A múltkorjában az egyik facebook-csoportban felvetődött a kérdés, hogy ki akar még gyereket vállalni. Írtam, hogy mi igen, de azért kicsit tartunk is tőle, hogy minden rendben lesz-e. Kb. 3 perc sem kellett, hogy valaki felhozza a bevonzás-elméletet. Az utóbbi időben szinte mindenhol belefutok ebbe. Mivel egy jó hangulatú és intelligens emberekből álló csoportról van szó, ezért csak annyit írtam, hogy számomra ez a szemlélet elfogadhatatlan, mindazonáltal tiszteletben tartom mások véleményét, de ugyanezt el is várom.
Az alábbiakban ennek megfelelően a magánvéleményemet fejtem ki, természetesen nem kell vele egyetérteni. Különbözőek vagyunk és ettől érdekes az élet.
Szóval azt hiszem, bele sem gondolnak igazán, mivel is hozakodnak elő. Igen, valóban jól hangzik, hogy csak akarni kell és minden rendben lesz. Milyen kár, hogy ebbe a hitbe én már képtelen vagyok beleringatni magam! Mert nézzük csak, miről is van szó: Aki pozitívan gondolkodik, jó dolgokat vonz be. Megfordítva az állítást: Ha negatívan állunk hozzá, akkor predesztinált a kudarc. Elismerem, egy csomó általunk befolyásolható életeseményre igaz lehet ez a teória, azonban azt a saját bőrömön sikerült megtapasztalnom, hogy akad pár tőlünk / gondolkodásmódunktól / hitünktől teljesen független helyzet. Azt még megértem, hogy azok, akiknek ezekben szerencséjük volt, hisznek a bevonzásban, de hogyan képes egy gyermekét elvesztett szülő ebben hinni? Márpedig van ilyen, nem is egy. Ezek szerint ők elfogadták, hogy a gyerekük halála az ő negatív hozzáállásuknak köszönhető? Tényleg annak? ...és tényleg negatívak voltak, vagy csak most utólag bebeszélik maguknak, hogy legyen miben hinni? Hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, igenis történnek olyasmik, amikre semmilyen befolyásunk nem lehet?
Mocskosul nehéz beismerni, hogy nem mindent irányíthatunk, de én inkább vállalom a bizonytalanságot, minthogy becsapjam saját magam. Mert ez önámítás. Őszintén: Szabival való terhességem során - egészen a pécsi uh-ig - egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy elveszíthetem. Amikor az áramlást "furcsának" találták, aggódtam ugyan, de semmi komoly bajra nem gondoltam. Amikor a dokim azt mondta, gond van a szívével, megijedtem, de arra jutottam, hogy Kingának is lyukas volt a szíve, mégis teljes életét él. Talán gyógyszert kell szednie, talán megműtik... De arra, hogy meg fog halni, soha nem gondoltam. Egészen addig a pécsi rendelőig, ahol a beteg szív rajza felett összetört a miénk.
Akkor most hogy is van ez? Pedig pozitív voltam! Aztán jött a második vesztés, majd Nadine, akivel viszont végigrettegtem a terhességet. Vetélést, genetikai problémát, fulladást, szívleállást, oxigénhiányt vizionalizáltam 36 héten keresztül, mégis itt szuszog a szomszéd szobában. Hát ezért nem hiszek. Nem hiszem, hogy minden csak és kizárólag rajtunk múlik. Inkább gondolkodom úgy a világról, hogy általában jól működik, de azért érdemes számolni a kevésbé kellemes fejleményekkel is. Én így védekezem.
Az alábbiakban ennek megfelelően a magánvéleményemet fejtem ki, természetesen nem kell vele egyetérteni. Különbözőek vagyunk és ettől érdekes az élet.
Szóval azt hiszem, bele sem gondolnak igazán, mivel is hozakodnak elő. Igen, valóban jól hangzik, hogy csak akarni kell és minden rendben lesz. Milyen kár, hogy ebbe a hitbe én már képtelen vagyok beleringatni magam! Mert nézzük csak, miről is van szó: Aki pozitívan gondolkodik, jó dolgokat vonz be. Megfordítva az állítást: Ha negatívan állunk hozzá, akkor predesztinált a kudarc. Elismerem, egy csomó általunk befolyásolható életeseményre igaz lehet ez a teória, azonban azt a saját bőrömön sikerült megtapasztalnom, hogy akad pár tőlünk / gondolkodásmódunktól / hitünktől teljesen független helyzet. Azt még megértem, hogy azok, akiknek ezekben szerencséjük volt, hisznek a bevonzásban, de hogyan képes egy gyermekét elvesztett szülő ebben hinni? Márpedig van ilyen, nem is egy. Ezek szerint ők elfogadták, hogy a gyerekük halála az ő negatív hozzáállásuknak köszönhető? Tényleg annak? ...és tényleg negatívak voltak, vagy csak most utólag bebeszélik maguknak, hogy legyen miben hinni? Hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, igenis történnek olyasmik, amikre semmilyen befolyásunk nem lehet?
Mocskosul nehéz beismerni, hogy nem mindent irányíthatunk, de én inkább vállalom a bizonytalanságot, minthogy becsapjam saját magam. Mert ez önámítás. Őszintén: Szabival való terhességem során - egészen a pécsi uh-ig - egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy elveszíthetem. Amikor az áramlást "furcsának" találták, aggódtam ugyan, de semmi komoly bajra nem gondoltam. Amikor a dokim azt mondta, gond van a szívével, megijedtem, de arra jutottam, hogy Kingának is lyukas volt a szíve, mégis teljes életét él. Talán gyógyszert kell szednie, talán megműtik... De arra, hogy meg fog halni, soha nem gondoltam. Egészen addig a pécsi rendelőig, ahol a beteg szív rajza felett összetört a miénk.
Akkor most hogy is van ez? Pedig pozitív voltam! Aztán jött a második vesztés, majd Nadine, akivel viszont végigrettegtem a terhességet. Vetélést, genetikai problémát, fulladást, szívleállást, oxigénhiányt vizionalizáltam 36 héten keresztül, mégis itt szuszog a szomszéd szobában. Hát ezért nem hiszek. Nem hiszem, hogy minden csak és kizárólag rajtunk múlik. Inkább gondolkodom úgy a világról, hogy általában jól működik, de azért érdemes számolni a kevésbé kellemes fejleményekkel is. Én így védekezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése