A nagymamám épp most közölte velem a telefonban, hogy "Etesd azt a gyereket!", "Majd ha hazajöttök veszünk tápot, aztán elmondjuk, hogyan kell használni."
Komolyan, mintha nem tudnám rendesen ellátni a saját gyerekemet! Már bánom, hogy bárkinek is beszéltem a problémákról. Esküszöm innentől és a következőnél csak azt fogom mondani, hogy minden rendben.
Szoptatsz? Naná!, Alszik? Mint a tej! Szokott sírni? Á, a hangját nem hallottuk még!
Megkérdezte azt is, I itthon van-e. Mondom: Nincs, dolgozik. Mire a válasz: Jaj, szegénykém! Nem is tudod, milyen szerencséd van vele!
Ezt a mondatot, ha nem hallottam a szülés óta kb. 10szer, akkor egyszer se (és nem csak tőle, hanem szinte mindenkitől). Mintha nem lennék vele egyébként is tisztában! Tudom, hogy szerencsém van, de könyörgöm: én is itt vagyok! Én is gürizek, csak én itthon, egyedül a gyerekkel. Arról nem is beszélve mekkora felelősség nyugszik a vállamon, hiszen gyakorlatilag nekem kell átlátni és jobbára intézni is a hivatalos ügyeket. I persze segít, ahol tud (pl. a csajszi anyakönyvét ő szerezte be), de legyen szó a gyerek utáni juttatásokról, adóbevallásról, vagy akár egy hivatalos levélről, a nyelvtudás szintje okán elsősorban nekem kell helytállni. Olyan nagy kérés lenne, hogy engem is észrevegyen végre valaki (tisztelet a két kivételnek)? Mondjuk a saját családomból?
Szóval, ha valakit érdekelne: rohadtul elegem van. Nadine születése óta 1 hetet voltunk otthon, de az sem a pihenésről szólt, hiszen államvizsgáztam. Tudom, csak egy gyerekem van, és higyje el mindenki, hogy imádom a lányom, de isten látja lelkemet, nagyon fáradt vagyok. Nem bánnék egy kis pihenőt sem, de leginkább arra vágyom, hogy megértsenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése