Rövidke

Még október végén voltunk előrehozott genetikai ultrahangon. Minden rendben! A szíve állapota a korának teljesen megfelelő, persze majd megnézik a 20.héten is, meg hozzátették, hogy a kis lyukakat ilyenkor még nem tudják megjósolni, de a lényeg, hogy nagy gáz nincs: 2kamra, 2pitvar, erek a helyükön.
I-nek végre nyugalom (mert napok óta házisárkány voltam az idegességtől), nekem pedig megnyugvás a köbön...

Tegnap töltöttem a 18. hetet, eddig egészen nyugis mederben folynak a dolgok. A hányinger egyre ritkább és elvileg a fertőzésnek is búcsút intettem már. Rúgást még nem érzek (ez fura, mert a csajszinál ilyenkor már volt.) A neveket is kiválasztottuk már, de a nemét egyelőre nem akarjuk tudni. Na jó, én nem akarom tudni, I azért kíváncsi. :) Súly tekintetében 1kg mínusz, ez viszont kimondottan feldob. A következő vizsgálatok a hó végén várhatóak, addig teljes csend.

Nadine beteg. Megint. Szeptember óta minden hónap első két hete ezzel telik. Nem mondom, hogy örülök neki.

 

Megrekedve

Kezdetnek egy kis összefoglaló az elmúlt közel 20 napról. (Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ekkora kihagyás két poszt között.)

Szóval Nadine azóta meggyógyult, megint két hétig tartott, pedig lelkiismeretesen ápolgattam. Jó lenne, ha hamarabb kikeveredne ezekből a nyavalyákból. Az utóbbi időben elkezdett "cukiskodni" és a mentális fejlődésére koncentrál a mozgás helyett, pl. megmutatja, ha valamit kér (persze többnyire olyat, amit nem szabad), utánozza a tüsszentést, tapsol, táncol (bár ez inkább csak kézzel csapkodás), és két napja mondogat valami Aja-t, ami talán én vagyok.

Voltunk otthon - villámlátogatás - és megcsináltattuk az autót. A műszakira viszont ebben a hónapban már nem költünk, majd novemberben. Lehet nem is írtam, hogy elvittük itt is egy szerelőhöz, miután otthon az ismerős jól átvágott minket. Két napig állt nála az autó, szétszedte, majd összerakta a rossz alkatrésszel, mondván nincs ilyen a bontóban és elkért 27ezret a munkadíjért. Aztán az itteni szaki meg közölte, hogy az autónak ezer más baja is van és felejtsük el, hogy így átmegy a vizsgán. A dolog pikantériája, hogy a hibák többsége a biztonsági rendszerekben volt (futómű, törött rugó, kopott fékek, laza kézifék) és az ismerős szerelőnek is látnia kellett, mégsem szólt, holott tudta, hogy több száz km-t teszünk meg autópályán, pici gyerekkel. Mindenesetre a tanulópénzt megfizettük, a tanulságot levontuk és azóta az autó is megjavítódott.

Múlt héten voltunk sima ultrahangon. A tesóval eddig minden okés, növöget. Holnap betöltött 16.hét, egy hét múlva előrehozott genetikai. Nem vagyok teljesen nyugodt.

Amiért pedig ennyit ültem ezen a poszton:

A hónap második hetében megszületett egy nagyon kedves barátnőm kislánya. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán úgy sült el, ahogy előre elképzeli az ember a gyermeke születését. Már jól vannak és remélhetőleg semmilyen hosszútávú következménye nem lesz a dolognak, viszont bennem elég mély nyomot hagyott. Egyrészt féltettem a barátnőmet egy újabb tragédiától, másrészt pedig minden eddig eltemetett érzés a valósággal való szembesülésről, veszteségről, gyászról egyetlen pillanat alatt feltört és letaglózott. Hosszú napok kellettek hozzá, hogy vissza tudjak térni a mába és ne kezdjek el azonnal bőgni, ha ránézek a lányomra. Hogy múlhat ennyire a szerencsén a reprodukció? Hogy lehet az, hogy valakinek zsinórban 2-3-4-5-6* is mázlija van és bukott meccse egy sem? Mások miért kínlódnak meg azért az egyért, kettőért, háromért és veszítenek mellette legalább annyit? Igazán lehetne kicsit kiegyenlítettebb a meccs.

Miután ez egy kicsit lecsengett bennem, jött a következő minden percemet kitöltő eseménysorozat, aminek a vége szintén nem egészen felel meg a várakozásainknak. Még szeptemberben jelentkeztem egy szervezetnél, akik a támogatott lakásokat intézik és megpályáztam 3 lehetőséget. Mindenki, aki érintett a témában azt mondta, hogy fél-egy év mire valami lesz a dologból, ezért vágtunk bele most, gondolván, hogy mire körvonalazódik valami, addigra lecseng az autó-mizéria és egy kicsit össze tudjuk kaparni magunkat. Erre mikor októberben visszajöttünk Mo-ról, már másodikak voltunk a 10-ből a számunkra leginkább megfelelő lakásnál, majd napok múlva jött az értesítő, hogy a mienk, ha akarjuk. Hogyne akarnánk? Csakhogy a dologban van némi önrész is, nekünk pedig jelenleg kong a kassza. Azonnal felvettem egy tanácsadóval a kapcsolatot, aki aztán tegnap egyértelműsítette, amit valahol mélyen sejtettem, hogy felejtsük el az egészet, ugyanis a gyesem egyáltalán nem számít, I fizetésére pedig kizárt, hogy bármelyik bank adjon hitelt. Szóval bukta. Nincs 70nm, két szoba, nagy konyha, terasz és fürdőkád. Maradunk 45nm-en, penészedő falakkal (tavaly is küzdöttünk vele, idén pedig már október elején támadott), erkély nélkül, zuhannyal, a szomszédok wc-jével az ajtónk előtt. Nem mondom, hogy nem sirattam meg...

Mindegy, persze majd lesz valahogy. Megoldjuk, ahogy eddig mindent. Igazából még csak nincs is okunk panaszra, hiszen két év alatt berendeztünk egy lakást, született egy csajszink (akinek mindent meg tudunk venni, amire szüksége van), vettünk egy autót. Mo-on ezek azért nem mentek volna ilyen simán.

Csak annyira jó lett volna...
 

Összetett és láthatatlan

Már múlt héten akartam írni, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy akár egy betűt is leüssek. Pedig lett volna miről mesélnem, vagy talán pont ezért nem ment...

Kezdem az egyszerűbbel: Voltunk 10 hós státuszon: Nadine 75 cm és 8,6 kg. Nem egy Michelin-baba, az tuti, de a doki azt mondja, teljesen normális. Engem csak az aggaszt egy kissé, hogy két hónapja ennyi. Aztán persze eszembe jut: a nyár elején is ez volt, utána meg szinte megugrott a súlya. Na mindegy, majd meglátjuk. Megkapta az MMR-oltást, láza szerencsére eddig nem volt, ellenben tegnapra kijött rajta valami jófajta nátha. Szortyog, mint egy traktor. Csak az apjával volt hajlandó aludni, így én önkéntes matrac-száműzetésbe vonultam. Az alvás mondjuk enyhe túlzás, mert kb 11-től fél 1-ig, aztán 4-ig sikerült szunyálnunk, ezt is két orrszívással, majd miután I elment, a csajszi kb. 20 percenként sírt fel, mert nem kapott levegőt. Király volt. Azt mondjuk nem nagyon csodálom, hogy összeszedte magát, lévén az egész váró tele volt betegekkel, elvileg valami orrfolyós-köhögős-hasfájós járvány tombol errefelé. Őszintén remélem, hogy ebből nekünk csak a nátha jut.

Egyébként szuper ügyes már, fel/lemászik a kanapéra/ról, már be tudja tenni a szájába a falatot, odaadja a kezében lévő tárgyakat, ha kérjük. Hihetetlen nagy már.

Voltunk tarkóredő-mérésen, ahol mindent rendben találtak. Nagyon hosszú volt és kicsit vicces is, miután a beste kölke a világ minden kincséért sem óhajtotta megmutatni magából a kritikus részt, ezért aztán gyakorolhattam a köhögést, előadhattam egy zumbaórát fekve, zselés hassal, illetve a doktornő többször is szinte a gerincembe applikálta az ultrahangfejet. Végül persze mi győztünk. Az előzmények miatt a 16. héten megyünk előrehozott genetikaira, ahol egy szívspecialista fog megnézni, aztán a 20. héten jön a normál, utána meg a csajszi koraszületése miatt kell rendszeresen ellenőrzésekre járnom, így nagyjából megérné egy fogkefét honosítani számomra a terhesambulanciára. Vagy legalább egy bérelt, kipárnázott széket. Persze örülök a fokozott figyelemnek, tényleg. Csak hát ennek van egy másik oldala is, mert bár azt hittem, a második könnyebb lesz lelkileg, mégis teljesen kiborulok az aktuális vizsgálatok előtt 2-3 nappal. Szó szerint elviselhetetlen sárkány lesz belőlem, vagy ahogy I mondja: "bolond" leszek. Sehogy sem jó ez.

Pár napja ráadásul kaptam egy levelet a kórházból, hogy bakteriális fertőzést találtak. Gyanús volt ez már nekem, de sem a másik kh-ban, sem a nőgyógyászomnál nem nagyon foglalkoztak vele, mert "szemre" minden rendben volt. Végülis jobb későn, mint soha, de azért nem nyugtat meg teljesen, hogy gyakorlatilag a koraterhességet egy ilyennel csináltam végig. Most meg rághatom a kefét, hogy mikorra sikerül kikezelni. Mire az meglesz, nyakamon a genetika és sosincs ennek vége.

Gondolom, aki eddig eljutott az olvasásban, valószínűleg már megállapította, hogy elég sötéten látom jelenleg a világot. Nos, nem téved sokat. Nem tudom, mi van velem pontosan, de nem vagyok jól. Bár, ha jobban belegondolok, Nadine-nal való terhességem ezen szakaszán pontosan ugyanilyen vacakul voltam. A helyzeten pedig az sem segít, hogy több fronton is gyakorlatilag láthatatlan lettem. Számomra fontos emberek néznek keresztül rajtam - virtuálisan -, hagynak mondatokat, kérdéseket, információkat, meséket és panaszt bármiféle reakció nélkül.
Fáj.
Nagyon.

A tesó projekt

Volt ez a posztom, ahol írtam, hogy az utóbbi időszak elég terhes. Nos, a szó nem véletlenül nem volt idézőjelben. :)

Még a nyár elején/közepén elhatároztuk, hogy belevágunk, egyrészt amúgy sem akartunk nagy korkülönbséget, másrészt nem lett volna szívem bölcsibe adni 15 hónaposan a csajszit. Belekalkuláltuk, hogy esetleg nem jön össze azonnal, ezért indítottunk ilyen korán. Ettől függetlenül kicsit vacakul érintett az első hónapban produkált negatív teszt, hiszen már megszoktuk, hogy nekem elég, ha I úgy néz rám. Aztán a másodikban is negatív lett, pedig akkor szent meggyőződésem volt, hogy bizony most terhes vagyok. Kezdtem elkenődni. Aztán a negatív teszt ellenére nem jött meg, így egy hét múlva csináltam még egyet. Borzasztó halványan, de két csík mutatkozott. Siker és öröm a köbön.

Aztán persze jött a szokásos vérzés, kórház, hormon. A tabletta ellenére is rendszeresen visszatért a probléma, ezért is nem írtam eddig egyértelműen erről. Nagyon rossz érzéseim voltak ezzel a várandóssággal kapcsolatban. Ráadásul a nőgyógyászom szabadsága és a keresztelős hazaruccanásunk miatt egy teljes hónap eltelt a két uh között és ez számomra - akinek az első trim.-ben a korábbiakban mindig kéthetente kellett mennie -, maga volt a pokol. Arról nem is beszélve, hogy a keresztelő hétvégéjén gyakorlatilag végig véreztem, ilyen intervallumban és intenzitással először a jelen terhesség során. Ezek után gondolom nem nagyon kell ecsetelnem, hogy milyen idegállapotban indultam neki a tegnapi vizsgálatnak.

De a lényeg: 10+5, 36mm és eddig minden oké. :)
A méret egyben azt is jelenti, hogy behozta a 2 hetes lemaradását, ami az első (kórházi) vizsgálat során látszott. Pedig én tudom, hogy később fogant, mint a félidő (a negatív teszt is erről tanúskodik), szóval elvileg kisebbnek kellene lennie. Hát majd meglátjuk. Egyelőre egy kicsit fellélegzem, hogy novemberben, a genetikai előtt ismét sárkánnyá változzak egy időre.

Az idei utolsó

Mármint otthon töltött hét, nem poszt. :)

I szabadnapjait szokásunkhoz híven ezúttal is az utolsó darabig otthon töltöttük. Persze a keresztelő végett nem is nagyon lehetett volna másképp, de kezdjük az elején. 

Indulás előtti pénteken említettem az előzményeket, illetve a Hólyagot. Igen, így nagy betűvel. Hát nem afta volt... Szombatra megjelent még egy kisebb, majd vasárnapra elkezdett pirosodni körülöttük a nyelve hegye. Gondoltam, nem leszek paramami, nem rohangálok az ügyeletre holmi hólyagokkal. Szóltam anyunak, hogy vegyen ecsetelőt hétfő reggel, aztán majd elvisszük ott dokihoz. Másnapra olyan szinten bedagadt felül az ínye, hogy a már kint lévő fogai is eltűntek. Az utat jól viselte, de enni már nagyon akart, aztán alig ebédeltünk meg anyunál, amikor észrevettük, hogy tiszta vér a csajszi szája. Azonnal felkutattunk egy éppen rendelő gyerekdokit. Itt jegyzem meg, hogy továbbra is nevetséges a magyar egészségügy - a honlapok nem is a valós rendelési időt tartalmazzák, szept. 1-jén még 2 gyerekorvos is a nyári szabadságát tölti, ami szintén sehol nincs feltűntetve - . Szerencsére jót fogtunk ki, bár kicsit érdekes öregúr volt, élces humorral - I-vel pl.közölte, amikor nem jól fogta meg a gyereket, hogy : "Pedig maga nem is szőke nő..." -. Mindegy. Lényeg a lényeg: vírusos fertőzés. Nyelven, ínyen, szájpadláson, torokban. Ecsetelő, Dentinox, lórúgásnyi antibiotikum, lázcsillapító. Enni csak tápszert és azt is inkább hidegen. Naponta 3* kezeltük, kapálózott, az ínye vérzett, sírt ő is, meg én is. A doki azt mondta 4-5 nap, szóval reménykedtünk, hogy a keresztelőre elmúlik. Nem így lett, de a helyzet lényegesen javult, így megtehettem, hogy kihagyom a vasárnap reggeli kínzást a jobb közérzet és a fotókon feltűnő sárga bajusz elkerülése érdekében.

A keresztelő egyébként szuperül sikerült. Nadine végigdumálta az istentiszteletet, nem győztem a cumit a szájába dugdozni, hogy a tiszteletest is hallani lehessen. A cipő kb. 10 percet volt a lábán (egész nap összesítve), mert lerugdosta, de mindenki nagyon szorgosan hurcolta utánunk a templomban. Az ebéd is isteni volt, mindenki nagyon jól érezte magát, és a tortás meglepik is tökéletesen sikerültek.

Anyósra rá sem ismertem, a 4 nap alatt semmilyen rosszindulatú megjegyzése nem volt. Maradhatna ilyen. Az autóval viszont továbbra sincsen szerencsénk. A törést helyrehozták, viszont 27ezer Ft-ot fizettünk ki azért, hogy megtudjuk, nincs megfelelő ABS-alkatrész a bontóban. Ellenben legalább a számát megtudtuk a kütyünek, úgyhogy nekiállhatok bőszen telefonálni, hátha máshol akad.

A magyar hivatali ügyintézés továbbra is idegörlő, megint mehettünk a NAV-hoz és az OTP-be, pedig elvileg semelyikhez sincs már közünk tavaly óta. Ez van, lassan hozzászokunk.

Nadine az otthonlét felénél kicsit bekattant és onnantól le sem lehetett vakarni az apjáról, még nálam sem maradt meg. Szerencsére pár nap után javult a dolog, de még most is, ha megjön I a munkából, onnantól nem nagyon távolodhat el tőle. A csajszi legújabb trükkje egyébként, hogy már a magas kanapékról is le tud mászni. Nagyon cuki, ahogy a fenekét riszálva befordul irányba és hernyómozgással csúsztatja magát egyre lejjebb. :)

3:14 és egy katasztrofális hónap

Kezdem a pozitív résszel, annak hamar a végére érek:

Túl vagyunk a harmadik házassági évfordulón és 14 együtt töltött éven. Az utóbbi egy év, az idegeskedés, a terhesség, a Nadine születése utáni erőt próbáló időszak ugyan nem volt felhőtlen (és bevallom, hogy ez többnyire az én hibám volt), de egyszer csak visszatalálunk önmagunkhoz, egymáshoz. :) Az ünneplés mondhatni igen szerényre sikerült, lévén autóvásárlás után és keresztelő előtt állunk, de ez van. Néha ilyennek is lennie kell, jelenleg pedig ez a legkisebb gondunk.

...és akkor a többi:

Az autóról, amit vettünk, kiderült, hogy rossz az ABS-vezérlőegysége. Ha nem próbáltak átverni a szervízben, akkor ez a vételár egyharmadát jelenti pluszban. Megjegyzem nem véletlenül vettünk annyiért autót, amennyiért. Sem kedvünk, sem pillanatnyi keretünk nincs arra, hogy megtoldjuk még ezzel az összeggel, ami azért vicces, mert enélkül viszont nincs műszaki, vagyis - mint a mesében - van is autónk, meg nincs is.

Nadine már megint - vagy inkább még mindig - fogzik. Végre kijöttek a várva várt felső egyesek, tartott egy hét szünetet, majd most megy minden elölről a felső kettesekkel. Napok óta lázas, nyűgös, nem alszik, matrica. Lett egy hólyag a nyelve hegyén, remélem attól, hogy piszkálja a fogát, és nem afta, vagy ilyesmi, mert akkor falnak megyek. Ráadásul a hetek óta tartó szeparációs szorongása odáig fajult, hogy ha csak kikerülünk a látómezejéből, azonnal sikítva sír, patakokban folyik a könnye. Komolyan úgy csinál, mintha napokra egyedül hagynánk... Mindez annak fényében, hogy hétfőn megyünk Mo-ra, eléggé elkeserítő. Ennyit arról, hogy egy kicsit talán tudunk kettesben lenni, vagy éppen pihenni I-vel. 

Az utóbbi időszak amúgy is elég terhes, orvostól orvosig rohangálok, ránk férne egy kis lazítás. Erről majd nemsokára írok bővebben.

A keresztelőre lefoglalt étterem - amivel már hónapokkal ezelőtt egyeztettünk -, az utóbbi pár napban már a 3. varációval áll elő árajánlat terén. Ha ezt így folytatják, akkor vagy lefújjuk az ebédet, vagy kapnak, amennyit eredetileg megbeszéltünk és álljanak fejre.

Végül a hab a tortán:

Tegnap, amikor hazaértünk egy cetli várt ránk az autón, valaki "nem fért el" parkolás közben. Az első lökhárító jobb oldala leszakadt, jelenleg csak lifeg a levegőben. Kicsit később, amikor I higgadtabban is szemügyre vette a kocsit, odajött a szemben lévő ruhaboltból a srác és mosolyogva közölte, hogy az ő apja volt a teherautóval, és ugye milyen jó fej, hogy hagyott értesítőt (ezt kb 10* elmondta)? De ezzel felesleges a biztosítóhoz rohangálni, mert csak visszapattintjuk és kész. Mondjuk nem tudom hogyan, amikor kiszakadt a csavar, meg a lökhárítóról is letört két több centis rész, pont a rögzítéseknél. A végén még ő volt megsértődve, hogy dühösek vagyunk. Az ég se akarja, hogy hazamenjünk.

A hócipőm tele van már az augusztussal....

  

Vonzások és választások

A múltkorjában az egyik facebook-csoportban felvetődött a kérdés, hogy ki akar még gyereket vállalni. Írtam, hogy mi igen, de azért kicsit tartunk is tőle, hogy minden rendben lesz-e. Kb. 3 perc sem kellett, hogy valaki felhozza a bevonzás-elméletet. Az utóbbi időben szinte mindenhol belefutok ebbe. Mivel egy jó hangulatú és intelligens emberekből álló csoportról van szó, ezért csak annyit írtam, hogy számomra ez a szemlélet elfogadhatatlan, mindazonáltal tiszteletben tartom mások véleményét, de ugyanezt el is várom.
Az alábbiakban ennek megfelelően a magánvéleményemet fejtem ki, természetesen nem kell vele egyetérteni. Különbözőek vagyunk és ettől érdekes az élet.

Szóval azt hiszem, bele sem gondolnak igazán, mivel is hozakodnak elő. Igen, valóban jól hangzik, hogy csak akarni kell és minden rendben lesz. Milyen kár, hogy ebbe a hitbe én már képtelen vagyok beleringatni magam! Mert nézzük csak, miről is van szó: Aki pozitívan gondolkodik, jó dolgokat vonz be. Megfordítva az állítást: Ha negatívan állunk hozzá, akkor predesztinált a kudarc. Elismerem, egy csomó általunk befolyásolható életeseményre igaz lehet ez a teória, azonban azt a saját bőrömön sikerült megtapasztalnom, hogy akad pár tőlünk / gondolkodásmódunktól / hitünktől teljesen független helyzet. Azt még megértem, hogy azok, akiknek ezekben szerencséjük volt, hisznek a bevonzásban, de hogyan képes egy gyermekét elvesztett szülő ebben hinni? Márpedig van ilyen, nem is egy. Ezek szerint ők elfogadták, hogy a gyerekük halála az ő negatív hozzáállásuknak köszönhető? Tényleg annak? ...és tényleg negatívak voltak, vagy csak most utólag bebeszélik maguknak, hogy legyen miben hinni? Hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, igenis történnek olyasmik, amikre semmilyen befolyásunk nem lehet?

Mocskosul nehéz beismerni, hogy nem mindent irányíthatunk, de én inkább vállalom a bizonytalanságot, minthogy becsapjam saját magam. Mert ez önámítás. Őszintén: Szabival való terhességem során - egészen a pécsi uh-ig - egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy elveszíthetem. Amikor az áramlást "furcsának" találták, aggódtam ugyan, de semmi komoly bajra nem gondoltam. Amikor a dokim azt mondta, gond van a szívével, megijedtem, de arra jutottam, hogy Kingának is lyukas volt a szíve, mégis teljes életét él. Talán gyógyszert kell szednie, talán megműtik... De arra, hogy meg fog halni, soha nem gondoltam. Egészen addig a pécsi rendelőig, ahol a beteg szív rajza felett összetört a miénk.

Akkor most hogy is van ez? Pedig pozitív voltam! Aztán jött a második vesztés, majd Nadine, akivel viszont végigrettegtem a terhességet. Vetélést, genetikai  problémát, fulladást, szívleállást, oxigénhiányt vizionalizáltam 36 héten keresztül, mégis itt szuszog a szomszéd szobában. Hát ezért nem hiszek. Nem hiszem, hogy minden csak és kizárólag rajtunk múlik. Inkább gondolkodom úgy a világról, hogy általában jól működik, de azért érdemes számolni a kevésbé kellemes fejleményekkel is. Én így védekezem.
 

Az első pityergős-meghatódós pillanat

Kb. 20 perce történt:

Nadine állt a tükörnél és tapicskolta, mi I-vel beszélgettünk a kanapén. Abbamaradt az ütemes csattogás. Odanéztem. ...és a lányom támaszkodás nélkül állt!!! Nem egy pillanatra, mert még fel kellett fognom, még rákiáltottam I-re (B*, áll a lányod!) és még ő is látta, amikor odanézett, ez legalább 5 mp. Plusz azt hiszem, csak azért esett térdre ennyi idő után, mert megijedt a kiabálásomtól. :)

8 hónap, 12 nap. Nem tudom, hova siet... De azért írtó büszke vagyok rá!

FOGas kérdés... és a többi

Június elején bújt ki az alsó kettő. Már akkor úgy tűnt, lesz ennek még folytatása, de aztán parkolópályára került a dolog egészen két héttel ezelőttig. Az első kettő se volt kutya, de ez...

Az én éjszakákat átalvó lányom - tudom, tudom, el voltunk kényeztetve - most 3* ébred. Éjjel és altatásokkor sír, napközben nyüszög és sír. Az autóban, a babakocsiban, kézben, mindenhol. A Dentinox csak addig jó, amíg éppen kenem neki, a Nurofen egy fél órás alvást csikar ki, aztán kezdődik elölről.
Már fehéredik neki. Egy hete is fehéredett. Nem mozdul. Mikor lesz már vége? És ha ez ilyen, mi lesz velünk a szemfogaknál, ami állítólag az egyik legrosszabb?

A panaszt elhagyva egyébként jól vagyunk. Betöltötte a 8. hónapot, "futva" mászik, kapaszkodva stabilan áll (egykezezik is), felvesz dolgokat a földről, álló helyzetből leül, letérdel (egy kicsit fellélegezhetek a sok fejkoppantás után), mászásból feltérdel. Még mindig matrica, nagyon. A játékai nem igazán hozzák lázba, viszont minden érdekli, ami nem neki való. Üldözi a porszívót. Utálja az öltözést és a pelenkacserét. Na jó, igazából a hátonfekvést. Enni továbbra sem szeret, illetve a tápszert most szó szerint zabálja -gondolom fejlődési ugrás lehet -, de a szilárdat... Imádja a macskát, néha már simogatja is, nem csak tépi. :) Nevet, ha nevetünk.

A meglepetés ereje

Múlt héten I-nek kivételesen három szabadnapja volt egy tömbben. (Nem is értjük, hogy történhetett, biztos elnéztek valamit a beosztás szerkesztésekor, mert ilyen a közel két év alatt talán egyszer fordult elő.) Mivel jó fej vagyok, ezért kitaláltam, hogy menjünk haza, mivel egyrészt anyósék júni elején látták utoljára az unokát, másrészt így hosszabb távon is kipróbálhatjuk az új autót, na meg el is dicsekedhet vele. Igazából I-nek is eszébe jutott a dolog, csak azt hitte nem lenne kedvem hozzá, ezért nem is említette. Hamarjában összepakoltunk és irány.

Anyuékhoz mentünk először, mert a munkabeosztása szerint így volt logikus. Volt kölcsönös örömködés, unokázás, házikoszt. Szóval minden, amivel egy normális otthonlét jár. Aztán jött a feketeleves. I-nek eszébe jutott, hogy mégis szólni kellene az anyjáéknak, hogy megyünk, mert mintha mostanában kezdődne a gyerekeknek a tábor és nehogy elkerüljük egymást. Hát naná, hogy aznap kellett vinni őket, amikor mentünk hozzájuk! Hétfő este cuccoltunk át és felajánlottuk, hogy akkor másnap elvisszük mi a gyerekeket a táborba, ők meg addig unokázzanak, úgyis szabadnapos apósom, így ki tudja ő is használni az időt. Ez a verzió nem nyert tetszést, mert hát meg kell nézni, hol teszik le a gyerekeket, nem úgy van az! Hiába mondtam, hogy higyjék el, mi is el tudjuk dönteni, hogy megfelelő-e a szállás minősége, nem álltak kötélnek, ellenben elhangzott az első szívbemarkoló mondata anyósomnak: "Hát ilyen helyzetbe hozni minket!" Itt azért kicsit megborult az agyam vérellátása, de aztán két-három sóhajnyi idő alatt sikerült a nyugalom pár morzsáját összekaparnom a mélyből. Közben anyós kifejtette, hogy igazából nem is délelőtt kell vinni a gyerekeket, hanem csak fél háromra, de mivel még sosem voltak a Velencei-tónál, hát városnézést terveztek. Hirtelen megértettem, mire megy ki a játék, és úgy döntöttem, I-re és a családi békére való tekintettel engedek, így felajánlottam, hogy esetleg elmegyünk velük, együtt töltjük a napot Velencén és estefelé mi Bécs felé vesszük az irányt, így ők nem buknak időt, mi meg kilométert. Anyósnak felcsillant a szeme (csavargás+unoka, jobb már nem is lehet), persze még kérette magát, hogy végülis indulhatnak később, meg Nadine-nak nem lesz-e sok, stb., de a meccs már lefutott, csupán a kötelező tiszteletköröket nyomtuk le. Abban a hitemben, hogy ezt az egészet szándékosan csikarta ki, a második szívbemarkoló mondata erősített meg, ami már - természetesen - I hallótávolságán kívül hangzott el, diadalittas mosollyal kísérve: "Fordított helyzetben te sem szívesen adtad volna fel az eltervezett programotokat, nem?"
Hát de. Feladtam. Méghozzá részben olyannak a kedvéért, aki nem a szívem csücske, sőt, aki ezek szerint meg sem érdemli. Ebben a három napban az első verzió szerint egyszer átmentünk volna Sopronba, egyszer kirándultunk volna valahol Bécs környékén és egy teljes napot pihentünk volna. Szóval, ami azt illeti, mi 3 programot adtunk fel azért, hogy "ilyen helyzetbe hozzuk" őt. Ellenben ő nem volt képes szemernyi rugalmasságra sem az unokája kedvéért.

Így aztán terven felül megjártuk Velencét, a csaj nyűgös volt, anyós boldog. Hazainduláskor azért még sikerült kiakasztania, mert Nadine kezdett álmosodni és azt szerettem volna, hogy eleve a kocsiban aludjon el, nehogy felébredjen a rakosgatásra, erre anyós húzta az időt (majd ő viszi, még nézzük meg a vízisízőket, az ugrálóvárat, stb.), közben a csajszi nyüszített a fáradtságtól a kezében.

Hát ennek is megvan a maga tanulsága.

Térjünk napirendre!

Nadine az első 6 hétben maga volt a megtestesült mintababa. Aztán, ahogy az lenni szokott, - bár persze csak utólag vagyok okos - kezdődött az izgalmasabb időszak. Akik rendszeresen járnak erre, tudják, hogy az evés és az alvás a mi két nagy mumusunk.

Kb. egy hete betelt a pohár. Történt ugyanis, hogy júni végére (a fogzás-mizérián és az otthonlét felkorbácsolt hullámainak csillapodásán túl) egészen szépen beálltunk egy sémára. A reggeli ébredés után 11 körül beájult, 14 körül kelt, majd délután 17 körül aludt még egy nyúlfarknyit a babakocsiban, séta közben. Aztán amikor anyuék itt nyaraltak Sopronban, felborult a szisztéma a vonatozások, ismeretlen hely, sok inger, stb. miatt és utána se lett jobb, mert az autóvásárlás is talpaláshoz/hivataljáráshoz volt kötve. ...és akkor beütött a krach. A világ minden kincséért sem akart este elaludni. Az utolsó csepp a pohárban az az este volt, amikor 1,5 órát üvöltött egyhuzamban, bármit csináltunk vele és végül a kimerültségtől zuhant álomba.

'Anya' pedig bepipult. Átolvastam egy csomó szakirodalmat és első körben a napirend mellett tettem le a voksom, hiszen valami ilyesmi korábban kialakulni látszott nála. Úgy döntöttem, megpróbáljuk visszaállítani a júni végi állapotot, azzal a csavarral, hogy ezentúl az ágyában kell elaludnia is. I először hülyeségnek tartotta. Persze én is sajnáltam, de valamihez kezdenünk kellett, mert a korábbi "rendszer" tarthatatlanná vált. Most úgy néz ki, működik a dolog. Hajnalban egyszer ébred 4-5 táján (mikor I elmegy), eszik és rögtön visszaalszik (az esetek 90%-ában, a maradékban sírhatnékom van). 6-7 között kel, reggeli majd játék 9-9:30-ig, tízórai majd szunya kb. 11-12-ig. Ebéd, játék, aztán 14-15 körül alszik egy kisebbet. Mire felébred, itthon van I is és megyünk sétálni. A kocsiban vagy szundít egyet vagy nem, az utóbbi időben inkább nem. Fél 8-kor szilárd vacsi, fürdés, mese, tápi és alvás. Első este 45 perc sírás volt, aztán 30, utána még kevesebb, tegnap pedig talán negyed óra sem kellett az altatásra és sírás sem volt, szóval reménykedem.

Enni még mindig annyit eszik, mint egy kolibri, de legalább már találtunk olyan kaját, aminek hajlandó volt önként kinyitni a száját (almás cukkini, körte-áfonya), szóval talán lassan ebben is rendeződünk.

Ami a fejlődését illeti: áll. Sőt! Megy. A kanapéba, vagy éppen a kezünkbe kapaszkodva. Még nincs 8 hónapos... Erős a gyanúm, hogy a szeptemberi keresztelőn futva önti majd a fejére a vizet a pap...

Jöhetnek a kövek...

Már igen régen írtam a kaja-paránkról.

Szóval a szoptatás mizériának a magyarként ausztriában ügyintézési procedúra vetett véget, igencsak kutyafuttában, cirka egyetlen hét leforgása alatt. A 100%-ban tápszeres táplálás pedig meghozta számunkra a nyugodt napokat: nem idegeskedtem többet - mivel nem volt min - és a gyerek sem kapott sikítófrászt attól, hogy félidőben megszakítjuk az evést.

Az itteni ajánlás szerint 4 hónaposan elkezdtük a hozzátáplálást, ami az elején ment is, mint a karikacsapás. Egy idő után próbáltam volna növelni az adagot, de Nadine igényei nem igazán egyeztek az enyémmel. Dohogva-morogva ugyan, de elfogadtam, hogy - hasonlóan az anyja babakori önmagához - madárétkű babám van. Aztán beköszönt a fogzás és jó mélyre elrakhattam mindent, ami nem tápszer, egyedül a pohárból vízivás művészetét nem felejtette el. Annyira nem, hogy minden kaja helyett viribülne*.

Az első fog kibukkanása után volt pár nyugisabb napunk, néhány kanál szilárdabb is lecsúszott, majd elindult a második jelentkező és újra csak a cumisüveg állta meg a helyét. Egy újabb kimerítő hét után lassan, de biztosan kezdtünk mindent az elejéről. Tényleg az elejéről, jó ha egy kanálnyit evett az első napokban. Mára eljutottunk odáig, hogy napi 3* kap - tízórai, ebéd, vacsi - valami pépeset. Mennyiségre még mindig azt mondom, hogy egy cinke többet eszik, de legalább eszik. Folyamatát tekintve a dolog inkább egy anya-ügyességi verseny, mert - talán a rossz technikai kivitelezésnek köszönhetően - egy kanálnyi cuccot háromszor kell visszalapátolnom, hogy le is menjen. Próbáltam már szilárdabbat, de attól öklendezik, ahogy az enyhén darabostól is, így nálunk nem elég szimplán turmixolni, hanem még egy szűrőn is át kell passzíroznom, hogy hajlandó legyen megenni.

...és amiért jöhetnek a kövek:

Igen, ezek itt kölesgolyók.

Ez itt egy etetőháló /cumi/. Nem írtam ugyan, de az első reakcióm, amikor hallottam róla: "Pfff. Mint a horgászoknak? Az én lányomnak soha nem lesz ilyenje, az tuti!"

 

Ez pedig a kettő kombinációja (almával megbolondítva), az én konyhámban. Az egyetlen "rágóka", amit hajlandó a szájába venni. A fogzás sok mindenre ráveszi az embert...

*Ezt nálunk a kacsák ivására mondják.

Fész too face

A leredukált térhez kötött terhességem és a kezdő kismamaságom okán az utóbbi egy évben elég aktív online közösségi életet éltem. A facebook tagadhatatlanul rengeteg információhoz juttatott hozzá, kiönthettem a lelkemet és nem utolsósorban unaloműzőnek is kiváló. Értelmes felhasználó lévén nem az üzenőfalon élem ki magam és az adatlapom is titkosítva van a nagy nyilvánosság elől, szóval kéretlenektől nem nagyon kell tartanom.

Aztán valahol itt jön a DE. Pontokba szedem, így nekem egyszerűbb:

1. Iszonyatos időt emészt fel. Szépen lassan bekúszott az ereimbe és egyszer csak azon kaptam magam, hogy 10 percenként nézem, mi is történt, ki szólt hozzá, mit szólt hozzá... és mivel egy csomó csoportban tag vagyok, rendszerint tényleg történik is valami. Aztán meg azon, hogy ha nem vagyok épp gépközelben, akkor is eszembe jut, hogy "Na, ezt majd megírom az x. csoportban." 

2. A hülyék gyűjtőpontja. Sok értelmes embert ismertem meg a különböző csoportokban, de szinte egy sincs, ahol ne lenne egy-két, netán több "fődbuta". Nincs is ezzel különösebb gond, hacsak nem társul hozzá agresszió is, amikor finoman felhívja az ember a figyelmet a tévedésére.
Ennek 'B'-verziója az összeesküvés elméletet sejtők. A témák változatosak, de mindig visszatérők: oltás, fogkrém, kozmetikai cikkek.... és a sort bármelyik antalvali poszttal folytathatnám.

3. A bunkók gyűjtőpontja. Teszem azt, feltesz egy: "Holnap megy a férjem ügyintézni. Ugye egyedül is meg tudja igényelni a....?" kérdést és csak azokra a válaszokra reagál/lájkol, amik az ő teóriáját erősítik meg, a többi választ - legyen bármilyen helytálló - mintha észre se venné. Tudom, hülye vagyok, de számomra ez pont olyan, mintha élőben beszélgetéskor egyszerűen elengedné a füle mellett a mondandómat. Semmi gond nincs ezzel, csak tudnám, akkor miért kérdez egyáltalán? Vagy írná oda, hogy csak alátámasztást vár, egyéb tapasztalattal kíméljenek...

4. A vérprofik gyűjtőpontja: Jelen esetben a "megmondóanyákat" értem alatta. Legyen szó bármilyen jellegű kérdésről, ők csak a saját kis szövegüket szajkózzák, legyen szó hordozásról, szoptatásról, együtt alvásról, vagy akármiről. Pl. kérdés: Szerintetek megterhelő-e a baba számára az anyatej+tápszeres táplálás? Válasz: De miért tápizol? Szoptass egész nap, lesz tejed............ és ezzel el is indult az online szoptatási tanácsadás, holott a kérdés nem ez volt. Vagy kérdés: Mennyi ideig tárolható az üveges bébiétel felbontás után? Válasz: De miért nem főzöl neki te? Az üveges tele van cukorral! Mérgezed a gyereket!......... Most komolyan! Ez kb. olyan, mint amikor valaki kiírja az álláshirdetésben, hogy lányok jelentkezését várják, és a hirdetés alatt vagy nyolc pasi érdeklődik... Számomra ez iq-fokmérő is. Bár lehet, hogy csak én vagyok túl igényes, hogy egy feltett kérdésnél arra várok választ és nem szeretnék továbbképzést a téma tág területén.
Ennél is nagyobb kedvencem, ha valaki a véleménye igazolásaként leírja a személyes kálváriáját és annak heppiendjét, majd kinyilatkoztat valami számára univerzális igazságot. Értem én, hogy sokan vannak, akik küzdöttek ezért vagy azért, elhiszem minden szavukat, szörnyülködöm az átélteken, majd álmélkodom a kitartásukon. Azonban engedtessék meg - a kitartóknak szánt maximális tiszteletem mellett - párhuzamot vonnom: 2-3-4-5-x gyermek rögös úton való felnevelése még nem hatalmaz fel világméretű statisztikák gyártásának képességével senkit. Magánemberként olyat kijelenteni, hogy "Márpedig olyan nincs, hogy egy gyerek erre, vagy arra képtelen.", sarkított példával élve kb. olyan kaliberű, mintha egy rák-túlélő közölné: Nincs olyan, hogy gyógyíthatatlan/halálos betegség.

Egyébként is rettentően bántja a szememet (és a lelkemet), hogy egyfolytában azzal jönnek: Egészségtelen, káros, megmérgezed a saját gyereked! Értem én, hogy jót akarnak, de azért álljon már meg a menet! Mióta van joga bárkinek is azt mondani a másikra, hogy szándékosan kárt okoz a gyerekének azzal, hogy teszem azt beoltatja diphteria ellen??? A fogkrém a másik nagy kedvencem. Először nem ártana kémiából egy felzárkóztató foglalkozáson részt venni, mielőtt nekiállnak keverni a szezont a fazonnal. (Erről majd szerintem később még írok.)

5. Veszettül fel tudom hergelni magam rajta. Nagyon ritkán fordul elő, hogy bárkivel tengelyt akasztok (K. meg is kérdezte már, hogyan tudok ilyen türelmes lenni a hülyékkel?), de sajnos néha aláfutok egy-egy konfliktusnak, akkor meg egész nap ezen kattogok. 

6. Borzasztóan megbántódom, ha valaki nem válaszol a privát üzenetemre. Kiváltképp az esik rosszul, ha előtte ő írt és én a válaszomban érdeklődök pl. a hogyléte felől. Vagy bejelöl ismerősnek, én privátban üdvözlöm: De rég hallottam felőled, hogy vagy, stb. és semmi válasz. Ez utóbbi esetben mondjuk egy hónap választalanság után törlöm az illetőt. De akkor kérdem én: Mi a fenének jelöl be??? Valószínűleg azért veszem ennyire zokon, mert tényleg és őszintén érdekel, mi van éppen az illetővel. Ha olyan lennék, aki pusztán formalitásból, vagy  hobbiból/unaloműzésből küldözgetnek napi 50 levelet, gyaníthatóan meg se kottyanna pár megválaszolatlan.

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy megéri ez az egész, így elhatározásra jutottam és minimalizálni fogom magam a kibertérben. Nem, nem törlöm magam, mert akkor hogyan csetelnék K-val? Viszont szépen fokozatosan leépítem magam egy optimális szintre. Első körben a kommentelést fogom redukálni. A végcél az, hogy a decemberi babás csoporton kívül (ami ritka jó közösség: se agresszív, se hülye nincs köztünk, mindent meg tudunk beszélni, nincs ítéletmondás, kioktatás, csak segítő szándék) minden más helyen csak csendes információvámpírrá alakuljak és naponta max. 2* nézzek fel. Meglátjuk, mennyire tudom majd ezt tartani, hiszen azt a realitás talaján maradva látom, hogy bizony face-függő lettem. Huh, rohadt nehéz ezt nyilvánosan bevallani! Főleg, hogy szégyellem is magam érte, mert ennél azért értelmesebbnek gondoltam magam. Azt hittem, sosem válok függővé semmitől, és tessék. Talán annyit a javamra tudok írni, hogy felismertem és vállalom. 

Elvonás indul.

 http://anette-encantadora.blogspot.co.at/

 

30-on túl

Régen jöttem. Nincs túl sok időm írni, amikor meg lenne, akkor kedvem nincs. Az utóbbi két hónapban már több időzített bejegyzésem is volt, pedig az elején megfogadtam, mindig aktuálisak lesznek a bejegyzéseim. Úgy tűnik, rácáfolok arra a tanulmányra, miszerint a gyesen lévő anyukák a legaktívabb bloggerek...

A hónap elején Magyarországon voltunk, a két nagyi között megosztva, mert a saját házunkat - látszólag ezúttal hosszabb időre - sikerült kiadnunk. Egészen tűrhető volt a kétlakiság, még anyós is viszonylag normális volt. Persze azért akadt két beszólás, de hát nem is ő lenne...

Az elmúlt időszak egyik legjelentőségteljesebb eseménye - pofátlanul magamat helyezve előtérbe - a születésnapom volt. Az ünneplés csendesre sikeredett: vacsorázós, színházas este anyu és a tesóim jóvoltából, I-vel pedig szerényen, meghitten egy gyertyás muffin mellett. 

30. Nem szeretem. 10 éve nem ilyen elképzeléseim voltak az életemről. Nem panaszkodhatom, hiszen jól élünk és itt van Nadine is, csak nem olyan. Nem úgy, nem ott, nem annyian. Más. Másképpen boldog.

Aztán helyet szorítok a kishölgynek is, hiszen egy anyának ez a dolga. Szóval az utóbbi 3 hétben komoly változások álltak be nálunk. Először is, már van mivel harapnia. Kettő is. A hármas-négyes pedig szünet nélkül úton, amint azt az éjjelenkénti 3-4 ébredés is bizonyítja. Gagyog, le se lehet lőni. (Ebben komoly szerep jutott anyósoméknál a sok gyereknek/ingernek.) Pörgeti a nyelvét, "köpköd" és hát természetesen ezt teli szájjal a legjobb gyakorolni, így lassan érdemes lenne beszereznem egy szkafandert. Kúszik/mászik. Ma pl. amíg elmosogattam két tányért, kimászott a konyhába. Komolyan elgondolkodtam egy babakarámon, de az egy vagyon. Egyszerűbb és olcsóbb, ha veszünk még egy szekrényt a szobába és mindent elpakolok, amit nem kellene tapiznia/szájába vennie. Persze ez a teregetés problémakörét nem oldja meg, mert a szárítót már kétszer majdnem magára rántotta, máshol viszont nincs helyem felállítani. Olyan gyorsan - és sunyin - kavar, hogy már Enzo sincs tőle biztonságban.

http://aboutalexlifestyle.blogspot.co.at/2010/08/cat-and-dog.html

Álmok

Feladvány álomfejtőknek:

1. Három részből áll. Az elsőben egy toronyházban vagyunk, ahol a plafonról csöpögni, majd folyni kezd a víz. Menekülünk, de nem elég gyorsan, a mennyezet beszakad. Snitt. (Gondolom felébredtem.)

A második részben a macska az őrületbe kerget a nyávogásával és bántalmazom (azt hiszem belerúgok), mire lesántul. Betesszük a kuktába mondván, főve több értelme van. A tetejét sajna nem tudjuk rácsukni, mert kilóg belőle. Amíg szeletelek mellé különböző zöldségeket, a macska továbbra is nyávog. Végül megsajnálom és kivesszük. El akarjuk vinni állatorvoshoz, de curry-szaga van, ezért megborotválom. Snitt.

A harmadikban I és egy másik csávó összevesznek, a dolgot versennyel akarják eldönteni. Élővízen, odafelé csónakkal, visszafelé úszva. Utánuk megyek, hogy segítsek I-nek. Egy zsilipen kell átúszni, kínlódunk, a csávó beér minket. Snitt.

2. Anyu eljön hozzánk, jegyet kellene venni neki, de az automata nem működik. A mögöttünk álló pasi türelmetlen, kést ránt, de sikerül elkerülnünk a komolyabb konfliktust. Úgy döntünk, ezúttal anyu bliccelni fog, de hosszútávon ez az út nem járható, hát I visszamegy egy másik automatát keresni.. Mi közben hazaérünk, I még mindig sehol. Rossz előérzetem van, elindulok megkeresni. A mozgólépcső alján találom mentősökkel körülvéve, éppen kötözik, megkéselték. Mentősök el, I saját lábon szintén elmegy valahová, én metróval indulok anyuhoz. Éppen a húgommal telefonálok, amikor látom, hogy leszakadt a sínpálya, a metró iszonyatos magasságból a mélybe zuhan. A húgommal üzenem anyunak, hogy szeretem. Snitt.

Ennek a sok marhaságnak csak egy értelme volt: Enzo fedőneve azóta kuktaszökevény. 

 

Első mérföldkő

Nadine ma  6 hónapos. Annyira hihetetlen, még kimondani is.

Tények: 

7100gr

68,5cm

szőke

acélkék szemű

Elfogultság: Gyönyörű szép! Egyre ügyesebb: tudatosan - nem lendületből - forog minden irányba, hason könyököl, kinyomja magát, nyúl a játékokért és persze minden másért is. Tapogatja az arcunkat, rágja a kezét, felfedezte a lábát. Van kedvenc játéka, imádja a plüss plédet (leginkább nyalogatni). Már többször próbálkozott a kúszással, hamar elfárad. Ülni támasztással tud, de annál inkább akar, hogy az állást meg se említsem. Nagyon szereti nézni Enzot, kétszer már meg is simogatta. Ha egyszer elindul, a nyakamat tenném rá, hogy a macska miatt lesz. Szeret tornázni, labdán gurulni, "lovacskázni". Hangosan kacag, puszit ad (csak nekem), gagyog (de nem túl sokat). Jókedvű és barátságos, sokat mosolyog. Egy tündér.

Racionalitás: Nem kimondottan jó baba. Az első pár hét beetetési időszaka után kimutatta a foga fehérét. Reméljük lassan szó szerint is, mert a fogzás nagyon megviseli. ...és nem csak őt. Rossz alvó, rémálom az altatás, néha komolyan csodálkozom, hogy még nem kopogtatott a gyámügy. Akaratos, hisztizik, dühöng, nyafog, nyüszög. Addig van csend, amíg alszik, egyébként 10 percre se. Keveset eszik, sokszor aggódom is emiatt (lecsúsznak róla a nadrágok). Kendőzni már régóta nem akar, újabban a babakocsi is mumus, csak kézben cipelve a jó. A hozzátáplálás kényes. Van, hogy napok kimaradnak, mert úgy dönt, ő márpedig nem eszik szilárdat. Még mindig sokszor előfordul, hogy nem tartom magam jó anyának. Fáradt vagyok, ezáltal türelmetlen. Elkeseredett, mert sosem tudhatom biztosra, ezúttal éppen miért sír. Bizonytalan, mert nem tudom vállalnám-e ezt még egyszer.

Aztán ránézek és visszamosolyog. Minden gondom a múlté.

Hiány

Két év.

Hosszú idő óta most először hiányzik a régi életem, 

a tanítás, a ködös reggelek, iskolatáskák torlódása a buszon, a csengőszó, a dolgozatösszeállítás gondja, a zakkant mindenes, a naplóírás, a statisztikák, ...

a diákjaim, a reggeli üdvözlések, felderülő arcok, álmos gondolatok, életteli élcelődés, az együtt nevetés, a zajos szünetek, a "NeMárTanárnő", a bosszankodás, az arcok mindent-tükrözése, ...

a kollégák, kibeszélés, értékelés, hasonlítgatás, vicces sztorik, az értelmes beszélgetések, szakmai viták,  fejlődés, kihívás, megfeszülés, ...

Hiányoznak a barátok, a sörözések, az együtt-lét, az őszinte beszélgetések, a viccelődő beszélgetések, a mélyenszántó beszélgetések, a beszélgetések...

Hiányzom én is. Mindaz, ami régen voltam. Bátor, életteli, töretlen, hangos, vidám, nyitott, elszánt...

Hiányzik a pocakom Szabival, az ultrahangok sejtelmessége... vajon fiú lesz?, a tervezgetés, a jövő tisztán látása, a gondtalanság, a felhőtlenség, a rózsaszín mámor, a tudatlanság, a naívság, az álmaim...

Hiányzik az első a sorból. Hiányzik a kisfiam. Hiányzol Szabi!

Forrás: http://archive.constantcontact.com/fs043/1103374267320/archive/1109067561514.html

Érdekes eset

Ciszta volt/nincs. A dokim meg az előző találkozásunk óta (augusztus?, szeptember?) egy nagy paraszt lett.

Vasárnap két ultrahangos vizsgálatot csináltak, mindegyiket másik doki végezte, mindkettő cisztát/cisztákat állapítottak meg, ehhez képest a tegnapi diagnosztikai centrumos doktornő semmit nem talált. Nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot, de gondoltam, majd a háziorvos mond valami okosat. Tévedtem.

Mutatom neki a leletet, közli: "Látja én mondtam, hogy nincs is semmi!" Dehogy mondta! Hétfőn 4 órát vártam arra az egy francos beutalóra és mivel pont akkor omlott össze a számítógépes rendszer, amikor beértem, gyakorlatilag egy kézzel adta ki a papírom, mert a másikban a telefont szorongatta és végig diskurált az ügyfélszolgálattal. Nem mondott nekem semmit. Ami azt illeti, most se nagyon akart. Felvitte az adatokat, aztán már tessékelt volna kifelé. Ezúttal azonban nem hagytam magam, a két nap alatt összegyűlt több, mint 7 óra várakozásért cserébe válaszokat akartam.
Kérdem: Hogy lehet, hogy vasárnap még kettő nagyobb, ma meg egy kicsi se? Megvonta a vállát és mosolygott. (WTF?) Újabb kérdés: Lehet, hogy a kő okozta a foltokat (gyulladás, vagy vmi ilyesmi)? Válasz: Lehet. Hát ezt a témát itt adtam fel. Elmondom az előtte jelentkező és azóta is tartó tüneteimet. Válasz: Hát ezek a dolgok ilyenek, néha változnak. (???) Annyit volt hajlandó, hogy vért vett. Mondjuk ennek pont nem volt értelme, mert vasárnap csináltak egy laborvizsgálatot, az eredményét látta is, de mindegy, kell az a lila, dagadt plecsni a könyökhajlatomba...

Elegem lett, csak szabadulni akartam. Kimegy, de engem utasít, hogy várjak. Vártam. Visszajött az asszisztenssel (új csaj, a régit visszasírom) és elkezdi neki mondani:
"Ez a beteg egyike az érdekes eseteimnek. Nem tudott gyereket szülni. Próbálták, de számtalanszor (?) elvetélt (?). Idejött, csináltunk egy D-vitamin kúrát és láss csodát, sikerült a baba! Az egyik sikertörténetem! ...és képzeld, olyan becsülettel szedte a D-vitamint, hogy a végén veseköve lett tőle!"  (Ez utóbbira egyelőre nincs bizonyíték, hiszen a vért még csak akkor vette le. Arról nem is beszélve, hogy ezer más dolog is lehet: kálciumtartalmú terhesvitamin, életmód, extrém kevés folyadékfogyasztás.) Majd eztán a nyomaték kedvéért el is nevette magát.

Egyetlen konzultáció alatt mind szakmailag, mind pedig emberileg sikerült nullára redukálnia magát előttem. Borzasztó kényelmetlen és megalázó volt, ahogy rólam/felettem beszélt, ráadásul tévedésekkel. Azt sem nagyon értem, hogy miért kellett ehhez bentmaradnom? Igazán elmondhatta volna a csajnak, miután elmentem és akkor nem kapok a nagy semmi mellé még egy szívenütést is.

Forrás: http://borsonline.hu/20131210_gyogyitas_helyett_megalazzak_a_pacienst

Egy hónap majdnem címszavakban

Otthonlét: rokonok, menés, jövés, fáradtság, anyós, önzés, kötekedés, harag, keserűség. Haza akarok jönni!

Autó: meghirdetve, eladva.

Hivatali ügyek: vannak, pénz még nincs, egy fizetés, kekeckedés, ellentmondás, küldözgetés, agyvérzés, egy teljes poszt kevés.

Csaj: ismét megfázás, babauszi többszöri kihagyás, pótlás nincs (kapják be), csípő rendben, majdnem 6kg, kicsi ruhák, hozzátáplálás, forgás, nevetés, sikkantás, nyál, ököl a szájban.

Én: stressztől tejtelen, fáradtság, légszomj, kedvetlenség, tunyaság?, fájdalom, nagyon, mentő, kórház, vesekő, ciszták, kontrollok, betegbiztosítás hiánya, újabb hivatal, ismét kapják be, elintézve, órák a dokinál, félek.

Murphy beköltözött

Az alábbiakban muszáj megosztanom veletek néhány csecsemőkkel kapcsolatos Murphy-törvényt, ami nálunk is bejött. (Előre is elnézést, a legtöbb persze közhelyes, de szokták mondani, hogy egy újszülöttnek minden vicc új, hát valahogy így van ez az újdonsült kismamával is.)

Etetés:
Amíg az előke rajta van, nem bukik, amint leveszed kb 5 perc múlva már át is öltöztetheted. ...meg magadat is.
Felesleges pelust teríteni a válladra a büfiztetéshez, a kijövő termék minimum 90%-a úgyis mellé megy.
Bukás közben 70% eséllyel pont fordítani fogja a fejét, te ezáltal egy teljes sávban kapod az áldást.
Egy gyerek képes a saját háta mögé bukni.
A kezei felfedezése után a cumisüveg szájszervhez való juttatása kimondottan hasonlít egy mozgó célbadobós játékhoz.

Alvás:
Ha elaludt a karodban semmivel sem lehet felébreszteni. Egészen addig, amíg le nem ülsz, vagy meg nem próbálod a kiságyba tenni.
Elalvás után 5-10, de legfeljebb 15 perccel büfizik, vagy pukizik, ami tuti felébreszti.
Ha le tudtad tenni és a büfi is elmaradt, tuti csengetnek, csörög a telefon, vagy a macska nyávogja el magát.

Pelenkázás/öltöztetés:
A gyerek a vetkőztetés és pelenka kibontása alatt nyugodtan nézelődik, a pelenka becsukása és öltöztetés közben viszont jó esetben polippá változik, rosszabb esetben visító polippá.
A harisnya-projekt olyan, mintha a derbin egy futam közepén próbálnál megpatkolni egy lovat
A harisnyának vagy a fenék része kicsi, vagy a lába hosszú, a tökéletesen jó verziót pedig akkor találod meg, amikor már jócskán kinőtte.
A zokni, legyen bármennyivel nagyobb a gyerek lábánál, tuti nyomot hagy a lábfején.
Amikor azt hitted, befejezte a kakilást és kibontod, biztosan maradt még egy adag a pólódnak.
A pisi/kaki tiszta pelusban esik a legjobban.
A hátközépig fosás szinte kizárólag a csinibe öltözés és az indulás között érdekes.

Játék:
Minden csak addig a pillanatig érdekes, amíg anya el nem megy vécére.

folyt.köv.

No comment

Ma meghívott ez a csaj egy kebapra.

Kapcsolatok

Állsz a bedobozolt gyümölcsök előtt és nézed őket, próbálsz választani közülük. Hosszas tanakodás után kiveszel egyet a sorból, első blikkre ez tűnik a legszebbnek. Lassan körbeforgatod, akkurátusan megvizsgálva minden oldalát, majd alulról is meglesed, mert nemegyszer megjártál már. Úgy tűnik ez a neked való, hát kifizeted, hazamész, belősz egy jó kis filmet és kibontod a dobozt. Csupán egy kellemes délutánt akarsz eltölteni. A mozigép forog, sorra veszed kézbe a gyümölcsöket is, kezded igazán jól érezni magad. Aztán, amikor a legkevésbé számítasz rá, hirtelen keserű lesz a szád íze. Értetlenül nézed az ujjaid között a maradékot, aztán a doboz még meglévő tartalmát. Pedig milyen alapos voltál! Mennyi kidobott idő, amit egy másik dobozra fordíthattál volna! Hogy lehet ilyen mértani pontossággal középre helyezni a romlottságot? Vajon van-e mód, amivel ki lehetne szagolni?

A dobozban még árválkodik néhány szem. Kár lenne veszni hagyni, gondolod. Már nyúlnál is értük, de akkor megint érzed annak a romlottnak az utóízét és végképp elmegy az étvágyad.

Szaranya 3.0, avagy a biománok támadása

A minap egy majdnem honfitárs anyukával sétálgattunk a Dunaparton - mert kell  szocializálódás -, beszélgettünk a gyerek melletti háztartás problémáiról, amikor is elhangzott ez az ominózus kérdés a főzés/ételrendelés témakörében:"Meg egyébként is, ki tudja, milyen olajban sütnek, mit tesznek bele, nem?" - "Persze" - válaszoltam a tőlem telhető legmeggyőzőbben, miközben aktívan szégyellni kezdtem magam.

Mert bár kólát nem ittam terhesség alatt, de egy időben majd' megpusztultam a duplasajtos mekis hambiért és kettesével toltam befelé, és ami azt illeti így, szoptatósként is becsúszik egy-egy hamburger, vagy kebap, rendelt kaja, neadjisten pizza. Mondjuk ez utóbbit csinálnám én saját kezűleg, de a konyhám olyan csöpp, hogy még a tésztának sincs helye megkelni. A mosható pelenka történet ugyanezen okból bukott meg, mert a fürdőbe a mi szennyesünk is épphogy befér, max. a hálónk közepén tudnék helyet szorítani a kakis pelenkának, az meg nem lenne a legesztétikusabb.

...és igen, Nadine kap tápszert, sőt cumija is van. (Ahogy észrevettem, az utóbbi valóságos szitokszó az anyukák körében. Vagy inkább olyan, mint Voldemort, még a nevét sem ejtik ki.)

Mindezek mellett bio mosószert/mosószódát és öblítőt használok, a főzésnél olivaolajat, kókuszzsírt, minimális sót és cukrot, még a rántotthúst és a hasábburgonyát is sütőben, zsiradék nélkül készítem. Elsősorban szárnyashúst eszünk, sokszor van "zöld" köret.

Nadine fürdővizébe többnyire csak mandulaolaj kerül, bekenni is azzal szoktuk. A popsija csak akkor lát krémet, ha indokolt. (Anyós meg pont ezeken ütközik meg.)

Mégis szinte minden alkalommal, amikor beszélgetek valakivel, a vége bűntudat lesz. Utálom ezt!

Hahó, én is itt vagyok!

A nagymamám épp most közölte velem a telefonban, hogy "Etesd azt a gyereket!", "Majd ha hazajöttök veszünk tápot, aztán elmondjuk, hogyan kell használni."

Komolyan, mintha nem tudnám rendesen ellátni a saját gyerekemet! Már bánom, hogy bárkinek is beszéltem a problémákról. Esküszöm innentől és a következőnél csak azt fogom mondani, hogy minden rendben.

Szoptatsz? Naná!, Alszik? Mint a tej! Szokott sírni? Á, a hangját nem hallottuk még!

Megkérdezte azt is, I itthon van-e. Mondom: Nincs, dolgozik. Mire a válasz: Jaj, szegénykém! Nem is tudod, milyen szerencséd van vele!

Ezt a mondatot, ha nem hallottam a szülés óta kb. 10szer, akkor egyszer se (és nem csak tőle, hanem szinte mindenkitől). Mintha nem lennék vele egyébként is tisztában! Tudom, hogy szerencsém van, de könyörgöm: én is itt vagyok! Én is gürizek, csak én itthon, egyedül a gyerekkel. Arról nem is beszélve mekkora felelősség nyugszik a vállamon, hiszen gyakorlatilag nekem kell átlátni és jobbára intézni is a hivatalos ügyeket. I persze segít, ahol tud (pl. a csajszi anyakönyvét ő szerezte be), de legyen szó a gyerek utáni juttatásokról, adóbevallásról, vagy akár egy hivatalos levélről, a nyelvtudás szintje okán elsősorban nekem kell helytállni. Olyan nagy kérés lenne, hogy engem is észrevegyen végre valaki (tisztelet a két kivételnek)? Mondjuk a saját családomból?

Szóval, ha valakit érdekelne: rohadtul elegem van. Nadine születése óta 1 hetet voltunk otthon, de az sem a pihenésről szólt, hiszen államvizsgáztam. Tudom, csak egy gyerekem van, és higyje el mindenki, hogy imádom a lányom, de isten látja lelkemet, nagyon fáradt vagyok. Nem bánnék egy kis pihenőt sem, de leginkább arra vágyom, hogy megértsenek.

Szaranya 2.0, avagy a vízi katasztrófa

Hát úgy készültem, hogy ma egy helyes fürdőrucis képet és vidám élménybeszámolót hozok...

Aztán a lányom úgy döntött, neki kevésbé tetszik a babaúszás ötlete.

Merthogy jelentkeztem egy kurzusra egy közeli edzőteremben, aminek uszodája is van. Egyrészt a csípőjének a későbbiekben is jót tenne az úszás, másrészt egyikünknek sem árt, ha kicsit emberek között vagyunk (sétálni minden nap megyünk, de azt többnyire csendes magányban töltjük). Egészen addig nem is volt gond, amíg be nem léptünk a medencetérbe. Próbáltam én mindent: ringatni, énekelni, ölelgetni, hintáztatni a vízben, de teljesen feleslegesen. A félórás foglalkozásból kb. 15 percet töltöttünk a vízben: az első 5 perc ordítás, 5 perc nyugi, újabb sírás, de ekkor már vigasztalhatatlanul, úgyhogy kijöttünk. Mondjuk ezzel nem sokat értem el, mert az öltözőben ugyanúgy nyomta, pedig még kaját is dugtam a szájába. Mire megnyugodott, nemcsak az órának lett vége, de minden résztvevő megszárítkozott, felöltözött és elhúzott haza, csak mi bohóckodtunk még ott.

Irtó hülyén éreztem magam. Részben nagyon sajnáltam a csajszit, mert tuti, hogy félelemből sírt, másrészt égett a pofám, amiért nem tudtam megvigasztalni a saját gyerekem. Talán korai volt még elvinnem, de eddig mindenhol olyan ügyesen viselkedett és a hang sem zavarta. Jövő héten teszünk még egy próbát, aztán ha nem megy, akkor visszabizniszelem a pénzt.

Átkozott genetika

Nadine a múlt héten betöltötte a 3. hónapot. Ennek kapcsán esedékes volt egy általános orvosi vizsgálat plusz ugyanarra a napra kaptuk az orthopédiai kontroll időpontját is. Eredetileg már aznap el akartam dicsekedni, hogy milyen szép, ügyes, nagy lányom van, de aztán másképpen alakultak a dolgok és ennyi idő kellett, hogy nagyjából túl tegyem magam rajta.

A gyerekorvosnál minden rendben ment. 5140gr és 59cm. Hihetetlen, mennyit nőtt! Mondjuk amikor esténként "műsor van" és már egy órája cipelem a fenekét, ennél nehezebbnek is szoktam érezni. :)

Megkapta az első oltásait. Szegény úgy sírt, hogy alig tudtam megvigasztalni, pedig még énekeltem is neki (hangsúlyoznám: nyilvános helyen!), miközben a saját könnyeimmel küszködtem. Nem gondoltam volna, hogy én is ilyen gyerekkel együtt sírós anyuka leszek...

Mindezek után átrohantunk az orthopédiára, ahol a múltkorihoz hasonlóan a bal oldalát az istennek sem tudták vizsgálható szögbe hozni, pedig vagy hatszor kivették-visszatették abba a "satuba". Persze itt is sírt, elege volt már az egészből. Aztán csak sikerült képet csinálni. Itt szúrnám közbe, hogy előttünk egy kisfiút vizsgáltak, és az ajtó előtt várakozva láttuk, hogy műanyag kengyelt kap. I még meg is jegyezte, milyen jó, hogy mi megúsztuk a terpeszpelussal. Ekkor még abban a tudatban voltunk, hogy a dokitól hazaérve eldobhatjuk azt is, hiszen egy hónappal ezelőtt már minden rendben volt és csak a biztonság kedvéért használtuk még 4 hétig. Hát ez nem jött be.

A képet nézegetve a doktornő nem tűnt túl feldobottnak és közölte, hogy bizony ebből nálunk is kengyel lesz, de tekintettel az ultrahang alatti küszködésre, elküldött minket röntgenre, mert azon biztosan minden látható. Teljesen összezuhantam. Csak az dübörgött a fejemben, hogy az én hibám, tőlem örökölte. Cirka 40 perc alatt megjártuk a röntgent és visszamentünk az orthopédiára. A felvétel alapján végül mégsem kellett a kengyel, viszont további 4 hét terpeszpelus. Tudom, hülye vagyok, de ekkor már ennek sem tudtam örülni. 

Egyrészt gátolja a mozgásfejlődésben. Pelus nélkül már egy csomószor átfordult hasról hanyatt, de pelussal nem megy neki, hiszen a lábacskái béka-pózba vannak kényszerítve, és mivel egész nap kell viselnie, ezért aztán a gyakorlásnak lőttek.

Másrészt mi van ha téved a doktornő és mégis a kengyel kellene? (Tudom, hogy ezzel ellentmondok az előbbiekben megfogalmazottnak, de mondtam: tiszta hülye vagyok.) Nálam is azt mondták, minden oké, aztán mégsem. Nem akarom, hogy a lányom is ennyit kínlódjon, hogy egy életen át elkísérje.

Persze ennek kapcsán megint elkezdtem agyalni a genetikai kérdéseinken. Tudjátok: lyukas szív, egészséges fiú...

De jelentem, már jobban vagyok. Nadine-t pedig szemmel láthatóan hidegen hagyja a terpeszpelus.

Alapvetések

A minap, a csaj fenekének ringatása és két lencsi lány eléneklése között megfogalmazódott bennem néhány gondolat.

1. Terhesen csak hittem, hogy mindenki beleszól a dolgaimba, gyerekkel már tudom is. Márpedig gyereknevelési kérdésekben nincs kompromisszum, nincs alku, nincs köztes megoldás. Mindenkinek határozott és sziklaszilárd meggyőződése van, és ha te nem úgy csinálod, akkor bizony nem vagy jó anya. Ezt személyes kontaktus esetén mély hallgatással, illetve rosszalló tekintettel is nyomatékosíthatják.

2. A gyerek kreatívvá tesz. Így lett a szám a harmadik kezem, így született a babatornázó-hordozó kombinációja és így készült el az "ágy az ágyban" macskabiztos barikád.

3. Ha már macska: akár el is adhatnám a bébiőrt. Abban a pillanatban, hogy a csaj nyüsszent egyet, Enzo már ott is terem a szoba ajtaja előtt, engem néz és nyivákol. Na nem azért, mert olyan jó fej, hanem mert azt akarja, hogy hallgattassam el a gyereket. Amennyiben ez hasfájás okán lehetetlenség, dupla koncertet kapok, mert miközben majd ledönt a lábamról, megpróbálja túlharsogni a gyereksírást.

4. Az első gyerekhez grátisz jár önismereti tanfolyam. De nem is akármilyen! A drágább, önreflexiós fajta, ahol nem holmi sarlatánok terelgetnek önnön valód felé tesztek és miegymások kiértékelése során, hanem saját magad szembesülhetsz a szituációkban kőkemény valósággal, ráadásul itt élesben megy. Tiszta Survivor, csak itt nem kapsz pénzt, nyaralást, autót a végén, és legfeljebb életed párja tapsol neked a nézőtérről. Na jó, azért igen jelentős jutalom lehet egy mosoly is a másik főszereplőtől. :) Egészen jól haladok a tréninggel, egy csomó mindent megtudtam magamról: 

- A fájdalomküszöbömet jóval fölé képzeltem a reálisnak, ld. szülés, szoptatás.

- A kezdeti "szülés után de jól nézek ki" élményt hamar el tudja rontani pár üveg Nutella és pár táblás Milka.

- A türelmem sokkal végesebb, mint azt szeretném. (Bár az elfogyasztott édesség mennyiségével egyenes arányban nő.)

- A pusztán a létfenntartáshoz elégséges alvásmennyiség engem agresszívvá tesz.

- Tudok ülve; napközben; hangosan zenét hallgató szomszédok mellett aludni. 

- A gyereknevelésben sem vagyok következetes.

- Minimum kettővel kevesebb kezem van, mint az ildomos lenne. A meglévő kettővel viszont sokkal ügyesebb vagyok, mint gondoltam.

- A csaj gyorsabb ütemben hízik, mint az az izomfejlődésem számára követhető lenne.

- Mégis énekelek.

Amúgy egyébként kimondottan jól vagyunk. Nadine beleért az igazi aranyos korszakába, sokat mosolyog (teliszájjal, olyan igazán édesen), már dumálgat (gö és ogu a tutik), mindent figyel és nagyon fel tud pörögni, ha megtetszik neki valami. Imád tornázni és szereti, ha puszit kap (az elsőnél mindig meglepődik, aztán már látszik rajta, hogy sunyin várja a folytatást).

...és olyan gyorsan nő! Több, mint 5 kiló és egy csomó ruhát kinőtt. Ha tehetném, most egy kicsit megállítanám az időt.

Szaranya 1.0, avagy éheztetem a gyereket

Meglepő, milyen kettősség fér el egy emberben. Amilyen következetes voltam a diákjaimmal, olyan következetlen vagyok a saját életemben. Néha hiteltelennek is éreztem magam emiatt, még jó, hogy nem kellett erkölcstant oktatnom...

Szóval én az esetek 90%-ában csak mondom/írom, hogy beveszem a lesz*rom tablettát, de igazából nem nagyon jutok el odáig. Le kellene már győznöm ezt az örökös megfelelési kényszert, de eddig a folyamatos küzdelmem inkább kevesebb, mint több sikerrel járt.

Ezúttal megint - vagy inkább még mindig - a táplálással kapcsolatos anyai teendőim kötik le minden gondolatomat/energiámat. Persze, azt mondtam nem érdekel, és mondom is minden nap kb. hatszor, vagy ahányszor csak eszik a gyerek. Egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy nem megy. Meg hát jönnek a külső ingerek is, és sajnos azok kizárásában is csak szájhős módon vagyok sikeres, belül meg rágódok tovább. Plusz tényleg jó érvek szólnak a szoptatás mellett: kényelem, mocskos anyagiak... 

Néhány napja aztán megelégeltem a helyzetet és sok okos írást áttanulmányozva immáron sokadjára nekivágtunk 'A' feladatnak. A terv természetesen a tápszer teljes kiiktatása volt, annyi engedménnyel, hogy az első időszakban a csajszi esti "nagy zabálás parti"-jánál azért besegítünk. 5 nap. Ennyit bírtunk. Nadine napközben szinte egyáltalán nem aludt max. párszor 20 percet, azt is nyugtalanul és rajtam, mert letenni nem lehetett és sokkal sírósabb lett. Éjjel korábban egyszer kelt és már 6 órákat aludt, ebben az időszakban ez visszaredukálódott 3-3,5 órára. Nekem az összes hajam égnek állt már, mosdóba is futva jártam, főzni nyolc részletben, vagy kendőben - ha egyáltalán tudtam -, mosni/teregetni csak lopott percekben, amíg lekötötte a babatornázó. Teljesen őszintén, amíg benne voltunk, nem is gondoltam, hogy a kettő - mármint a viselkedése és a csak szopi - összefügghet, hiszen még elég eleven a hasfájós időszak emléke, azt hittem, az tért vissza. Aztán tegnap este 6 körül, amikor az üres mellemmel a szájában üvöltött, mint a sakál, megvilágosodtam. Csináltam egy adag tápot és a szájába dugtam. Úgy tűnt el a 160 ml, hogy pislogni sem volt időm. Még egy keveset becsókolt a következő adagból is, aztán úgy húzta a lóbőrt, hogy öröm volt nézni.

A kísérlet folytatódik, ma elsősorban "tápos" a gyerek, cicit csak akkor kap, ha érdemben teltek. (Tudom vacakul hangzik ez a kísérletezés szó, de hát elmondani nem tudja, nekem meg valahogy rá kell jönnöm és lényegében igenis erről van szó.) A jelenlegi állás: kiütéssel győzőtt a szekond verzsön, ugyanis a lánykám már most többet aludt, mint az elmúlt 5 napban és sokkal kiegyensúlyozottabb is. Szóval ennyit erről.

Konklúziók:

1. Azt mondják, nincs olyan, hogy nincs elég tej, csak nem rakom elégszer mellre a gyereket... Én meg azt mondom, hogy becsókolhat bárki, aki szerint hagynom kellene napokig éhezni a kölköt, mert itt igenis erről volt szó, tejem ugyanis nem lett több egy szemernyivel se, pedig 3 órából 2,5-et lógott rajtam.

2. A pár napig éhező gyerek lassan felejt. Azóta mindig kell legyen valami a szájában.

3. A kísérletezésnek ára van. Nadine megtanult olyan frekvenciát kibocsájtani, mintha élve megnyúznák. Azóta elfelejtett minden más sírásfajtát. Ennek megfelelően az új feladatom minden alkalommal kisakkozni, éppen miért ordít.

Egy poszt margójára

Online jártomban-keltemben akadnak "checkpoint"-ok, amelyek meglátogatása szinte napi rutin. Az egyik ilyen blogon belefutottam egy számomra a szokásosnál is elgondolkodtatóbb írásba. Némi tanakodás után úgy döntöttem, megörökítem a felmerülő gondolataimat. Egyrészt nem árt egy kicsit kiszakadnom a baba-témából, másrészt pedig egy ideje rágódok már ezeken a dolgokon és talán könnyebben megemésztem, ha leírom.

Nekem a posztban vizsgált szempontból nagyon nagy szerencsém van. De tényleg. I egy főnyeremény. Semmi hímsovinizmus, semmi kiszolgáltatás, semmi szerepelvárás. Segít a csajszival, főz, mos, takarít, tereget, bevásárol, gyógyszertárba megy, hivatali ügyeket intéz, és ez nem csak most, vagy a terhességem idején volt így, hanem előtte is, amikor még nem volt "indokom" a fáradtságra. Nemhogy nem kéri számon a pénzt, de van hogy még én szólok rá, ne költsön annyit rám. Persze ha ezt valahol ezt így előadnám, biztos rá lenne sütve a papucs-bélyeg, pedig nem az. Egyszerűen csak jól működünk együtt, meg tudjuk beszélni a dolgokat, képesek vagyunk megtalálni a mindkettőnk számára jó megoldást.

Ha viszont valaki megelégszik a felszín szemlélésével, akkor a fent említett csorba képet kapja. Egy családi kötelékben igen közel álló ember ezt a hibát követi el, és nem is óhajt tudomást venni a tévedéséről. Szerinte nem jó, ha egy kapcsolatban valaki ennyire domináns, mint én és teljesen elnyomja a másik felet. Mert hát túl nagy a befolyásom I felett, teljesen megváltoztattam a személyiségét. ...és egyébként is belelovalom magam a gyászba és magammal rántom I-t is.

Nem ez volt az első, hogy a lelkembe tiport (ld. ezt és ezt,  és még mennyi kimondatlan maradt, és még mennyi a hátam mögött hagzott el), de ha rajtam múlik, akkor az utolsó. Semmilyen drasztikus lépést nem tervezek, csupán elhatároztam, hogy ennyi és ne tovább, nem vagyok hajlandó a jövőben bármiféle erőfeszítést tenni a kegyei elnyeréséért. 

Azt hiszem egyébként ezek az elvárások/sztereotíp besorolások apám végett is érintenek olyan kellemetlenül. A szülői házban egyértelműen ezek szervezték az életünket. A háztartás női munka, a kertes házzal járnak kötelezettségek -vagyis rendezzük a kertet-, a család arról szól, hogy segítsük egymást -érstd legyél segédmunkás egy 13 évig tartó építkezésen-, mindezek mellett pedig a fő kedvencem: diák vagy, neked csak az a dolgod, hogy tanulj -mindez a korábban felsorolt elvárások tükrében-.

Egyébként kicsit messzebbről szemlélve az elvárás-témát, az életünk minden szintjén kénytelenek vagyunk elviselni. Nem is kell olyan nagyon messzire tekintenem, elég, ha a legalapvetőbbeket írom le a felénk irányulók közül:

- A perinatális gyászon tessék gyorsan túllendülni, de legalábbis csendben elintézni, mert halott babákról nem illik beszélni.

- Ha megszületik a következő gyerek, természetesen semmissé teszi az előző tragédiákat.

Más szempont:

- Külföldön élsz? Milyen jó -értsd könnyű- neked!

 Megint más:

- Anya vagy? Az a dolgod, hogy 0-24-ben anya legyél. Nem, nem lehetsz fáradt. ...és nem, nem normális, hogy az apuka is "éjszakázik", hogy tudj pihenni egy kicsit.

...és még sorolhatnám, de gyanítom sosem érnék a végére.
A legszebb az egészben az, hogy amíg megfelel az ember ezeknek a szerepeknek, addig fel sem tűnik, mert "normális". Amint azonban az élet valamely területén szerencsésebbé válik - függetlenül az odáig vezető út rögösségétől - , azonnal okot ad a támadásra.

Kaja-para

Eredetileg ennél hangúlyosabb címet szerettem volna adni, de aztán meggondoltam magam, hiszen mégse illik... Viszont a szövegben már elfér, így aki a címnél tovább is szokott jutni azzal megosztom: A nagy szop(t)atás. A poszt nagy része egyébként az előző írásaimban már fellelhető, csak az utóbbi napok eseményei ösztönöztek némi összefoglalásra.

1. felvonás: szülés után, még a kórházban

Amikor még a terhes időkben olvasgattam arról, hogy a tejbelövellés a 3-5. napon várható, akkor valahogy nem tudatosult, hogy addig gyakorlatilag nem lesz - pedig aztán olvastam ám azt is, hogy csak kis mennyiségű kolosztrum termelődik, de hát a fene gondolta, hogy a kis mennyiség 3 cseppet jelent! - . Aztán tényleg kezdett valami beindulni, én meg örültem, mint az a bizonyos majom, hogy végre a táp mellett anyatejet is adhatok a lányomnak, mégha üvegből is - mert ugye a szoptatás nem ment - .

2. felvonás: itthon, a kezdetek

Ahogy erről már egy korábbi posztban írtam, a kijárós nővér minden eredményemen átsiklott és mindig újabb elvárásokat támasztott, ami engem egy csöppet lelombozott. Mondjuk ez tán érthető is, hiszen számomra az a nap, amikor a tej mennyisége lehetővé tette, hogy elhagyjam a tápszert, piros betűs ünnep volt, az első "csak cici" napon pedig legszívesebben ujjongva fel-alá rohangáltam volna örömömben, a kirendelt "támogatóm" meg ugye elintézte egy "Jó, akkor holnaptól ..." -val. Minden lelki sérelem ellenére azonban tényleg eljutottunk a sikeres szoptatásig. Mindenesetre azt meg kell jegyezzem, hogy a fényes nappal csillagokat hallucináló részét szívesen kihagytam volna a procedurának, mert lehet én vagyok nyápic, de nekem igenis fájt, méghozzá nem is kicsit.

3. felvonás: az első akadályok

Azt mondják, minden csoda 3 napig tart. Ez nagyon igazzá vált a "nem is vagyok olyan rossz anya" érzésemre, mert pont ennyi ideig tartott. Aztán jött a szintén már említett hányás-mizéria, amikor minden kijött a gyerekből, kivéve a direkt refluxos gyerekeknek készített tápszert. Vissza a fejéshez, aminek eredményeképpen jöttek a csomók és a gyulladás. A csajszinál pedig a szorulás. Eldönthettük, vagy azért nem tud kakilni, mert nincs mitől, vagy azért, mert lenne, csak a sűrűsége szokatlan a kis szervezetének. Szerencsére idővel magától rendeződött a helyzet, egyre hígabb táp is benne maradt, míg végül visszatérhettünk a szoptatáshoz is - a csillagokkal együtt, hiszen "elszokott" a mellem a procedúrától - .

4. felvonás: valami baj van a tejemmel

Szintén nem telt el pár napnál több, amikor megint kopogtatott a róka. Ezúttal azonban más formájában jelent meg: csak az anyatejet dobta vissza a csaj gyomra, viszont azt gyakorlatilag azonnal, még evés közben. Próbáltam más pózban, félálomban, üvegből... teljesen mindegy volt. A tej kijött és kész. Ismét vissza a fejéshez, a csomókhoz, a gyulladáshoz. Ekkor mentünk haza Mo-ra, egész héten a lefolyóban landolt a termelt mennyiség a könnyeim kíséretében, és hát ennek eredményeképpen beköszöntött az apadás is. 

Minden alkalommal, amikor megkérdezte valaki, hogy szoptatok-e (és ugye voltak egy páran, hiszen rokonjárás volt), legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Persze olyan is volt, aki kiselőadást tartott arról, hogy figyeljek oda, mit eszem, mert biztos vizes a tejem, és olyan is akadt, akinek a szeméből szinte sütött a szemrehányás, amiért nem vagyok képes megfelelően táplálni ezt a szegény gyereket. 

Aztán egyszercsak mintha elvágták volna, megint működött a dolog. Hello cici, üdv csillagok! A mennyiség persze nem volt elegendő, de minden nap egyre kevesebbet kellett hozzápótolni.

5. felvonás: mindenáron anyatej?

A mennyiségi probléma megoldásaként jelentős összeget invesztáltam egy csodakapszulába, amiről addig csak jót hallottam. Nagyjából minden reményemet ebbe helyeztem, mert a szoptatós tea nálam nem használt semmit - azon kívül, hogy 5 percenként jártam pisilni - . Szedtem is a bogyót vagy három napig (megint ez a 3-as szám...), ugyanis a lánykám olyan hasfájós lett, hogy nem csak a lakás, hanem gyakorlatilag az egész tömb tőle zengett. Mivel a kapszula szedésének abbahagyásával jelentősen csökkent az átüvöltött órák száma, így kizárásos alapon elsősorban az volt a ludas. Nagyjából ekkorra merültem ki teljesen idegileg. Ha közelgett az etetési idő, vagy csak eszembe jutott a szoptatás, sírva fakadtam. Aztán döntést hoztam és ezúttal komolyan is gondoltam: NEM fogom tönkretenni magam ilyesmiért. Amennyi tejem van, annyit kap, lehetőség szerint a természet útján, ha nem, hát üvegből. Ha még éhes, kap tápszert. Ha végleg elapadok, kap tápszert. Más is felnőtt így. A későbbiekben sokkal többet fog számítani a gyerekemnek, hogy idegileg ép legyek, mint az, hogy x hónapig csak szoptassam.

6. felvonás: a jelen problémái

A fentiekben leírt "vegyes", de 90%-ban anyatejes táplálás korszakát éljük tehát. A héten azonban új kihívással találtuk szembe magunkat: az üres pelussal - nagydolog értelemben - . Nemhogy minden nap nincs, de ma pl. már a 3. (már megint 3, esküszöm kísért minket) napot tapossuk nélküle. Olvastam, hogy anyatejes babáknál előfordul, és van, hogy egy hét is eltelik mire sikerül, de a csajszi szenved és ezáltal mi is. Így aztán most éppen a "Hogyan segítsünk gyermekünknek elvégezni a dolgát?" című önképző körbe járunk I-vel... :)

Jó lenne már egy eseménytelen hét, vagy csak pár nap... Gyerekkel olyan nem lesz már soha, ugye?

Egy korszak vége

A múlt héten lezárult egy korszak az életemben.

Már egy jó ideje szinte biztos voltam benne, hogy nem fogom végigcsinálni. Azt hiszem az utolsó lökést a suliból való elbocsájtásom adta, hiszen a környéken nem kaptam semmiféle munkát, itt pedig nem veszem sok hasznát a szakomnak. Aztán előző félévben kaptam egy levelet: ennyi volt, megszűnt a jogviszonyom. Beszélgettünk I-vel. Persze sajnáltam a belefektetett pénzt, időt energiát, de a lelkesedésemnek már a hamvait is elfújta a szél, így megkérdeztem, haragudna-e, ha nem lennék soha diplomás? Azt mondta, ő rám bízza, és tudtam, hogy ez így is van és még gondolatban sem fog pálcát törni felettem, sem pedig felhánytorgatni a "kudarcomat".  Talán éppen ez lendített át a holtponton, magam miatt lett fontos, hogy befejezzem és ne csupán abbahagyjam. Nekifeküdtem a szakdolgozatnak és múlt héten letudtam az államvizsgát. Hát ennyi. Vége. Az érzéseim elég vegyesek: örülök, hogy túl vagyok rajta, de nem tudom, mennyire fogom tudni majd kihasználni a jövőben, hogy már papírom is van a tudásomról.

A fentiek természetesen hazautazással jártak, ami szintén természetesen rokonjárással is. Így, babával ez még fárasztóbb volt, főleg mivel mindenki - érthető módon - a lehető legtöbb időt akarta a csajszival tölteni (jóhogy nem feszítővassal kellett kiszakítanunk a kezükből). :) Persze nem volt rossz mindenkivel találkozni, de azért felüdülés volt hazaérni és végre hármasban lenni.

Egyébként két zűrös (hányós) hét után Nadine megint anyatejet kap, ráadásul közvetlenül a forrásból, így aztán nagy a boldogság. Egyre ügyesebb, messzire lát, figyel, felismer minket, ránk nevet, néha már gügyög is. A szerdai dokilátogatáson 4230gr és 54cm volt, nem csoda, ha két body már nem megy rá. :)
 

 

Forrás: http://gbetim.deviantart.com/art/Thats-all-Folks-320731247

 

Karácsonyi mese a rókáról és az ősanyjáról

Már vagy százszor elterveztem, hogy írok - na jó, ez költői túlzás, mert csak napjában egyszer és nincs 100 napos a legutóbbi posztom -, de ember tervez, baba végez. Miért is?

Először is megvolt az első karácsonyunk. Ha bejött volna az orvosok becslése, akkor ezt az időszakot bizonyára a kórházban töltöttük volna, ehelyett egy már 3 és fél hetes csöppséget rakhattunk a fa alá (meg egy extra finom és ebből kifolyólag extra drága konzervet a macskának). Sajnos a meghittségbe csúszott némi zavar azáltal, hogy Nadine ekkorra már 5. napja hányt. Tőle azt kaptuk karácsonyra, hogy megvárta a fényképezkedést és csak az utolsó kattintásnál szentelte fel a csini ruháját.

A szilvesztert kettesben töltöttük, illetve hármasban: Nadine, én és a róka.

Egyébként a probléma okát nem tudjuk biztosan, mert nem beteg. A kezdeti "még elmegy" fázisból eljutottunk odáig, hogy evés közben is felsírt és a mellem egyáltalán nem fogadta el, így ismét előkerült a mellszívó. Annyi tuti, hogy a sűrűbb - direkt refluxos babáknak kitalált - tápszer benne maradt... úgy három napig. Azóta megoldódni látszik a dolog, legalábbis tegnap óta visszatértünk a napi egyszeri "keresztelőhöz", így legalább van ideje megszáradni a ruháimnak.

Eredetileg egy csomót akartam írni az ünnepekről, de most mégis ennyire futotta. Lehet azért, mert egyfolytában egy poszt jár a fejemben, amit ma olvastam a kötődő nevelés megvalósíthatóságáról/megvalósíthatatlanságáról. A legutóbbi írásom alatt is előkerült ez az ősanya-téma, és viccesen meg is jegyeztem, hogy már érzem a glóriát a fejem felett, hiszen természetes úton szültem, epidurál és gátmetszés nélkül, szoptatok, hordozok, Nadine velünk alszik.

Akkor most teljesen őszintén leírom nálunk mi is a helyzet a "madonnaságommal" - hogy A-t idézzem - :

- Kezdjük az elején, a szülésnél. A gátvédelem a kórházban alap, értelemszerűen hülye lenne bárki is konkrétan kérni. A sikeressége pedig szerintem a legcsekélyebb mértékig sem a szülő nő elhatározásán múlik, hanem a fizikai adottságain, a szülésznő hozzáértésén és a szerencsefaktoron.

Nagyjából ugyanez áll a természetes szülés kontra császár kérdéskörére is.

Rögtön itt az elején elidőznék egy picit. Mindenhonnan azt szajkózzák, milyen jó dolog a gátvédelem, mert nincs varrat, mennyivel gyorsabban gyógyul, egy heggel kevesebb, és bizonyára így is van. Talán nincs köze hozzá, de én nagyon megszívtam altájon. Korábban sem volt felhőtlen az állapotom - mondhatni "aranyszínben" láttam a dolgokat - de a szülés utáni 4. naptól kezdve elég durvára váltott a helyzet, sem ülni, sem huzamosan állni nem tudtam, menni pedig csak úgy, mintha nem értem volna időben a mellékhelyiségbe. Több, mint egy hét intenzív kezelésbe telt, mire úgy-ahogy normalizálódott a helyzet a fájdalom szempontjából, fizikailag sajnos ez a mai napig nem sikerült.

- Még mindig szülés. Ami a fájdalomcsillapítás ésszerű keretek közötti elkerülését illeti, nos az tényleg az én döntésem volt, de a piedesztálra emelkedésnél prózaibb okok vezéreltek: 1. Lassíthatja a szülés folyamatát, ezáltal sokkal több idő áll rendelkezésre, hogy komplikációk lépjenek fel. 2. Egyszer már volt részem gerincszuriban, azóta is visszatérő vendégem a migrén, szóval ha nem muszáj, akkor kösz, nem kérek repetát.

- Szoptatás. Hát ki a fene ne akarna szoptatni? Kényelmes, gyors, nem igényel segédeszközt, nem kell külön doboz az "elkészítős cuccoknak", se forró, se hideg víz után rohangászni, fertőtleníteni, nem romlik meg...

Nálunk a valóság: Először Nadine túl gyenge volt hozzá, aztán karosszériám sajnos nem volt kompatibilis a csaj alapfelszereltségével, mire ezeken túljutottunk - minden csoda 3 napig tart - , addigra jött róka marci a savas haverjával és a gyerek bömbölt, ha felhúztam a pólóm. Jelenleg a hányás tűnőben, minden megmarad a gyomrában, csak épp az anyatej nem. Királyság.

- Hordozás. Az otthoni hordozás azért jó, mert így egy nyűgösebb baba mellett is lehet "háziasszonykodni", plusz jó a csípőjének. Az én kompetenciám eddig csak az "elmenős" hordozásig terjedt, ami szintén tök jó, mert: 1. Nem kell a babakocsit egyedül cincálnom. 2. Jóval gyorsabban, könnyebben, kényelmesebben közlekedek vele. 3. Mindig testközelben van, érzem a légzését.

Mondjuk azért van hátránya is, pl. a dokinál mire kifejtem belőle..., meg utána vissza is kell csomagolni. Ez a része kétségtelenül macerásabb, mint bevágni a kocsiba.

Ami pedig specifikusan engem illet, bármennyire is tetszik ez a módszer, lehet elbúcsúzhatok tőle, mielőtt még igazán belejönnék, ugyanis a 3. alkalom után visszatért a "gazdagságom", és újfent napokig nem tudtam ülni. Most hanyagolom egy kicsit, amíg megint helyre nem jövök, aztán meglátjuk. Sajnálnám, ha erről le kellene mondanom.

- Együtt alvás. Ez volt az egyetlen sziklaszilárd elvem a szülés előtt, mármint, hogy a csajszinak külön szobája lesz az első perctől. Hehe. Eleinte az ágyunk mellett aludt a bölcsőben - na jó, azért párszor az ágyunkban is, meg párszor rajtunk is... -, de aztán beköltözött a róka és én többet nem raktam a bölcsőbe, mondjuk máshova sem, mert majd egy hétig nem lehetett vízszintbe helyezni, különben azonnal jött belőle a cucc, így kézben volt 0-24-ben. Ennek is megvolt az előnye, ugyanis megtanultam ülve aludni. Mennyire hasznos lett volna ez anno, amikor Velencébe mentünk busszal!

Most már határozottan javult a helyzet, szerintem nemsokára megpróbálom a bölcsőt és talán egy-két hét múlva ráveszem magam a külön szobára is.

Az általam olvasott poszt kommentjeiben valaki azt írta, hogy a kötődő nevelés fogalma gyakorlatilag a pár évtizede még "nem jól nevelés"-nek bélyegzett anyai hozzáállást takarja. Elgondolkodtató. Mindenesetre annyit biztosan tudok, hogy tőlem a lehető legtávolabb állt bárminemű nevelési elv szigorú követése - félreértés ne essék, nem akartam vadhajtás módjára szabadjára engedni - , hanem úgy gondoltam, majd kialakul, ami meg nem, annak utánaolvasok és a leginkább jónak tartott megoldást emelem be, de nem fogok szemellenzővel ragaszkodni egy irányzat elveihez, mert korántsem biztos, hogy egy adott gyereknél mind beválik.

Ha esetleg kölesgolyó vételére vetemednék, kérlek lőjetek le! :)