Kaja-para

Eredetileg ennél hangúlyosabb címet szerettem volna adni, de aztán meggondoltam magam, hiszen mégse illik... Viszont a szövegben már elfér, így aki a címnél tovább is szokott jutni azzal megosztom: A nagy szop(t)atás. A poszt nagy része egyébként az előző írásaimban már fellelhető, csak az utóbbi napok eseményei ösztönöztek némi összefoglalásra.

1. felvonás: szülés után, még a kórházban

Amikor még a terhes időkben olvasgattam arról, hogy a tejbelövellés a 3-5. napon várható, akkor valahogy nem tudatosult, hogy addig gyakorlatilag nem lesz - pedig aztán olvastam ám azt is, hogy csak kis mennyiségű kolosztrum termelődik, de hát a fene gondolta, hogy a kis mennyiség 3 cseppet jelent! - . Aztán tényleg kezdett valami beindulni, én meg örültem, mint az a bizonyos majom, hogy végre a táp mellett anyatejet is adhatok a lányomnak, mégha üvegből is - mert ugye a szoptatás nem ment - .

2. felvonás: itthon, a kezdetek

Ahogy erről már egy korábbi posztban írtam, a kijárós nővér minden eredményemen átsiklott és mindig újabb elvárásokat támasztott, ami engem egy csöppet lelombozott. Mondjuk ez tán érthető is, hiszen számomra az a nap, amikor a tej mennyisége lehetővé tette, hogy elhagyjam a tápszert, piros betűs ünnep volt, az első "csak cici" napon pedig legszívesebben ujjongva fel-alá rohangáltam volna örömömben, a kirendelt "támogatóm" meg ugye elintézte egy "Jó, akkor holnaptól ..." -val. Minden lelki sérelem ellenére azonban tényleg eljutottunk a sikeres szoptatásig. Mindenesetre azt meg kell jegyezzem, hogy a fényes nappal csillagokat hallucináló részét szívesen kihagytam volna a procedurának, mert lehet én vagyok nyápic, de nekem igenis fájt, méghozzá nem is kicsit.

3. felvonás: az első akadályok

Azt mondják, minden csoda 3 napig tart. Ez nagyon igazzá vált a "nem is vagyok olyan rossz anya" érzésemre, mert pont ennyi ideig tartott. Aztán jött a szintén már említett hányás-mizéria, amikor minden kijött a gyerekből, kivéve a direkt refluxos gyerekeknek készített tápszert. Vissza a fejéshez, aminek eredményeképpen jöttek a csomók és a gyulladás. A csajszinál pedig a szorulás. Eldönthettük, vagy azért nem tud kakilni, mert nincs mitől, vagy azért, mert lenne, csak a sűrűsége szokatlan a kis szervezetének. Szerencsére idővel magától rendeződött a helyzet, egyre hígabb táp is benne maradt, míg végül visszatérhettünk a szoptatáshoz is - a csillagokkal együtt, hiszen "elszokott" a mellem a procedúrától - .

4. felvonás: valami baj van a tejemmel

Szintén nem telt el pár napnál több, amikor megint kopogtatott a róka. Ezúttal azonban más formájában jelent meg: csak az anyatejet dobta vissza a csaj gyomra, viszont azt gyakorlatilag azonnal, még evés közben. Próbáltam más pózban, félálomban, üvegből... teljesen mindegy volt. A tej kijött és kész. Ismét vissza a fejéshez, a csomókhoz, a gyulladáshoz. Ekkor mentünk haza Mo-ra, egész héten a lefolyóban landolt a termelt mennyiség a könnyeim kíséretében, és hát ennek eredményeképpen beköszöntött az apadás is. 

Minden alkalommal, amikor megkérdezte valaki, hogy szoptatok-e (és ugye voltak egy páran, hiszen rokonjárás volt), legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Persze olyan is volt, aki kiselőadást tartott arról, hogy figyeljek oda, mit eszem, mert biztos vizes a tejem, és olyan is akadt, akinek a szeméből szinte sütött a szemrehányás, amiért nem vagyok képes megfelelően táplálni ezt a szegény gyereket. 

Aztán egyszercsak mintha elvágták volna, megint működött a dolog. Hello cici, üdv csillagok! A mennyiség persze nem volt elegendő, de minden nap egyre kevesebbet kellett hozzápótolni.

5. felvonás: mindenáron anyatej?

A mennyiségi probléma megoldásaként jelentős összeget invesztáltam egy csodakapszulába, amiről addig csak jót hallottam. Nagyjából minden reményemet ebbe helyeztem, mert a szoptatós tea nálam nem használt semmit - azon kívül, hogy 5 percenként jártam pisilni - . Szedtem is a bogyót vagy három napig (megint ez a 3-as szám...), ugyanis a lánykám olyan hasfájós lett, hogy nem csak a lakás, hanem gyakorlatilag az egész tömb tőle zengett. Mivel a kapszula szedésének abbahagyásával jelentősen csökkent az átüvöltött órák száma, így kizárásos alapon elsősorban az volt a ludas. Nagyjából ekkorra merültem ki teljesen idegileg. Ha közelgett az etetési idő, vagy csak eszembe jutott a szoptatás, sírva fakadtam. Aztán döntést hoztam és ezúttal komolyan is gondoltam: NEM fogom tönkretenni magam ilyesmiért. Amennyi tejem van, annyit kap, lehetőség szerint a természet útján, ha nem, hát üvegből. Ha még éhes, kap tápszert. Ha végleg elapadok, kap tápszert. Más is felnőtt így. A későbbiekben sokkal többet fog számítani a gyerekemnek, hogy idegileg ép legyek, mint az, hogy x hónapig csak szoptassam.

6. felvonás: a jelen problémái

A fentiekben leírt "vegyes", de 90%-ban anyatejes táplálás korszakát éljük tehát. A héten azonban új kihívással találtuk szembe magunkat: az üres pelussal - nagydolog értelemben - . Nemhogy minden nap nincs, de ma pl. már a 3. (már megint 3, esküszöm kísért minket) napot tapossuk nélküle. Olvastam, hogy anyatejes babáknál előfordul, és van, hogy egy hét is eltelik mire sikerül, de a csajszi szenved és ezáltal mi is. Így aztán most éppen a "Hogyan segítsünk gyermekünknek elvégezni a dolgát?" című önképző körbe járunk I-vel... :)

Jó lenne már egy eseménytelen hét, vagy csak pár nap... Gyerekkel olyan nem lesz már soha, ugye?

Egy korszak vége

A múlt héten lezárult egy korszak az életemben.

Már egy jó ideje szinte biztos voltam benne, hogy nem fogom végigcsinálni. Azt hiszem az utolsó lökést a suliból való elbocsájtásom adta, hiszen a környéken nem kaptam semmiféle munkát, itt pedig nem veszem sok hasznát a szakomnak. Aztán előző félévben kaptam egy levelet: ennyi volt, megszűnt a jogviszonyom. Beszélgettünk I-vel. Persze sajnáltam a belefektetett pénzt, időt energiát, de a lelkesedésemnek már a hamvait is elfújta a szél, így megkérdeztem, haragudna-e, ha nem lennék soha diplomás? Azt mondta, ő rám bízza, és tudtam, hogy ez így is van és még gondolatban sem fog pálcát törni felettem, sem pedig felhánytorgatni a "kudarcomat".  Talán éppen ez lendített át a holtponton, magam miatt lett fontos, hogy befejezzem és ne csupán abbahagyjam. Nekifeküdtem a szakdolgozatnak és múlt héten letudtam az államvizsgát. Hát ennyi. Vége. Az érzéseim elég vegyesek: örülök, hogy túl vagyok rajta, de nem tudom, mennyire fogom tudni majd kihasználni a jövőben, hogy már papírom is van a tudásomról.

A fentiek természetesen hazautazással jártak, ami szintén természetesen rokonjárással is. Így, babával ez még fárasztóbb volt, főleg mivel mindenki - érthető módon - a lehető legtöbb időt akarta a csajszival tölteni (jóhogy nem feszítővassal kellett kiszakítanunk a kezükből). :) Persze nem volt rossz mindenkivel találkozni, de azért felüdülés volt hazaérni és végre hármasban lenni.

Egyébként két zűrös (hányós) hét után Nadine megint anyatejet kap, ráadásul közvetlenül a forrásból, így aztán nagy a boldogság. Egyre ügyesebb, messzire lát, figyel, felismer minket, ránk nevet, néha már gügyög is. A szerdai dokilátogatáson 4230gr és 54cm volt, nem csoda, ha két body már nem megy rá. :)
 

 

Forrás: http://gbetim.deviantart.com/art/Thats-all-Folks-320731247

 

Karácsonyi mese a rókáról és az ősanyjáról

Már vagy százszor elterveztem, hogy írok - na jó, ez költői túlzás, mert csak napjában egyszer és nincs 100 napos a legutóbbi posztom -, de ember tervez, baba végez. Miért is?

Először is megvolt az első karácsonyunk. Ha bejött volna az orvosok becslése, akkor ezt az időszakot bizonyára a kórházban töltöttük volna, ehelyett egy már 3 és fél hetes csöppséget rakhattunk a fa alá (meg egy extra finom és ebből kifolyólag extra drága konzervet a macskának). Sajnos a meghittségbe csúszott némi zavar azáltal, hogy Nadine ekkorra már 5. napja hányt. Tőle azt kaptuk karácsonyra, hogy megvárta a fényképezkedést és csak az utolsó kattintásnál szentelte fel a csini ruháját.

A szilvesztert kettesben töltöttük, illetve hármasban: Nadine, én és a róka.

Egyébként a probléma okát nem tudjuk biztosan, mert nem beteg. A kezdeti "még elmegy" fázisból eljutottunk odáig, hogy evés közben is felsírt és a mellem egyáltalán nem fogadta el, így ismét előkerült a mellszívó. Annyi tuti, hogy a sűrűbb - direkt refluxos babáknak kitalált - tápszer benne maradt... úgy három napig. Azóta megoldódni látszik a dolog, legalábbis tegnap óta visszatértünk a napi egyszeri "keresztelőhöz", így legalább van ideje megszáradni a ruháimnak.

Eredetileg egy csomót akartam írni az ünnepekről, de most mégis ennyire futotta. Lehet azért, mert egyfolytában egy poszt jár a fejemben, amit ma olvastam a kötődő nevelés megvalósíthatóságáról/megvalósíthatatlanságáról. A legutóbbi írásom alatt is előkerült ez az ősanya-téma, és viccesen meg is jegyeztem, hogy már érzem a glóriát a fejem felett, hiszen természetes úton szültem, epidurál és gátmetszés nélkül, szoptatok, hordozok, Nadine velünk alszik.

Akkor most teljesen őszintén leírom nálunk mi is a helyzet a "madonnaságommal" - hogy A-t idézzem - :

- Kezdjük az elején, a szülésnél. A gátvédelem a kórházban alap, értelemszerűen hülye lenne bárki is konkrétan kérni. A sikeressége pedig szerintem a legcsekélyebb mértékig sem a szülő nő elhatározásán múlik, hanem a fizikai adottságain, a szülésznő hozzáértésén és a szerencsefaktoron.

Nagyjából ugyanez áll a természetes szülés kontra császár kérdéskörére is.

Rögtön itt az elején elidőznék egy picit. Mindenhonnan azt szajkózzák, milyen jó dolog a gátvédelem, mert nincs varrat, mennyivel gyorsabban gyógyul, egy heggel kevesebb, és bizonyára így is van. Talán nincs köze hozzá, de én nagyon megszívtam altájon. Korábban sem volt felhőtlen az állapotom - mondhatni "aranyszínben" láttam a dolgokat - de a szülés utáni 4. naptól kezdve elég durvára váltott a helyzet, sem ülni, sem huzamosan állni nem tudtam, menni pedig csak úgy, mintha nem értem volna időben a mellékhelyiségbe. Több, mint egy hét intenzív kezelésbe telt, mire úgy-ahogy normalizálódott a helyzet a fájdalom szempontjából, fizikailag sajnos ez a mai napig nem sikerült.

- Még mindig szülés. Ami a fájdalomcsillapítás ésszerű keretek közötti elkerülését illeti, nos az tényleg az én döntésem volt, de a piedesztálra emelkedésnél prózaibb okok vezéreltek: 1. Lassíthatja a szülés folyamatát, ezáltal sokkal több idő áll rendelkezésre, hogy komplikációk lépjenek fel. 2. Egyszer már volt részem gerincszuriban, azóta is visszatérő vendégem a migrén, szóval ha nem muszáj, akkor kösz, nem kérek repetát.

- Szoptatás. Hát ki a fene ne akarna szoptatni? Kényelmes, gyors, nem igényel segédeszközt, nem kell külön doboz az "elkészítős cuccoknak", se forró, se hideg víz után rohangászni, fertőtleníteni, nem romlik meg...

Nálunk a valóság: Először Nadine túl gyenge volt hozzá, aztán karosszériám sajnos nem volt kompatibilis a csaj alapfelszereltségével, mire ezeken túljutottunk - minden csoda 3 napig tart - , addigra jött róka marci a savas haverjával és a gyerek bömbölt, ha felhúztam a pólóm. Jelenleg a hányás tűnőben, minden megmarad a gyomrában, csak épp az anyatej nem. Királyság.

- Hordozás. Az otthoni hordozás azért jó, mert így egy nyűgösebb baba mellett is lehet "háziasszonykodni", plusz jó a csípőjének. Az én kompetenciám eddig csak az "elmenős" hordozásig terjedt, ami szintén tök jó, mert: 1. Nem kell a babakocsit egyedül cincálnom. 2. Jóval gyorsabban, könnyebben, kényelmesebben közlekedek vele. 3. Mindig testközelben van, érzem a légzését.

Mondjuk azért van hátránya is, pl. a dokinál mire kifejtem belőle..., meg utána vissza is kell csomagolni. Ez a része kétségtelenül macerásabb, mint bevágni a kocsiba.

Ami pedig specifikusan engem illet, bármennyire is tetszik ez a módszer, lehet elbúcsúzhatok tőle, mielőtt még igazán belejönnék, ugyanis a 3. alkalom után visszatért a "gazdagságom", és újfent napokig nem tudtam ülni. Most hanyagolom egy kicsit, amíg megint helyre nem jövök, aztán meglátjuk. Sajnálnám, ha erről le kellene mondanom.

- Együtt alvás. Ez volt az egyetlen sziklaszilárd elvem a szülés előtt, mármint, hogy a csajszinak külön szobája lesz az első perctől. Hehe. Eleinte az ágyunk mellett aludt a bölcsőben - na jó, azért párszor az ágyunkban is, meg párszor rajtunk is... -, de aztán beköltözött a róka és én többet nem raktam a bölcsőbe, mondjuk máshova sem, mert majd egy hétig nem lehetett vízszintbe helyezni, különben azonnal jött belőle a cucc, így kézben volt 0-24-ben. Ennek is megvolt az előnye, ugyanis megtanultam ülve aludni. Mennyire hasznos lett volna ez anno, amikor Velencébe mentünk busszal!

Most már határozottan javult a helyzet, szerintem nemsokára megpróbálom a bölcsőt és talán egy-két hét múlva ráveszem magam a külön szobára is.

Az általam olvasott poszt kommentjeiben valaki azt írta, hogy a kötődő nevelés fogalma gyakorlatilag a pár évtizede még "nem jól nevelés"-nek bélyegzett anyai hozzáállást takarja. Elgondolkodtató. Mindenesetre annyit biztosan tudok, hogy tőlem a lehető legtávolabb állt bárminemű nevelési elv szigorú követése - félreértés ne essék, nem akartam vadhajtás módjára szabadjára engedni - , hanem úgy gondoltam, majd kialakul, ami meg nem, annak utánaolvasok és a leginkább jónak tartott megoldást emelem be, de nem fogok szemellenzővel ragaszkodni egy irányzat elveihez, mert korántsem biztos, hogy egy adott gyereknél mind beválik.

Ha esetleg kölesgolyó vételére vetemednék, kérlek lőjetek le! :)