2015. június 24., szerda

Lopott idő

Nagyjából ez kell, hogy idejussak. Vagy három poszt kavarog a fejemben, de egyszerűen nincs időm leírni. Na jó, ez egy kicsit túlzás, mert időm még lenne, csak azt inkább pihenésre használom.
Szóval adok némi zanzás életjelet:

Attila betöltötte a 3 hónapot. Nem túl kegyes hozzánk. Iszonyú hasfájós (volt, remélem), aludni napközben szinte csak rajtam hajlandó (rámkötve), éjjel meg mellettem. Nagyon igényli a közelségem, ha ébren van, akkor is dumálnom kell neki és az utóbbi időben, ha kimegyek a látómezejéből, bőg. Nem tudom, létezik-e ilyen korán szeparációs szorongás, de ha ez az már most, akkor felköthetem a gatyám. Voltunk kontrollon, még mindig ott a lyuk, kb. 4-5 mm. Bár semmi vonzata nincs és Attila szemmel láthatóan kicsattan az egészségtől, eléggé megzuhantam. Egy év múlva megyünk megint.
Egyébként egy tünemény mosolybaba, kommunikatív és állandóan jár keze-lába. Ja, és hájas! Meg hatalmas: 68-as ruhákat kell ráadnom. A csajszi annó a 62-eseket két hónapig hordta, Attila két-három hétig. (Hazamentünk két hétre, és a második héten a csomagolt ruhák fele rá sem ment. kicsit sem volt ciki.) Már most feszegeti magát, hasról hátra fordul, próbálgatja visszafelé is és döntött helyzetből szinte felül. Úgy tűnik, nekünk nem jutott egyetlen Buddha-baba sem.

Nadine hisztis és féltékeny. Egyik sem kicsit. Olyan műsort tud rendezni, hogy szerintem még a harmadik szomszéd is hallja. Érdekes, hogy amikor egyedül vagyok velük, akkor - bár hangot ad a nemtetszésének, de - nem csinál fesztivált, csak ha az apja is a közelben van. Igyekszem nagyon szeretni, de néha szörnyen nehéz. Sokszor magamat látom benne, szóval gatyát még szorosabbra...
Amúgy nagyon okos, mindent ért, mindent tud, mindenben segíteni akar. Szavakat próbálgat, motorozik, wc-re szokik (csak néha :) ), határokat feszeget (a mieinket :) ).

I még mindig tanfolyamra jár. A munkahelyi beosztását mindenféle "hellóbocsi,deígyalakult" nélkül megváltoztatták mire visszament a szabadságról, így most 4 olyan nap van a héten, amikor meló+suli. Vicces. Látom rajta, hogy fáradt, de még ennek ellenére is próbál tehermentesíteni, ha épp itthon van.
A fentieknek köszönhetően most mindenhova két gyerekkel bumlizhatok, egy hisztissel és egy matricával. Hurrá! Úgy szép az élet, ha zajlik.

Velem nincs minden rendben fizikálisan, gyakran fáj a hasam. Nem túl komoly (annyira nem, hogy csak ezért orvoshoz menjek két kölökkel), de azért van. Valószínűleg az állandó hordozást sínylem meg.

Amúgy egészen jól elvagyunk négyesben, és már néha alszunk is. :) 


Forrás: http://www.123rf.com/stock-photo/family.html

2015. május 11., hétfő

Mert jogod van hozzá

Rendhagyó poszt következik.
Nemrégiben A. megkért, hogy nyújtsak segítséget egy sorstársnak, aki szeretné kikérni a 24 hétnél fiatalabb magzatát. A kezelőorvosa és a kórház nem bizonyult segítőkésznek, a betegjogi képviselő sem épp a beteget látszott képviselni, a patológia pedig leginkább tanácstalanul állt az egészhez. Ők úgy tűnik végül sikerrel jártak, de azt gondoltam, másoknak is jól jöhet egy kis tapasztalat.

A probléma egyébként nem új keletű, évekkel ezelőtt cikk és film is született már róla: 

A mi sztorinkat szerintem az itt olvasók többsége már ismeri, a kikérés menetéről azonban még nem írtam, ezt szeretném itt pótolni.
Hónapokon keresztül minden telefonáláskor hitegettek minket a genetikai tanácsadóban a "következő hónap"-pal, aztán egyszer meguntam és felhívtam közvetlenül a patológiát, ahol a nevem és Szabi "születésének" dátuma alapján sikerült kideríteni, kihez tartozik az ügyünk. Kaptam egy másik számot, amin másnap el is értem az illetékes doktornőt. Ekkor derült fény arra, hogy 9 hónapon keresztül semmi - és tényleg semmi - nem történt Szabival a patológián, így megérett bennem a döntés, miszerint nem érdekel az eredmény, csak adják oda. Jeleztem a dokornőnek, hogy szeretnénk a fiunkat kikérni, erről pedig hivatalos kérvényt is fognak kapni. Megírtam a kérvényt, amit a patológiai intézet igazgatójának küldtem el, egy szkennelt változatot pedig az említett doktornőnek. 
Nekünk szerencsénk volt, nem álltak az utunkba. Értesítettek minket, amikor készen álltak a kiadásra (csodás módon jutott végre idő a vizsgálatokra is), mi felvettük a kapcsolatot egy temetkezési vállalkozóval, aki elhozta Szabit és elintézte a hamvasztást.

Amint viszont a bevezetőben említettem, nem mindenki ilyen szerencsés. Fontos tudni, hogy JOGUNK van a gyerekeinkhez, bármilyen aprók is voltak. Ha a kezelőorvos/genetikai tanácsadó nem segítőkész, meg lehet kerülni őket - ahogy mi is tettük -, a testek kiadása ugyanis már a patológia hatásköre, vagyis ha velük dűlőre jutunk, nyert ügyünk van. Szintén fontos, hogy hivatalos, írásos kérvény szülessen, amelyet a patológia vezetőjének küldjünk. Ebből - az ellenállás mértékétől függően - kaphat a kórházigazgató, illetve a kórház jogi osztálya is.
A kérvény alapja az 1999. évi XLIII. törvény a temetőkről és a temetkezésről, 24. §, 4. cikkelye:
"Korai vagy középidős magzati halálozás esetén az elhalt magzat halottvizsgálati bizonyítvány nélkül, a szülő írásbeli nyilatkozata alapján temethető vagy hamvasztható el. A nyilatkozat alapján a maradványokat ki kell adni, a szülő azok eltemettetésére köteles."

 A korai vagy középidős magzat meghatározása a 1997. évi CLIV. törvény 216. § e) pontjában található:
"Korai vagy középidős magzati halál: a 24 hétig vagy annál rövidebb ideig az anya méhében lévő magzat, ha az anya testétől történt elválasztás után az élet semmilyen jelét nem adja; vagy ha a magzat kora nem állapítható meg, és a magzat testtömege az 500 grammot vagy a testhossza a 30 cm-t nem éri el, ide nem értve azon ikerszülés esetét, ahol legalább az egyik magzat élve született"

A kérvény végén érdemes nyilatkozatot tenni a baba eltemettetésének szándékáról, ahogy a fentebbi törvény is előírja.

Az idézett törvények teljes terjedelemben megtalálhatóak a http://net.jogtar.hu/ címen.

Reményeim szerint egyszer eljutunk odáig, hogy minden magzatot/babát elvesztett szülő saját elképzelése, döntése szerint méltón búcsúzhat el gyermekétől, mert ez igenis szerves része a gyászfolyamatnak, még akkor is, ha a mai társadalom meg is próbálja elbagatellizálni.
Meghitt, békés búcsút kívánok mindenkinek, aki még előtte áll!

2015. május 6., szerda

Érzések (2nd version)

Ez a szülés is hasonlóan indult/zajlott, mint Nadine-nál. Előtte életkedv nuku, saját magam is alig bírtam elviselni, aztán hasonló villámtempó, sőt! Ezúttal tényleg nem volt időnk felfogni sem. Pl. nagyon féltem attól, hogy megint gond lesz a szívhanggal, de ugye a második ctg-re már sor sem került.

3 óra. Anyós most aztán irigykedhet. :) Amilyen gyors volt, olyan intenzív is, persze még mindig jobb, mint 1-2 napig vajúdni. Bár bevallom őszintén, kicsit szomorú vagyok, hogy nekem nincs időm "megélni" ezt az egészet. Az ilyen villámszülésekből hiányzik a meghittség. Nem akarok telhetetlennek tűnni, szóval itt be is fejeztem az efeletti sajnálkozást, elvégre az a lényeg, hogy gond nékül kint legyen, nem pedig a módja/tempója.
...és hát kint volt. 37+2, közel 3,5kg. Szerintem nálam nem 40 hét egy terhesség, mert mindkét kölök szép számokkal született, másnak időre sincs ennyi a gyereke.
...és fiú. Ezúton csókoltatom a vajákos asszonyt!

Sírás ezúttal is csak I részéről volt, bár kicsit pityeregtem én is. A rózsaszín sem jött, csak másnap. A különbséget mégis zongorázni lehetne, mert már tudtam, mire számítsak, így nincs bűntudatom semmiért. Felemelő érzés, annyi szent.
Hab a tortán, hogy a szoptatással semmi gondunk nem adódott, szóval még némi sikerélmény is került a csomagba.
A szülést követő 2. nap estéjén már itthon voltunk. Fáradt voltam, de nagyon boldog.

Aztán elkezdtem "nem jól lenni". I nagyon aggódott, és most utólag bevallom, én is. Semmi kedvem nem lett volna visszamenni a kórházba (adott esetben 2 gyereket otthon hagyni), vagy akár ambulánsan egy kisműtétet még a nyakamba. Végül ebben is szerencsésnek bizonyultunk. Nem mondom, hogy 100%-os vagyok, de jó úton afelé.
Ami a külsőmet illeti, nos az pont olyan, mintha két év alatt négy terhesség és két szülés lenne mögöttem. Attilával mindössze 7kg-ot híztam, jelenleg néggyel vagyok kevesebb, mint a terhességi indulósúlyom, szóval mondhatni elégedett vagyok.

Nadine jól fogadta a tesót, a feszültséget inkább rajtam vezeti le. Erről viszont írok inkább egy külön posztot, mert kb. kitesz annyit az elmúlt hetek tapasztalata.

Ami pedig a "szívügyünket" illeti: Hát megint betalált. A kórházi napokról szóló posztomban nem véletlenül voltam ezzel kapcsolatban olyan tárgyilagos, nem akartam ott belemenni a dolgokba, ahhoz túl hosszú?/bonyolult?/friss?... nem is tudom. Annyit most már biztosan tudok, hogy a gond velünk van és ez alapjaiban változtat bizonyos dolgokon. Leginkább a jövőnkön.
I a kezdetektől 3 gyereket akart, én kettőt. Nadine születése után azonban elbizonytalanodtam. Komolyan fontolgattam, hogy ha sikeresen zárul a tesó projekt, akkor egy hosszabb szünet után visszatérünk a kérdésre. Mondjuk kapuzárás előtt, amikor a két kicsi már két nagy lesz, még egyszer, utoljára babáznék.
Nos ebből nagy valószínűséggel semmi nem lesz. Nem szeretek hazárdírozni és jelen állás szerint Nadine és Attila is csak a szerencsének köszönhető. Nem vállalom a veszélyét egy beteg, vagy még egy halott babának, ezt elég volt egyszer átélni. Így sincs okunk panaszra, hiszen van két gyönyörű gyerekünk, ráadásul lány-fiú párosítás, a leghőbb vágyam is teljesült, szóval azt hiszem, boldog vagyok. Viszont hosszútávon felfetődött bennem egy kérdés:

Vajon az általunk a gyerekeinkben összehozott hibás gén mennyire fogja rányomni a bélyegét a következő generációra?

2015. április 21., kedd

Most már minden oké, ugye?

Nem egy, nem két ember szájából hangzott el ez a kérdés az elmúlt 4 hétben. Meg ez sem: Ugye most már boldog vagy? Még ilyen is volt: Ugye helyrejött a lelked?

Fiú. Állítólag látszik rajtam, hogy boldog vagyok. Persze, hogy az vagyok, hiszen született egy (majdnem) egészséges gyerekem. 
De állítólag boldogabb vagyok, mint Nadine után. Az meg sem fordul a fejükben, hogy ezúttal felkészülten vártuk a csemetét, ezért vagyunk kisimultabbak. Egyszerűen nem vártunk csodát, reálisan fel tudtunk készülni a nehézségekre, ergó nem stresszeltünk annyit. Bár talán igazuk van és tényleg boldogabb vagyok. Hogy miért? Mert már két szép gyerekünk van.

Fiú. Mások szemében ez a döntő érv. Hát akkor most már van egy fiad, mit akarsz még? Meddig akarod még siratni azt, aki nem is volt? 
Csak addig, amíg lélegzem. Nem úgy, mint eleinte. Nem úgy, mint Nadine előtt. Nem úgy, mint Attila előtt. Mindig másképp, de mindig. Életem végéig.

Ma három éve. Milyen sok lesz még nélküle...


2015. április 12., vasárnap

A kórházi és az első otthon töltött napok (2nd version)

Ezúttal másik kórházat választottam (Írtam? Nem írtam? Mindegy...). Na nem azért, mert elégedetlen lettem volna az előzővel, sokkal inkább racionális okok vezéreltek. Egyrészt ha a tesó a csajszinál is korábban jött volna, akkor őt elszállították volna egy olyan intézménybe, ahol van koraszülött osztály, én meg maradtam volna a fenekemen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha esetleg egy nagyobb lyukkal a szívén születik, a túlélési esélyeiről nem is beszélve. Plusz egy praktikus ok: az előző kórház a város másik felén volt, Nadine-t odacibálni a vizsgálatokra felesleges tehernek gondoltam.
Szóval a választásom ezúttal - hosszas mérlegelés után - a központi kórházra esett. Mivel a legjobban felszerelt intézmény, ezért szinte kizárólag a problémás terheseket vállalják, de talán nem kell mondanom, hogy velem nem nagyon kötekedtek, amikor megmutattam az előzményeimet.

Maximálisan elégedett vagyok velük is. Kétágyas szobák, két szobánként fürdő, rooming in, szuper és bőséges kaja, rendes ápolók. Sok gondot mondjuk nem okoztunk nekik, a szülés könnyedségének köszönhetően a fitt mamákhoz tartoztam, nem ugráltattam őket. Illetve csak egyszer, vasárnap délután, amikor Attilára rátették a mobil-monitort és miután visszavittem a szobába, légzéskimaradást jelzett a gép. 10 percen belül kétszer. Bejöttek, megigazították a tappancsokat. Aztán megint riasztott, háromszor egymás után. Elöntött a rettegés. A nővér nyugtatott, hogy a gyerek rózsaszín, kutya baja sincs, csak nagyon mélyen alszik. Azt hiszem, nem nagyon látszhatott rajtam a meggyőződés, mert felajánlotta, hogy elviszi a megfigyelőbe és ráteszik a nagy gépre, én pedig nem győztem szabadkozni a parám miatt és rettentően hálás voltam, amiért természesnek vette az aggódásom és ennek hangot is adott. Végül kiderült, hogy valóban semmi gond nincs, a mobil szörnyet már vissza sem tették rá. 

Az első nap csak aludt, így másnap kicsit megdorgáltak a hirtelen fogyás miatt, aztán harmadnapra szépítettünk. A szoptatás ment, mint a karikacsapás, szinte el sem mertem hinni, hogy ilyen is van. Hétfőn aztán beszéltem a gyerekorvossal és közös megegyezéssel kértek nekünk (illetve Attilának) egy időpontot szívultrahangra, így kedden áttoltam a kiskocsiban a másik épületbe. Neki is lyukas. Nem nagyon, de határozottan. Kezelést nem igényel, júniusban kontroll.
Miután visszamentünk az osztályra, közölték, hogy ha gondoljuk, hazamehetünk. Nem nagyon hittem a fülemnek, kétszer is visszakérdeztem, hiszen még nem kezdett el hízni, ellenben sárgulni igen, de azt mondták, az eredményei jók, nekem van kijárós Hebamme-m, szóval tiplizhetünk, persze csak ha akarunk. Akartam. Később kiderült: az akarásnak is lehet nyögés a vége.

Az első itthon töltött napok jobban sikerültek, mint a csajszival. Ezt egyértelműen annak tudom be, hogy már tudtuk, mire számítsunk és a legrosszabbra felkészülve az embert könnyebben éri kellemes csalódás. Az egyetlen, amit szoknom kellett, hogy Attila - hajnali baba lévén - felcserélte a napszakokat. Ennek köszönhetően éjszaka miatta, nappal a csajszi miatt nem alszom. :) Majd belerázódunk.
A szoptatás továbbra is egy álom. Ha ő lenne az első gyerekem, tuti én is szoptatásnáci lennék és osztanám az észt a tápszereseknek. Így viszont abszolút helyreállt az önértékelésem, mert kiderült, hogy én is tudok, csak annó Nadine-nal nem voltunk egy hullámhosszon. Ez van.
A fürdetést - a nővére babakorával szöges ellentétben - imádja, a pelenkázást viszont 99%-ban végigüvölti. Amúgy egyelőre még tart az újszülött-kóma: eszik-alszik. Illetve eszik-eszik-eszik, majd a cicin bealszik és ott alszik, aztán megint eszik. Kicsit nehéz így Nadine-nal.

Ő egyébként egészen jól vette az akadályt, már ami a tesót illeti. Szeretgeti, simogatja, puszilgatja, cumit dug a szájába (az övét, az öccséét meg a sajátjába), leveszi a sapkáját, stb. Kicsit még durva, de hát ő maga is pici, koordinálatlan. Viszont gazdagodtunk napi szintű hisztirohamokkal, sikítással, dolgok földhöz vágásával, agresszivitással. Remélem, idővel rendeződik majd a lelkiállapota.

Megvolt a gyerekdoki-kör is, ezúttal csípőügyileg minden rendben. 
Most én gyógyultam nehezebben, a Hebamme naponta jött hozzám fejet csóválni. A méhem nem akart visszahúzódni, egyszer el is záródott. Utólag úgy gondolom, nem ártott volna az a plusz egy nap a kórházban, de most már mindegy, végülis helyrejöttem.
 

2015. április 5., vasárnap

A születés (2nd version)

A 20-ai csodálkozós posztom után, 21-én délután találkoztam valamivel, amihez Nadine-nál nem volt szerencsém, mégpedig a nyákdugóval. Illetve akkor még csak sejtettem, hogy az. Mire I hazajött a munkából, 20-15 percenként keményedtem, de mivel már volt egy ilyen jóslófájás-körünk, így nem vettem készpénznek a dolgot, szóval még elvittük a csajszit a játszótérre és sétáltunk egyet a parton. 7 körül értünk haza, akkor olyan 10percenként jöttek, de amint leültem a kanapéra, mintha elvágták volna. I nagyon csalódott volt, én meg próbáltam menteni a helyzetet és közöltem vele, ne aggódjon, ebből még a hétvégén gyerek lesz. Ami azt illeti, tényleg így is éreztem, ráadásul a napok óta tartó "kifordult állapotom" is ennek adott alapot, de hiába bizonygattam, I-t nem sikerült feldobnom, pedig még a táskáinkat is kikészítettem. Nagyjából ebben a hangulatban telt az este és a lefekvés.

Aztán éjjel fél kettőkor kimentem a mosdóba. Ezúttal nem a filmbe illő (egyszerre az összes) verzió jött be, de határozottan szivárgott a magzatvíz. Felkeltettem I-t, és amíg ő a csajszit ébresztgette, öltöztette, addig én kihívtam a mentőket. A telefonba 10perces fájásokat mondtam, de mire letettem, már 5percesek voltak. Nem tartott sokáig, amíg kiértek, ehhez képest a kocsiban már 3percest mért a mentőápoló, szerencsére ezúttal közelebbi kórházat választottam. A szülészetre beérve ctg-re tettek, a fél óra lejárta előtt I is odaért és a 3 helyett már 2percenként markolásztam az ágyat. Megvizsgált egy doki, 5-6 cm-re voltam nyitva, el is hangzott az ítélet: Szülőszobára vele! :)

Megismerkedtünk az ügyeletes Hebammeval, aki felajánlotta a a kádat, én meg úgy gondoltam, üsse kavics, ha már egyszer itt vagyunk. :) Ráadásul akkortájt én voltam az egyetlen a környéken, aki szülni szándékozott, kicsit később jött csak egy másik versenyző. Megcéloztam hát egy teli kádat, de alighogy leért a fenekem az aljára, jött a következő fájás és vele a felismerés: Nekem nyomnom kell!!! I kérdezte, hogy akkor most mit csináljon, én vártam még egyet, de a helyzet elég egyértelmű volt. Közben bejött a Hebamme adminisztrálni és miután kitöltöttük a lapot, egységesen a szülőágy felé vettük az irányt. (Megszülhettem volna vízben is, de azt nem akartam, valamiért ódzkodtam tőle.)

Az ágyra már alig bírtam felmászni. Nadine születéséből kiindulva térdelni akartam, de valahogy most nem esett olyan jól, sokat helyezkedtem, mocorogtam, aztán egyszer a Hebamme azt javasolta, forduljak egy kicsit hanyatt, mert segítene elsimítani a méhszájat, csak így nem igazán fér hozzá, utána persze visszafordulhatok. Hahaha. :) Mármint, fordulhattam volna, ha lett volna rá időm. Az első hanyatt-tolófájásnál közölte, hogy már látja a haját, mire én visszakérdeztem, hogy "Van haja?" (A csajsziról azt hittem, sose nő már ki neki.) A következő tolófájásnál a Hebamme simított és még ugyanazzal a lendülettel félig kint volt a gyerek feje. Itt egy rövid intermezzo következett, fájások között bentrekedt fejjel (mintha tesók volnának), majd a következő nyomásnál megszületett...

Néztem I-t, akinek ezúttal is könnybe lábadt a szeme és mondott valamit, amire nem emlékszem, csak arra, hogy rákiáltok: "Mondd már, hogy fiú, vagy lány!" Mire ő annyit válaszolt: "Van egy Attilánk."

A születés ideje (a kórház szerint) 4:38. Igen, mindössze 3 óra. :) Ha lenne egyszer 3., jobban járnék, ha eleve otthonszülésre készülök és a 36. héten beköltöztetem magunkhoz a szülésznőt. A dolog gyorsaságát jelzi, hogy a Hebamme azután szólt a dokinak, hogy már megszületett a fiunk és szabadkozott a telefonba, hogy ő akart időben, de már kint volt a feje, nem hagyhatott ott.

Megint szerencsénk volt, közel 3 órát töltöttünk a szülőszobán hármasban (tényleg senki nem volt szülni, plusz egy műszakváltás). Utána minket felvittek az osztályra, I pedig elment a csajsziért, akire egy baráti házaspár vigyázott.

Folyt. köv.