Most már minden oké, ugye?

Nem egy, nem két ember szájából hangzott el ez a kérdés az elmúlt 4 hétben. Meg ez sem: Ugye most már boldog vagy? Még ilyen is volt: Ugye helyrejött a lelked?

Fiú. Állítólag látszik rajtam, hogy boldog vagyok. Persze, hogy az vagyok, hiszen született egy (majdnem) egészséges gyerekem. 

De állítólag boldogabb vagyok, mint Nadine után. Az meg sem fordul a fejükben, hogy ezúttal felkészülten vártuk a csemetét, ezért vagyunk kisimultabbak. Egyszerűen nem vártunk csodát, reálisan fel tudtunk készülni a nehézségekre, ergó nem stresszeltünk annyit. Bár talán igazuk van és tényleg boldogabb vagyok. Hogy miért? Mert már két szép gyerekünk van.

Fiú. Mások szemében ez a döntő érv. Hát akkor most már van egy fiad, mit akarsz még? Meddig akarod még siratni azt, aki nem is volt? 

Csak addig, amíg lélegzem. Nem úgy, mint eleinte. Nem úgy, mint Nadine előtt. Nem úgy, mint Attila előtt. Mindig másképp, de mindig. Életem végéig.

Ma három éve. Milyen sok lesz még nélküle...

A kórházi és az első otthon töltött napok (2nd version)

Ezúttal másik kórházat választottam (Írtam? Nem írtam? Mindegy...). Na nem azért, mert elégedetlen lettem volna az előzővel, sokkal inkább racionális okok vezéreltek. Egyrészt ha a tesó a csajszinál is korábban jött volna, akkor őt elszállították volna egy olyan intézménybe, ahol van koraszülött osztály, én meg maradtam volna a fenekemen. Ugyanez a helyzet akkor is, ha esetleg egy nagyobb lyukkal a szívén születik, a túlélési esélyeiről nem is beszélve. Plusz egy praktikus ok: az előző kórház a város másik felén volt, Nadine-t odacibálni a vizsgálatokra felesleges tehernek gondoltam.

Szóval a választásom ezúttal - hosszas mérlegelés után - a központi kórházra esett. Mivel a legjobban felszerelt intézmény, ezért szinte kizárólag a problémás terheseket vállalják, de talán nem kell mondanom, hogy velem nem nagyon kötekedtek, amikor megmutattam az előzményeimet.

Maximálisan elégedett vagyok velük is. Kétágyas szobák, két szobánként fürdő, rooming in, szuper és bőséges kaja, rendes ápolók. Sok gondot mondjuk nem okoztunk nekik, a szülés könnyedségének köszönhetően a fitt mamákhoz tartoztam, nem ugráltattam őket. Illetve csak egyszer, vasárnap délután, amikor Attilára rátették a mobil-monitort és miután visszavittem a szobába, légzéskimaradást jelzett a gép. 10 percen belül kétszer. Bejöttek, megigazították a tappancsokat. Aztán megint riasztott, háromszor egymás után. Elöntött a rettegés. A nővér nyugtatott, hogy a gyerek rózsaszín, kutya baja sincs, csak nagyon mélyen alszik. Azt hiszem, nem nagyon látszhatott rajtam a meggyőződés, mert felajánlotta, hogy elviszi a megfigyelőbe és ráteszik a nagy gépre, én pedig nem győztem szabadkozni a parám miatt és rettentően hálás voltam, amiért természesnek vette az aggódásom és ennek hangot is adott. Végül kiderült, hogy valóban semmi gond nincs, a mobil szörnyet már vissza sem tették rá. 

Az első nap csak aludt, így másnap kicsit megdorgáltak a hirtelen fogyás miatt, aztán harmadnapra szépítettünk. A szoptatás ment, mint a karikacsapás, szinte el sem mertem hinni, hogy ilyen is van. Hétfőn aztán beszéltem a gyerekorvossal és közös megegyezéssel kértek nekünk (illetve Attilának) egy időpontot szívultrahangra, így kedden áttoltam a kiskocsiban a másik épületbe. Neki is lyukas. Nem nagyon, de határozottan. Kezelést nem igényel, júniusban kontroll.

Miután visszamentünk az osztályra, közölték, hogy ha gondoljuk, hazamehetünk. Nem nagyon hittem a fülemnek, kétszer is visszakérdeztem, hiszen még nem kezdett el hízni, ellenben sárgulni igen, de azt mondták, az eredményei jók, nekem van kijárós Hebamme-m, szóval tiplizhetünk, persze csak ha akarunk. Akartam. Később kiderült: az akarásnak is lehet nyögés a vége.

Az első itthon töltött napok jobban sikerültek, mint a csajszival. Ezt egyértelműen annak tudom be, hogy már tudtuk, mire számítsunk és a legrosszabbra felkészülve az embert könnyebben éri kellemes csalódás. Az egyetlen, amit szoknom kellett, hogy Attila - hajnali baba lévén - felcserélte a napszakokat. Ennek köszönhetően éjszaka miatta, nappal a csajszi miatt nem alszom. :) Majd belerázódunk.

A szoptatás továbbra is egy álom. Ha ő lenne az első gyerekem, tuti én is szoptatásnáci lennék és osztanám az észt a tápszereseknek. Így viszont abszolút helyreállt az önértékelésem, mert kiderült, hogy én is tudok, csak annó Nadine-nal nem voltunk egy hullámhosszon. Ez van.

A fürdetést - a nővére babakorával szöges ellentétben - imádja, a pelenkázást viszont 99%-ban végigüvölti. Amúgy egyelőre még tart az újszülött-kóma: eszik-alszik. Illetve eszik-eszik-eszik, majd a cicin bealszik és ott alszik, aztán megint eszik. Kicsit nehéz így Nadine-nal.

Ő egyébként egészen jól vette az akadályt, már ami a tesót illeti. Szeretgeti, simogatja, puszilgatja, cumit dug a szájába (az övét, az öccséét meg a sajátjába), leveszi a sapkáját, stb. Kicsit még durva, de hát ő maga is pici, koordinálatlan. Viszont gazdagodtunk napi szintű hisztirohamokkal, sikítással, dolgok földhöz vágásával, agresszivitással. Remélem, idővel rendeződik majd a lelkiállapota.

Megvolt a gyerekdoki-kör is, ezúttal csípőügyileg minden rendben. 

Most én gyógyultam nehezebben, a Hebamme naponta jött hozzám fejet csóválni. A méhem nem akart visszahúzódni, egyszer el is záródott. Utólag úgy gondolom, nem ártott volna az a plusz egy nap a kórházban, de most már mindegy, végülis helyrejöttem.
 

A születés (2nd version)

A 20-ai csodálkozós posztom után, 21-én délután találkoztam valamivel, amihez Nadine-nál nem volt szerencsém, mégpedig a nyákdugóval. Illetve akkor még csak sejtettem, hogy az. Mire I hazajött a munkából, 20-15 percenként keményedtem, de mivel már volt egy ilyen jóslófájás-körünk, így nem vettem készpénznek a dolgot, szóval még elvittük a csajszit a játszótérre és sétáltunk egyet a parton. 7 körül értünk haza, akkor olyan 10percenként jöttek, de amint leültem a kanapéra, mintha elvágták volna. I nagyon csalódott volt, én meg próbáltam menteni a helyzetet és közöltem vele, ne aggódjon, ebből még a hétvégén gyerek lesz. Ami azt illeti, tényleg így is éreztem, ráadásul a napok óta tartó "kifordult állapotom" is ennek adott alapot, de hiába bizonygattam, I-t nem sikerült feldobnom, pedig még a táskáinkat is kikészítettem. Nagyjából ebben a hangulatban telt az este és a lefekvés.

Aztán éjjel fél kettőkor kimentem a mosdóba. Ezúttal nem a filmbe illő (egyszerre az összes) verzió jött be, de határozottan szivárgott a magzatvíz. Felkeltettem I-t, és amíg ő a csajszit ébresztgette, öltöztette, addig én kihívtam a mentőket. A telefonba 10perces fájásokat mondtam, de mire letettem, már 5percesek voltak. Nem tartott sokáig, amíg kiértek, ehhez képest a kocsiban már 3percest mért a mentőápoló, szerencsére ezúttal közelebbi kórházat választottam. A szülészetre beérve ctg-re tettek, a fél óra lejárta előtt I is odaért és a 3 helyett már 2percenként markolásztam az ágyat. Megvizsgált egy doki, 5-6 cm-re voltam nyitva, el is hangzott az ítélet: Szülőszobára vele! :)

Megismerkedtünk az ügyeletes Hebammeval, aki felajánlotta a a kádat, én meg úgy gondoltam, üsse kavics, ha már egyszer itt vagyunk. :) Ráadásul akkortájt én voltam az egyetlen a környéken, aki szülni szándékozott, kicsit később jött csak egy másik versenyző. Megcéloztam hát egy teli kádat, de alighogy leért a fenekem az aljára, jött a következő fájás és vele a felismerés: Nekem nyomnom kell!!! I kérdezte, hogy akkor most mit csináljon, én vártam még egyet, de a helyzet elég egyértelmű volt. Közben bejött a Hebamme adminisztrálni és miután kitöltöttük a lapot, egységesen a szülőágy felé vettük az irányt. (Megszülhettem volna vízben is, de azt nem akartam, valamiért ódzkodtam tőle.)

Az ágyra már alig bírtam felmászni. Nadine születéséből kiindulva térdelni akartam, de valahogy most nem esett olyan jól, sokat helyezkedtem, mocorogtam, aztán egyszer a Hebamme azt javasolta, forduljak egy kicsit hanyatt, mert segítene elsimítani a méhszájat, csak így nem igazán fér hozzá, utána persze visszafordulhatok. Hahaha. :) Mármint, fordulhattam volna, ha lett volna rá időm. Az első hanyatt-tolófájásnál közölte, hogy már látja a haját, mire én visszakérdeztem, hogy "Van haja?" (A csajsziról azt hittem, sose nő már ki neki.) A következő tolófájásnál a Hebamme simított és még ugyanazzal a lendülettel félig kint volt a gyerek feje. Itt egy rövid intermezzo következett, fájások között bentrekedt fejjel (mintha tesók volnának), majd a következő nyomásnál megszületett...

Néztem I-t, akinek ezúttal is könnybe lábadt a szeme és mondott valamit, amire nem emlékszem, csak arra, hogy rákiáltok: "Mondd már, hogy fiú, vagy lány!" Mire ő annyit válaszolt: "Van egy Attilánk."

A születés ideje (a kórház szerint) 4:38. Igen, mindössze 3 óra. :) Ha lenne egyszer 3., jobban járnék, ha eleve otthonszülésre készülök és a 36. héten beköltöztetem magunkhoz a szülésznőt. A dolog gyorsaságát jelzi, hogy a Hebamme azután szólt a dokinak, hogy már megszületett a fiunk és szabadkozott a telefonba, hogy ő akart időben, de már kint volt a feje, nem hagyhatott ott.

Megint szerencsénk volt, közel 3 órát töltöttünk a szülőszobán hármasban (tényleg senki nem volt szülni, plusz egy műszakváltás). Utána minket felvittek az osztályra, I pedig elment a csajsziért, akire egy baráti házaspár vigyázott.

 

Folyt. köv.