Lopott idő

Nagyjából ez kell, hogy idejussak. Vagy három poszt kavarog a fejemben, de egyszerűen nincs időm leírni. Na jó, ez egy kicsit túlzás, mert időm még lenne, csak azt inkább pihenésre használom.

Szóval adok némi zanzás életjelet:

Attila betöltötte a 3 hónapot. Nem túl kegyes hozzánk. Iszonyú hasfájós (volt, remélem), aludni napközben szinte csak rajtam hajlandó (rámkötve), éjjel meg mellettem. Nagyon igényli a közelségem, ha ébren van, akkor is dumálnom kell neki és az utóbbi időben, ha kimegyek a látómezejéből, bőg. Nem tudom, létezik-e ilyen korán szeparációs szorongás, de ha ez az már most, akkor felköthetem a gatyám. Voltunk kontrollon, még mindig ott a lyuk, kb. 4-5 mm. Bár semmi vonzata nincs és Attila szemmel láthatóan kicsattan az egészségtől, eléggé megzuhantam. Egy év múlva megyünk megint.

Egyébként egy tünemény mosolybaba, kommunikatív és állandóan jár keze-lába. Ja, és hájas! Meg hatalmas: 68-as ruhákat kell ráadnom. A csajszi annó a 62-eseket két hónapig hordta, Attila két-három hétig. (Hazamentünk két hétre, és a második héten a csomagolt ruhák fele rá sem ment. kicsit sem volt ciki.) Már most feszegeti magát, hasról hátra fordul, próbálgatja visszafelé is és döntött helyzetből szinte felül. Úgy tűnik, nekünk nem jutott egyetlen Buddha-baba sem.

Nadine hisztis és féltékeny. Egyik sem kicsit. Olyan műsort tud rendezni, hogy szerintem még a harmadik szomszéd is hallja. Érdekes, hogy amikor egyedül vagyok velük, akkor - bár hangot ad a nemtetszésének, de - nem csinál fesztivált, csak ha az apja is a közelben van. Igyekszem nagyon szeretni, de néha szörnyen nehéz. Sokszor magamat látom benne, szóval gatyát még szorosabbra...

Amúgy nagyon okos, mindent ért, mindent tud, mindenben segíteni akar. Szavakat próbálgat, motorozik, wc-re szokik (csak néha :) ), határokat feszeget (a mieinket :) ).

I még mindig tanfolyamra jár. A munkahelyi beosztását mindenféle "hellóbocsi,deígyalakult" nélkül megváltoztatták mire visszament a szabadságról, így most 4 olyan nap van a héten, amikor meló+suli. Vicces. Látom rajta, hogy fáradt, de még ennek ellenére is próbál tehermentesíteni, ha épp itthon van.

A fentieknek köszönhetően most mindenhova két gyerekkel bumlizhatok, egy hisztissel és egy matricával. Hurrá! Úgy szép az élet, ha zajlik.

Velem nincs minden rendben fizikálisan, gyakran fáj a hasam. Nem túl komoly (annyira nem, hogy csak ezért orvoshoz menjek két kölökkel), de azért van. Valószínűleg az állandó hordozást sínylem meg.

Amúgy egészen jól elvagyunk négyesben, és már néha alszunk is. :) 

Forrás: http://www.123rf.com/stock-photo/family.html

Mert jogod van hozzá

Rendhagyó poszt következik.
Nemrégiben A. megkért, hogy nyújtsak segítséget egy sorstársnak, aki szeretné kikérni a 24 hétnél fiatalabb magzatát. A kezelőorvosa és a kórház nem bizonyult segítőkésznek, a betegjogi képviselő sem épp a beteget látszott képviselni, a patológia pedig leginkább tanácstalanul állt az egészhez. Ők úgy tűnik végül sikerrel jártak, de azt gondoltam, másoknak is jól jöhet egy kis tapasztalat.

A probléma egyébként nem új keletű, évekkel ezelőtt cikk és film is született már róla: 

http://mindennapi.hu/cikk/kultura/megrazo-a-magzat-temeto-szulok-kalvariaja/2011-07-09/4863

A mi sztorinkat szerintem az itt olvasók többsége már ismeri, a kikérés menetéről azonban még nem írtam, ezt szeretném itt pótolni.

Hónapokon keresztül minden telefonáláskor hitegettek minket a genetikai tanácsadóban a "következő hónap"-pal, aztán egyszer meguntam és felhívtam közvetlenül a patológiát, ahol a nevem és Szabi "születésének" dátuma alapján sikerült kideríteni, kihez tartozik az ügyünk. Kaptam egy másik számot, amin másnap el is értem az illetékes doktornőt. Ekkor derült fény arra, hogy 9 hónapon keresztül semmi - és tényleg semmi - nem történt Szabival a patológián, így megérett bennem a döntés, miszerint nem érdekel az eredmény, csak adják oda. Jeleztem a dokornőnek, hogy szeretnénk a fiunkat kikérni, erről pedig hivatalos kérvényt is fognak kapni. Megírtam a kérvényt, amit a patológiai intézet igazgatójának küldtem el, egy szkennelt változatot pedig az említett doktornőnek. 

Nekünk szerencsénk volt, nem álltak az utunkba. Értesítettek minket, amikor készen álltak a kiadásra (csodás módon jutott végre idő a vizsgálatokra is), mi felvettük a kapcsolatot egy temetkezési vállalkozóval, aki elhozta Szabit és elintézte a hamvasztást.

Amint viszont a bevezetőben említettem, nem mindenki ilyen szerencsés. Fontos tudni, hogy JOGUNK van a gyerekeinkhez, bármilyen aprók is voltak. Ha a kezelőorvos/genetikai tanácsadó nem segítőkész, meg lehet kerülni őket - ahogy mi is tettük -, a testek kiadása ugyanis már a patológia hatásköre, vagyis ha velük dűlőre jutunk, nyert ügyünk van. Szintén fontos, hogy hivatalos, írásos kérvény szülessen, amelyet a patológia vezetőjének küldjünk. Ebből - az ellenállás mértékétől függően - kaphat a kórházigazgató, illetve a kórház jogi osztálya is.

A kérvény alapja az 1999. évi XLIII. törvény a temetőkről és a temetkezésről, 24. §, 4. cikkelye:

"Korai vagy középidős magzati halálozás esetén az elhalt magzat halottvizsgálati bizonyítvány nélkül, a szülő írásbeli nyilatkozata alapján temethető vagy hamvasztható el. A nyilatkozat alapján a maradványokat ki kell adni, a szülő azok eltemettetésére köteles."

 A korai vagy középidős magzat meghatározása a 1997. évi CLIV. törvény 216. § e) pontjában található:

"Korai vagy középidős magzati halál: a 24 hétig vagy annál rövidebb ideig az anya méhében lévő magzat, ha az anya testétől történt elválasztás után az élet semmilyen jelét nem adja; vagy ha a magzat kora nem állapítható meg, és a magzat testtömege az 500 grammot vagy a testhossza a 30 cm-t nem éri el, ide nem értve azon ikerszülés esetét, ahol legalább az egyik magzat élve született"

A kérvény végén érdemes nyilatkozatot tenni a baba eltemettetésének szándékáról, ahogy a fentebbi törvény is előírja.

Az idézett törvények teljes terjedelemben megtalálhatóak a http://net.jogtar.hu/ címen.

Reményeim szerint egyszer eljutunk odáig, hogy minden magzatot/babát elvesztett szülő saját elképzelése, döntése szerint méltón búcsúzhat el gyermekétől, mert ez igenis szerves része a gyászfolyamatnak, még akkor is, ha a mai társadalom meg is próbálja elbagatellizálni.

Meghitt, békés búcsút kívánok mindenkinek, aki még előtte áll!

Érzések (2nd version)

Ez a szülés is hasonlóan indult/zajlott, mint Nadine-nál. Előtte életkedv nuku, saját magam is alig bírtam elviselni, aztán hasonló villámtempó, sőt! Ezúttal tényleg nem volt időnk felfogni sem. Pl. nagyon féltem attól, hogy megint gond lesz a szívhanggal, de ugye a második ctg-re már sor sem került.

3 óra. Anyós most aztán irigykedhet. :) Amilyen gyors volt, olyan intenzív is, persze még mindig jobb, mint 1-2 napig vajúdni. Bár bevallom őszintén, kicsit szomorú vagyok, hogy nekem nincs időm "megélni" ezt az egészet. Az ilyen villámszülésekből hiányzik a meghittség. Nem akarok telhetetlennek tűnni, szóval itt be is fejeztem az efeletti sajnálkozást, elvégre az a lényeg, hogy gond nékül kint legyen, nem pedig a módja/tempója.

...és hát kint volt. 37+2, közel 3,5kg. Szerintem nálam nem 40 hét egy terhesség, mert mindkét kölök szép számokkal született, másnak időre sincs ennyi a gyereke.

...és fiú. Ezúton csókoltatom a vajákos asszonyt!

Sírás ezúttal is csak I részéről volt, bár kicsit pityeregtem én is. A rózsaszín sem jött, csak másnap. A különbséget mégis zongorázni lehetne, mert már tudtam, mire számítsak, így nincs bűntudatom semmiért. Felemelő érzés, annyi szent.

Hab a tortán, hogy a szoptatással semmi gondunk nem adódott, szóval még némi sikerélmény is került a csomagba.

A szülést követő 2. nap estéjén már itthon voltunk. Fáradt voltam, de nagyon boldog.

Aztán elkezdtem "nem jól lenni". I nagyon aggódott, és most utólag bevallom, én is. Semmi kedvem nem lett volna visszamenni a kórházba (adott esetben 2 gyereket otthon hagyni), vagy akár ambulánsan egy kisműtétet még a nyakamba. Végül ebben is szerencsésnek bizonyultunk. Nem mondom, hogy 100%-os vagyok, de jó úton afelé.

Ami a külsőmet illeti, nos az pont olyan, mintha két év alatt négy terhesség és két szülés lenne mögöttem. Attilával mindössze 7kg-ot híztam, jelenleg néggyel vagyok kevesebb, mint a terhességi indulósúlyom, szóval mondhatni elégedett vagyok.

Nadine jól fogadta a tesót, a feszültséget inkább rajtam vezeti le. Erről viszont írok inkább egy külön posztot, mert kb. kitesz annyit az elmúlt hetek tapasztalata.

Ami pedig a "szívügyünket" illeti: Hát megint betalált. A kórházi napokról szóló posztomban nem véletlenül voltam ezzel kapcsolatban olyan tárgyilagos, nem akartam ott belemenni a dolgokba, ahhoz túl hosszú?/bonyolult?/friss?... nem is tudom. Annyit most már biztosan tudok, hogy a gond velünk van és ez alapjaiban változtat bizonyos dolgokon. Leginkább a jövőnkön.
I a kezdetektől 3 gyereket akart, én kettőt. Nadine születése után azonban elbizonytalanodtam. Komolyan fontolgattam, hogy ha sikeresen zárul a tesó projekt, akkor egy hosszabb szünet után visszatérünk a kérdésre. Mondjuk kapuzárás előtt, amikor a két kicsi már két nagy lesz, még egyszer, utoljára babáznék.

Nos ebből nagy valószínűséggel semmi nem lesz. Nem szeretek hazárdírozni és jelen állás szerint Nadine és Attila is csak a szerencsének köszönhető. Nem vállalom a veszélyét egy beteg, vagy még egy halott babának, ezt elég volt egyszer átélni. Így sincs okunk panaszra, hiszen van két gyönyörű gyerekünk, ráadásul lány-fiú párosítás, a leghőbb vágyam is teljesült, szóval azt hiszem, boldog vagyok. Viszont hosszútávon felfetődött bennem egy kérdés:

Vajon az általunk a gyerekeinkben összehozott hibás gén mennyire fogja rányomni a bélyegét a következő generációra?

Most már minden oké, ugye?

Nem egy, nem két ember szájából hangzott el ez a kérdés az elmúlt 4 hétben. Meg ez sem: Ugye most már boldog vagy? Még ilyen is volt: Ugye helyrejött a lelked?

Fiú. Állítólag látszik rajtam, hogy boldog vagyok. Persze, hogy az vagyok, hiszen született egy (majdnem) egészséges gyerekem. 

De állítólag boldogabb vagyok, mint Nadine után. Az meg sem fordul a fejükben, hogy ezúttal felkészülten vártuk a csemetét, ezért vagyunk kisimultabbak. Egyszerűen nem vártunk csodát, reálisan fel tudtunk készülni a nehézségekre, ergó nem stresszeltünk annyit. Bár talán igazuk van és tényleg boldogabb vagyok. Hogy miért? Mert már két szép gyerekünk van.

Fiú. Mások szemében ez a döntő érv. Hát akkor most már van egy fiad, mit akarsz még? Meddig akarod még siratni azt, aki nem is volt? 

Csak addig, amíg lélegzem. Nem úgy, mint eleinte. Nem úgy, mint Nadine előtt. Nem úgy, mint Attila előtt. Mindig másképp, de mindig. Életem végéig.

Ma három éve. Milyen sok lesz még nélküle...

A kórházi és az első otthon töltött napok (2nd version)

Ezúttal másik kórházat választottam (Írtam? Nem írtam? Mindegy...). Na nem azért, mert elégedetlen lettem volna az előzővel, sokkal inkább racionális okok vezéreltek. Egyrészt ha a tesó a csajszinál is korábban jött volna, akkor őt elszállították volna egy olyan intézménybe, ahol van koraszülött osztály, én meg maradtam volna a fenekemen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha esetleg egy nagyobb lyukkal a szívén születik, a túlélési esélyeiről nem is beszélve. Plusz egy praktikus ok: az előző kórház a város másik felén volt, Nadine-t odacibálni a vizsgálatokra felesleges tehernek gondoltam.

Szóval a választásom ezúttal - hosszas mérlegelés után - a központi kórházra esett. Mivel a legjobban felszerelt intézmény, ezért szinte kizárólag a problémás terheseket vállalják, de talán nem kell mondanom, hogy velem nem nagyon kötekedtek, amikor megmutattam az előzményeimet.

Maximálisan elégedett vagyok velük is. Kétágyas szobák, két szobánként fürdő, rooming in, szuper és bőséges kaja, rendes ápolók. Sok gondot mondjuk nem okoztunk nekik, a szülés könnyedségének köszönhetően a fitt mamákhoz tartoztam, nem ugráltattam őket. Illetve csak egyszer, vasárnap délután, amikor Attilára rátették a mobil-monitort és miután visszavittem a szobába, légzéskimaradást jelzett a gép. 10 percen belül kétszer. Bejöttek, megigazították a tappancsokat. Aztán megint riasztott, háromszor egymás után. Elöntött a rettegés. A nővér nyugtatott, hogy a gyerek rózsaszín, kutya baja sincs, csak nagyon mélyen alszik. Azt hiszem, nem nagyon látszhatott rajtam a meggyőződés, mert felajánlotta, hogy elviszi a megfigyelőbe és ráteszik a nagy gépre, én pedig nem győztem szabadkozni a parám miatt és rettentően hálás voltam, amiért természesnek vette az aggódásom és ennek hangot is adott. Végül kiderült, hogy valóban semmi gond nincs, a mobil szörnyet már vissza sem tették rá. 

Az első nap csak aludt, így másnap kicsit megdorgáltak a hirtelen fogyás miatt, aztán harmadnapra szépítettünk. A szoptatás ment, mint a karikacsapás, szinte el sem mertem hinni, hogy ilyen is van. Hétfőn aztán beszéltem a gyerekorvossal és közös megegyezéssel kértek nekünk (illetve Attilának) egy időpontot szívultrahangra, így kedden áttoltam a kiskocsiban a másik épületbe. Neki is lyukas. Nem nagyon, de határozottan. Kezelést nem igényel, júniusban kontroll.

Miután visszamentünk az osztályra, közölték, hogy ha gondoljuk, hazamehetünk. Nem nagyon hittem a fülemnek, kétszer is visszakérdeztem, hiszen még nem kezdett el hízni, ellenben sárgulni igen, de azt mondták, az eredményei jók, nekem van kijárós Hebamme-m, szóval tiplizhetünk, persze csak ha akarunk. Akartam. Később kiderült: az akarásnak is lehet nyögés a vége.

Az első itthon töltött napok jobban sikerültek, mint a csajszival. Ezt egyértelműen annak tudom be, hogy már tudtuk, mire számítsunk és a legrosszabbra felkészülve az embert könnyebben éri kellemes csalódás. Az egyetlen, amit szoknom kellett, hogy Attila - hajnali baba lévén - felcserélte a napszakokat. Ennek köszönhetően éjszaka miatta, nappal a csajszi miatt nem alszom. :) Majd belerázódunk.

A szoptatás továbbra is egy álom. Ha ő lenne az első gyerekem, tuti én is szoptatásnáci lennék és osztanám az észt a tápszereseknek. Így viszont abszolút helyreállt az önértékelésem, mert kiderült, hogy én is tudok, csak annó Nadine-nal nem voltunk egy hullámhosszon. Ez van.

A fürdetést - a nővére babakorával szöges ellentétben - imádja, a pelenkázást viszont 99%-ban végigüvölti. Amúgy egyelőre még tart az újszülött-kóma: eszik-alszik. Illetve eszik-eszik-eszik, majd a cicin bealszik és ott alszik, aztán megint eszik. Kicsit nehéz így Nadine-nal.

Ő egyébként egészen jól vette az akadályt, már ami a tesót illeti. Szeretgeti, simogatja, puszilgatja, cumit dug a szájába (az övét, az öccséét meg a sajátjába), leveszi a sapkáját, stb. Kicsit még durva, de hát ő maga is pici, koordinálatlan. Viszont gazdagodtunk napi szintű hisztirohamokkal, sikítással, dolgok földhöz vágásával, agresszivitással. Remélem, idővel rendeződik majd a lelkiállapota.

Megvolt a gyerekdoki-kör is, ezúttal csípőügyileg minden rendben. 

Most én gyógyultam nehezebben, a Hebamme naponta jött hozzám fejet csóválni. A méhem nem akart visszahúzódni, egyszer el is záródott. Utólag úgy gondolom, nem ártott volna az a plusz egy nap a kórházban, de most már mindegy, végülis helyrejöttem.
 

A születés (2nd version)

A 20-ai csodálkozós posztom után, 21-én délután találkoztam valamivel, amihez Nadine-nál nem volt szerencsém, mégpedig a nyákdugóval. Illetve akkor még csak sejtettem, hogy az. Mire I hazajött a munkából, 20-15 percenként keményedtem, de mivel már volt egy ilyen jóslófájás-körünk, így nem vettem készpénznek a dolgot, szóval még elvittük a csajszit a játszótérre és sétáltunk egyet a parton. 7 körül értünk haza, akkor olyan 10percenként jöttek, de amint leültem a kanapéra, mintha elvágták volna. I nagyon csalódott volt, én meg próbáltam menteni a helyzetet és közöltem vele, ne aggódjon, ebből még a hétvégén gyerek lesz. Ami azt illeti, tényleg így is éreztem, ráadásul a napok óta tartó "kifordult állapotom" is ennek adott alapot, de hiába bizonygattam, I-t nem sikerült feldobnom, pedig még a táskáinkat is kikészítettem. Nagyjából ebben a hangulatban telt az este és a lefekvés.

Aztán éjjel fél kettőkor kimentem a mosdóba. Ezúttal nem a filmbe illő (egyszerre az összes) verzió jött be, de határozottan szivárgott a magzatvíz. Felkeltettem I-t, és amíg ő a csajszit ébresztgette, öltöztette, addig én kihívtam a mentőket. A telefonba 10perces fájásokat mondtam, de mire letettem, már 5percesek voltak. Nem tartott sokáig, amíg kiértek, ehhez képest a kocsiban már 3percest mért a mentőápoló, szerencsére ezúttal közelebbi kórházat választottam. A szülészetre beérve ctg-re tettek, a fél óra lejárta előtt I is odaért és a 3 helyett már 2percenként markolásztam az ágyat. Megvizsgált egy doki, 5-6 cm-re voltam nyitva, el is hangzott az ítélet: Szülőszobára vele! :)

Megismerkedtünk az ügyeletes Hebammeval, aki felajánlotta a a kádat, én meg úgy gondoltam, üsse kavics, ha már egyszer itt vagyunk. :) Ráadásul akkortájt én voltam az egyetlen a környéken, aki szülni szándékozott, kicsit később jött csak egy másik versenyző. Megcéloztam hát egy teli kádat, de alighogy leért a fenekem az aljára, jött a következő fájás és vele a felismerés: Nekem nyomnom kell!!! I kérdezte, hogy akkor most mit csináljon, én vártam még egyet, de a helyzet elég egyértelmű volt. Közben bejött a Hebamme adminisztrálni és miután kitöltöttük a lapot, egységesen a szülőágy felé vettük az irányt. (Megszülhettem volna vízben is, de azt nem akartam, valamiért ódzkodtam tőle.)

Az ágyra már alig bírtam felmászni. Nadine születéséből kiindulva térdelni akartam, de valahogy most nem esett olyan jól, sokat helyezkedtem, mocorogtam, aztán egyszer a Hebamme azt javasolta, forduljak egy kicsit hanyatt, mert segítene elsimítani a méhszájat, csak így nem igazán fér hozzá, utána persze visszafordulhatok. Hahaha. :) Mármint, fordulhattam volna, ha lett volna rá időm. Az első hanyatt-tolófájásnál közölte, hogy már látja a haját, mire én visszakérdeztem, hogy "Van haja?" (A csajsziról azt hittem, sose nő már ki neki.) A következő tolófájásnál a Hebamme simított és még ugyanazzal a lendülettel félig kint volt a gyerek feje. Itt egy rövid intermezzo következett, fájások között bentrekedt fejjel (mintha tesók volnának), majd a következő nyomásnál megszületett...

Néztem I-t, akinek ezúttal is könnybe lábadt a szeme és mondott valamit, amire nem emlékszem, csak arra, hogy rákiáltok: "Mondd már, hogy fiú, vagy lány!" Mire ő annyit válaszolt: "Van egy Attilánk."

A születés ideje (a kórház szerint) 4:38. Igen, mindössze 3 óra. :) Ha lenne egyszer 3., jobban járnék, ha eleve otthonszülésre készülök és a 36. héten beköltöztetem magunkhoz a szülésznőt. A dolog gyorsaságát jelzi, hogy a Hebamme azután szólt a dokinak, hogy már megszületett a fiunk és szabadkozott a telefonba, hogy ő akart időben, de már kint volt a feje, nem hagyhatott ott.

Megint szerencsénk volt, közel 3 órát töltöttünk a szülőszobán hármasban (tényleg senki nem volt szülni, plusz egy műszakváltás). Utána minket felvittek az osztályra, I pedig elment a csajsziért, akire egy baráti házaspár vigyázott.

 

Folyt. köv.

Attila

Később jövök a részletekkel. :)

Rekord II.

A mai nappal betöltött 37. hét!!!

Köszönöm szépen minden partvonalról szurkolónak a "ránkgondolást", nagyon hatásos volt!

Az elmúlt 3 hét - főleg az első kettő - eléggé zaklatottan telt. Szinte minden apró kellemetlenségnél biztos voltam benne, hogy indulhatunk a kórházba, de aztán csak elmúltak, én pedig napról-napra nyugodtabb lettem. Most már azt is mondhatom: Jöhet, ha szeretne. :)

Őszintén meg vagyok lepve egyébként. Álmomban sem gondoltam volna, hogy kihúzom eddig, lévén a csajszival feküdtem, mégis korábban jött, most meg aztán nem mondanám, hogy kímélő az üzemmód. Másfelől viszont meg vagyok győződve róla, hogy Pocak később fogant, mint a számolt (Nadine pedig tutira előbb, szerintem annó írtam is, de most nem találom sehol), hiszen az első értékelhető tesztem egy teljes héttel a várható piros-napok után készült, szóval akár ez is lehet a késlekedés oka. Vagy simán csak lustább. Ez utóbbi mondjuk nagyon igaz rá, mert nem nagyon viszi túlzásba a mocorgást, ha mégis arrébb vándorol, azt rendkívül megfontoltan teszi. Mások azt mondják, ezúttal biztos fiú...

...és akkor itt álljunk is meg egy percre. Ugye a neme még mindig titok számunkra is, ezt egyébként I egyre nehezebben viseli. Az okokról szintén írtam már korábban. Az utóbbi hetekben viszont sokat gondolkodtam ezen és egy ideje úgy érzem, jobb lenne, ha lány lenne. Igen, tudom, a nagy álmom egy fiú. Éppen ezért. Attól félek, hogy olyan nagy lenne a szerelem közte és köztem, hogy a csajszi látná kárát, és ezt semmiképpen sem szeretném, mert nem érdemli meg, hogy a testvérének az árnyékában kelljen felnőnie. Nem tudom, képes lennék-e közel ugyanúgy szeretni őket. Igen, én is tudom, hogy ez nagyon rondán hangzik, szégyellem is magam érte, de sajnos ezt érzem, és mivel tapasztalatom még nincs, csak a teóriák talaján mozoghatok. Reménykedem benne, hogy ez ugyanannyira felesleges aggódnivaló, mint amikor Szabi emlékétől féltettem az akkor még meg nem született csajszit.

Ennyi elég is a komolyságból. Innentől várakozás ezerrel. Minden kész, csak rajta múlik, mikor veszi birtokba a házat és minket. :)

Célegyenes, második felvonás

Péntekkel betöltöttük a 34. hetet is. A csajszival ilyentájt írtam, hogy határozottan a végét járjuk a szimbiózisunknak és azt hiszem, ez most sincsen másképp.

Bár lényegesen könnyebben veszem az akadályokat, mint akkor (cipőbekötés, felkelés), a héten többször megszédültem (le is kellett ülnöm, hogy jobban legyek), megjelentek a keményedések és nemegyszer úgy zihálok, mintha lefutottam volna a maratont. A "könnyebbséget" egyébként a csajszinak tudom be, hiszen folyamatosan edzésben tart, míg vele annó szinte csak feküdtem. Ebből fakad egy új félelmem is, miszerint hogyan fogom tudni megszülni a tesót, ha eleve dögfáradtan esek be a kórházba?
A vizesedésnek ugyan még nincsenek látható jelei, de az utóbbi két hétben alig járok pisilni és felugrott másfél kiló (ezzel együtt tartok 5,5-nél, szóval azért nem fakadok sírva). Viszont tegnap tovább csíkosodtam, na ezen kicsit nekibúsultam.

Az előjelek - és a rosszullétek - miatt szentül megígértem hát I-nek, hogy a csavargást befejeztük, maximum a sarkon lévő játszóházig viszem a csajszit, a pajtik meg házhoz jönnek, ha hiányzunk. Tegnap összepakoltam a kórházi táskám is, még egy-két dolgot kell vennünk, de holnap menetkészen áll majd mindkettőnk (a másik Nadine-é) pakkja.

Azért nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok. Látok némi igazságot abban a mondásban, miszerint az első szüléstől azért parázik az ember, mert fogalma sincs, milyen, a másodiktól meg azért, mert már van. :-) 

Amúgy - a fáradtságot leszámítva - egészen jól vagyunk. Szorítsatok még 3 hétért!
 

Nyiff-nyaff

Mai nappal betöltött 32.  hét.

Eredetileg egy klasszikus terhes posztot szántam ide, kismamanyafival, ömlengéssel, várakozással, rózsaszínű köddel. Előre szólok: nem az lesz. Leragadtam az első pontnál.

Leszögezem, fizikailag minden oké. A múlt heti uh-n már két kilót saccoltak, a méretei megfelelőek és többnyire iszonyú aktív, szóval szavam sem lehet. Mármint lehetne.

Nagyon fáradt vagyok. Komolyan. Persze tudtam, hogy ez lesz egy kicsi mellett, de valamit sejteni és benne lenni, nem ugyanaz. Múlt héten is ki voltam már purcanva, most hétfőn pluszban elindult I tanfolyama is (aminek egyébként nagyon örülök, mert végre lépünk valamerre), így még gázabb a helyzet. Sokat fáj a hasam, gondolom az állandó hajolgatástól, emelgetéstől, hisztis gyerek után futkosástól, de ezeket nem tudom kiküszöbölni sajna. Ennek eredményeképpen viszont nem vagyok túl nyugodt. Az utóbbi napokban többször is azonnali szülésmegindulást vizionalizáltam, rettegve figyelem a testem minden rezdülését. Nagyon-nagyon félek a koraszüléstől!

A múlt heti vizsgálaton például direkt megkértem a dokit, hogy nézze meg a méhszájat, pedig elvileg az itt nem a protokoll része, legalábbis semmiképpen a 31. héten. Akkor még minden zárva volt, megfelelő hosszúsággal. Csakhogy akkor még harántos volt a beste kölke (ezen is rugóztam egy csomót), utána viszont nem sokkal befordult, a feje töri az utat lefelé (ropognak is a csontjaim), így most még jobban aggódom. Tudom, semmi nem jó. Beismerem. Tenni azonban nem tudok ellene.

A vizsgálatokon egyébként is az agyamra mennek a hízással (eddig 3,7 kg plusz). Mivel minden eredményem rendben van, ezért most a pihenésen lovagolnak. De könyörgöm, hogyan? Nadine mellett képtelenség. Eddig sem ment, eztán meg heti 4 nap gyakorlatilag velem kel és fekszik. I nagy segítség, de ha nincs itthon?

Legutóbb meg az kórházi uh-s doki hozta rám a frászt, hogy nagy a gyerek feje, biztosan jó hetet mondtam-e? Aztán visszamásztam az asztalra és kiderült, ő mérte el, de azért hangsúlyozta, hogy így is felső határon van az érték. Hát köszi!

Bocs mindenkitől, de a terhességi demencia mellett úgy tűnik, morgós is lettem a végére. Olyan fura érzésem van és nem tudok tőle szabadulni. Plusz egyfolytában azon kattogok, mi lesz a csajszival, amíg szülök, meg amíg a kórházban leszek.

A kisruhák kimosva, megírtam a csomagolós listákat is, jövő héten bepakolom a nagyját.

Mindjárt itt lesz...

Kimerülve

A tegnapi nappal betöltöttem a 28. hetet, indul a 3. trimeszter. De mielőtt ebben jobban elmerülnék...

...vissza Csámpás Rozinkhoz: Amint azt írtam, Nadine lábtartása egyik napról a másikra jelentősen romlott. Egyébként is aktuális volt a kontroll, elvittük hát az itteni dévényeshez, aki szerint most már csípőből fordítja befelé, vagyis új problémával állunk szemben. Aki ismer, tudja, a csípőproblémával engem a világból ki lehet kergetni, ezúttal viszont még tetézi az aggodalmam, hogy a gyógytornásznak sincs tippje, mitől válthatott át a dolog. Innentől a masszázs mellett nyújtanunk kell és kéthetente járunk kezelésre.

I tanfolyama mégsem indult, erről összesen kettő nappal előtte sms-ben értesítettek. Kissé feldúlva látogattuk meg az illetékes intézményt, hiszen a tanfolyam áránk felét már befizettük, ráadásul mivel támogatott lenne, már a támogató szervezetnél is mindent lepapíroztunk. Oda 20-án van időpontunk, kíváncsi leszek, mennyire fog örülni a tanácsadó a változásoknak. Főleg, hogy a tanfolyamot szervező suli nem tudja garantálni a jövő havi kezdést sem... A helyzet azért keserít el a legjobban, mert amíg nem végez ezzel, addig Bécshez vagyunk kötve, márpedig legkésőbb a nyáron szerettünk volna költözni. Egyre inkább hajlok az eredeti terveinkhez, miszerint ha megszületik a tesó, elárasztjuk önéletrajzokkal a piacot és az első megfelelő munka mellé telepszünk, legyen az bárhol. Ha pedig a keresete rendben lesz, akkor magasról teszek a támogatott tanfolyamra, úgyis utófinanszírozott lenne, legfeljebb megmondjuk, hogy köszi, mégse kérjük a pénzeteket.

...és rólam, akarom mondani rólunk (K.-nak üzenem, hogy egyelőre indokolt a királyi többes, ugyanis még tényleg ketten vagyok.):

Fáradok. Nagyon. Azt hiszem a testem lassan eléri a végső határait. Mondjuk nem csodálnám, hiszen 3 év alatt ez a 4. terhességem. Ehhez pedig hozzájön pluszban a csajszi, aki - fogalmazzunk úgy - nem túl toleráns.

Voltunk 4D ultrahangon, a gyerkőc nem kevésbé szégyenlős, mint a nővére, a doki viszont elmondhatatlanul profi volt, a felszereléséről nem is beszélve, szóval van egy gyönyörű képünk a leendő tesóról (illetve több szép is, meg egy fél órás videónk). Az is kiderült a vizsgálat alatt, hogy nem hülyültem meg, és még mindig váltogatja a pózokat, ugyanis fejvégűvel kezdtünk és harántban fejezte be. Hozzáteszem, azóta viszont nem fordult, szóval lassan kezdek egy kicsit aggódni.

Hosszú ideje már, hogy sírtam egy rendelőből kijövet, olyan pedig talán nem is volt még, hogy kvázi a meghatottságtól tegyem ezt. Nem, nem a baba látványa váltotta ki, hanem a doki, akivel a beszélgetés során óhatatlanul is előkerültek az előzményeink. Sosem gondoltam volna, hogy valaha azt hallom egy orvos szájából: "Kevés nagyobb tragédiát tud, mint egy félidős babát megszülni.".
Még most is könny szökik a szemembe.

 

Visszatekintő - december

Akkor folytatom:

Túl a szülinapos és végső határig zsúfolt novemberen, beestünk a decemberbe. Illetve, hogy teljesen pontos legyek, csámpáztunk. Nadine jobb lábfeje ugyanis befelé fordul. Voltunk vele ortopédusnál, aki a "kacsalábas" cipőt javasolta és egy dévényesnél, aki azt nem, de otthoni masszázst igen, mivel nem csípőből, térdből, vagy bokából fordít, vagyis valószínűleg izom-ín probléma. Kis közvéleménykutatás után az utóbbi kezelés mellett döntöttünk és egészen karácsonyig gyönyörűen javult is a helyzet, aztán egyik napról a másikra rosszabb lett, mint volt. A sztori folytatása januárba ível át...

Viszont a lényeg, hogy voltunk vele szívultrahangon és benőtt a lyuk! Innentől teljesen egészségesnek nyilvánították.

Korábban már írtam, hogy ez a terhesség más. Nyugodtabb vagyok (vagy csak fáradtabb, nem tudom), a viszgálatokat megelőző napokat leszámítva egészen normális kismamának érzem magam (bár megjegyzem, hogy igazából azt nem tudom, milyen lehet, csak ilyesminek képzelem). De azért hogy ne legyen felhőtlen a boldogságom, a hónap elején sikerült Pocaknak úgy istenesen megijesztenie. Egyik éjjel egy folton, ott ahol a elvileg a lábai voltak, határozottan kellemetlen érzés jelent meg, aztán egyre rosszabb lett, olyan, mintha égetnének, tépnének belülről. Még soha nem éreztem ilyet, meg sem tudtam mozdulni nyüszögtem, mint egy kutya. Kb. 5 perc után pánikba estem és csak az járt a fejemben, hogy gáz van. Amikor I már ott tartott, hogy mentőt hív, összeszedtem minden erőmet és négykézláb megmozgattam a pocakom, jobb lett. Utána felálltam és járkáltam egy kicsit, attól elmúlt, de a helyét viszont még vagy fél órán keresztül éreztem. Aztán aztán órákig nem jelentkezett és én megint pánikoltam, egészen reggelig, amikor is hajlandó volt némi kaparászást produkálni. A hasam formája viszont látványosan változott, szóval valószínűleg megfordult. Nadine-nál is éreztem (háromszor, mert szórakozott velem), de az egészen más volt, ott tudtam, hogy éppen mit csinál (végiggyalogolt belülről). Ezt az égő, tépő fájalmat egyszerűen nem tudtam hova tenni. Pár napra rá csináltak egy plusz uh-t a kórházban, minden okés, valószínűleg csak éppen a lepényen támasztott ki a forduláshoz. Merthogy igazam lett és megfordult, de amilyen kis vicces: harántból harántba...

A 24. héttel pedig megérkeztek a rosszullétek is, pedig a cukorteszt csak ezután következett, plusz hogy fent említettem, nem is szorongok így azt hiszem tévedtem az okokat illetően. Valószínűleg nekem ez jár anatómiailag a huszonnegyedik héttől az xedikig. Ezúttal viszont sokkal kevésbé vészesek a "rohamok", eddig csak 2* kerültem ájulásközelbe. A cukorterhelés eredménye egyébként tankönyvi, szóval a bejgliknek esélyük sem volt a túlélésre.

I. végre elszánta magát és beiskolázódik németileg. Megvolt a szintfelmérő, januárban kezd (illetve nem kezd, de ezt majd a következő posztban). Azért zúzós időszak áll előttünk: heti 4 nap csak ebédelni jön haza és este 10-kor esik be végleg. A tanfolyam pedig nyárba nyúlik, szóval áprilistól hullani fog a hajam rendesen...

A karácsony csendesen és meghitten zajlott, valamint kiderült rólam, hogy igazi, mindenenmagátelbőgős anyuka lettem. Nadine-ról meg, hogy szeret csomagolópapírt tépni, akárki ajándéka is kerül a kezébe. 

 

Visszatekintő - november

Majdnem két hónapja már, hogy utoljára írtam, soha nem fordult még elő ilyen. Egy ideje már komolyan gondolkodtam rajta, hogy lezárom a blogot, mert bár sokszor lenne mit írnom, de egyszerűen nincs időm rá, amikor meg lenne, akkor annyira fáradt vagyok, hogy inkább pihenek, agyzsibbasztok. Mielőtt azonban végső döntést hoztam volna, nosztalgiáztam egy picit, és visszaolvastam az elejétől az egészet. Hogyan is zárhatnám le ezt? Hiszen annyi mindent adott nekem az írás! Volt időszak, amikor gyakorlatilag csak ez tartotta bennem a lelket, hogyan válthatnék meg tőle? Hát sehogy. Most írok két összegzőt, bepótolandó az elmúlt két hónapot, aztán majd meglátjuk. Nem valószínű, hogy lesz 5-6 bejegyzés egy hónapban, mint régen, de azért néha bejelentkezem, bízva abban, hogy csendesen, a háttérben meghúzódva még akad valaki, aki olvas, és lesznek még olyanok, akik idetévedve olyasmit találnak, ami érdemes.

Tehát, a november:

Megvolt a genetikai ultrahang és pluszban még egy spéci szívultrahang is. Mindenhol mindent rendben találtak, így a továbbiakban visszavanzsáltam "normális" terhessé. Közben megmozdult Pocak is, pár nappal azután, hogy panaszra nyitottam a szám a lustaságát illetően. Pocak, mert változatlanul nem tudjuk (és nem is akarjuk tudni) a nemét. Itt muszáj megjegyeznem, hogy simán érdemes lenne egy szociológiai vizsgálatot végezni ebben a témakörben, mert bár az emberek nagy százaléka azt mondja, neki aztán mindegy, csak egészséges legyen, mégis sajnálkozva nyugtatgatnak, hogy "Nemsokára kiderül majd, ne aggódj!", aztán amikor tisztázom a hozzáállásunkat, a legtöbben értetlenkednek, de olyan is akadt, aki szörnyülködött.

Legtöbb esetben poénnal ütöm el a dolgot, de akkor itt és most leírom, mi is az OK. Ez a 4. terhességem, ebből az első biztosan fiú volt és nagyon beteg, a másodiknál minden kérdőjeles, a harmadik lány, lyukas szívvel született, de ott bent szuszog a kiságyában. Ha most kiderülne, hogy a jelenlegi befutó fiú, az atyaúristen speciális ultrahangja és professzora sem tudna megnyugtatni afelől, hogy minden rendben van vele. Inkább bízom abban, hogy egészséges és majd meglátjuk, mi van (vagy épp nincs) a lába között, mint végigrettegjem az egészet megint. Persze így is vannak hullámvölgyek, de összességében azt hiszem egészen lelkesterhes vagyok, bár ebben nagy segítségem Nadine, aki sem időt, sem energiát nem hagy az aggódásra. Amíg nem volt ilyen bálna hasam, csomószor arról is megfeledkeztem, hogy babát várok.

A utolsó héten annyi időpont, elintézendő tömörült össze, hogy I úgy döntött, itt az idő meglátogatnia a dokit a hónapok óta fájó csuklójával, hátha kap egy kis plusz szabit. A művelet olyan jól sikerült, hogy vele sokkal többet ültünk várótermekben, mint a csajszi, vagy az én vizsgálataim miatt. kiderült ugyanis, hogy az a "csak húzódás lesz az", amit félvállról odavetett nekem a tavasszal, amikor én kínlódtam a kezemmel, az valójában ínhüvelygyulladás, csak neki nem volt olyan szerencséje, mint nekem és nem múlt el magától. Végül kapott injekciót, attól jobb lett, hosszútávon meg majd meglátjuk.

30-án Nadine betöltötte az egy évet. Hihetetlen, mekkora már! A tortáját nagyon kis úrinő csippentésekkel vizslatta, semmi szétkenem, megrágcsálom, trancsírozom. Igazából alig evett belőle, pedig lett volna mivel, hiszen 8 foggal vigyorog már. 77cm, 9.5kg, filigrán, örökmozgó kiscsaj. 4 nappal a szülinap előtt elindult önállóan, azóta meg sem áll, így gondoskodik az én karbantartásomról is. Jókedvű, nagyon barátságos (túlságosan is), imádja, ha dögönyözzük. Itthon viszont, ha kettesben vagyunk, még mindig matrica, ezzel nem könnyíti meg a mindennapi teendők elvégzését. Igazán kíváncsi vagyok, mi lesz, ha megszületik a tesó...