2015. január 17., szombat

Kimerülve

A tegnapi nappal betöltöttem a 28. hetet, indul a 3. trimeszter. De mielőtt ebben jobban elmerülnék...

...vissza Csámpás Rozinkhoz: Amint azt írtam, Nadine lábtartása egyik napról a másikra jelentősen romlott. Egyébként is aktuális volt a kontroll, elvittük hát az itteni dévényeshez, aki szerint most már csípőből fordítja befelé, vagyis új problémával állunk szemben. Aki ismer, tudja, a csípőproblémával engem a világból ki lehet kergetni, ezúttal viszont még tetézi az aggodalmam, hogy a gyógytornásznak sincs tippje, mitől válthatott át a dolog. Innentől a masszázs mellett nyújtanunk kell és kéthetente járunk kezelésre.

I tanfolyama mégsem indult, erről összesen kettő nappal előtte sms-ben értesítettek. Kissé feldúlva látogattuk meg az illetékes intézményt, hiszen a tanfolyam áránk felét már befizettük, ráadásul mivel támogatott lenne, már a támogató szervezetnél is mindent lepapíroztunk. Oda 20-án van időpontunk, kíváncsi leszek, mennyire fog örülni a tanácsadó a változásoknak. Főleg, hogy a tanfolyamot szervező suli nem tudja garantálni a jövő havi kezdést sem... A helyzet azért keserít el a legjobban, mert amíg nem végez ezzel, addig Bécshez vagyunk kötve, márpedig legkésőbb a nyáron szerettünk volna költözni. Egyre inkább hajlok az eredeti terveinkhez, miszerint ha megszületik a tesó, elárasztjuk önéletrajzokkal a piacot és az első megfelelő munka mellé telepszünk, legyen az bárhol. Ha pedig a keresete rendben lesz, akkor magasról teszek a támogatott tanfolyamra, úgyis utófinanszírozott lenne, legfeljebb megmondjuk, hogy köszi, mégse kérjük a pénzeteket.

...és rólam, akarom mondani rólunk (K.-nak üzenem, hogy egyelőre indokolt a királyi többes, ugyanis még tényleg ketten vagyok.):
Fáradok. Nagyon. Azt hiszem a testem lassan eléri a végső határait. Mondjuk nem csodálnám, hiszen 3 év alatt ez a 4. terhességem. Ehhez pedig hozzájön pluszban a csajszi, aki - fogalmazzunk úgy - nem túl toleráns.
Voltunk 4D ultrahangon, a gyerkőc nem kevésbé szégyenlős, mint a nővére, a doki viszont elmondhatatlanul profi volt, a felszereléséről nem is beszélve, szóval van egy gyönyörű képünk a leendő tesóról (illetve több szép is, meg egy fél órás videónk). Az is kiderült a vizsgálat alatt, hogy nem hülyültem meg, és még mindig váltogatja a pózokat, ugyanis fejvégűvel kezdtünk és harántban fejezte be. Hozzáteszem, azóta viszont nem fordult, szóval lassan kezdek egy kicsit aggódni.
Hosszú ideje már, hogy sírtam egy rendelőből kijövet, olyan pedig talán nem is volt még, hogy kvázi a meghatottságtól tegyem ezt. Nem, nem a baba látványa váltotta ki, hanem a doki, akivel a beszélgetés során óhatatlanul is előkerültek az előzményeink. Sosem gondoltam volna, hogy valaha azt hallom egy orvos szájából: "Kevés nagyobb tragédiát tud, mint egy félidős babát megszülni.".
Még most is könny szökik a szemembe.
 

2015. január 9., péntek

Visszatekintő - december

Akkor folytatom:

Túl a szülinapos és végső határig zsúfolt novemberen, beestünk a decemberbe. Illetve, hogy teljesen pontos legyek, csámpáztunk. Nadine jobb lábfeje ugyanis befelé fordul. Voltunk vele ortopédusnál, aki a "kacsalábas" cipőt javasolta és egy dévényesnél, aki azt nem, de otthoni masszázst igen, mivel nem csípőből, térdből, vagy bokából fordít, vagyis valószínűleg izom-ín probléma. Kis közvéleménykutatás után az utóbbi kezelés mellett döntöttünk és egészen karácsonyig gyönyörűen javult is a helyzet, aztán egyik napról a másikra rosszabb lett, mint volt. A sztori folytatása januárba ível át...
Viszont a lényeg, hogy voltunk vele szívultrahangon és benőtt a lyuk! Innentől teljesen egészségesnek nyilvánították.

Korábban már írtam, hogy ez a terhesség más. Nyugodtabb vagyok (vagy csak fáradtabb, nem tudom), a viszgálatokat megelőző napokat leszámítva egészen normális kismamának érzem magam (bár megjegyzem, hogy igazából azt nem tudom, milyen lehet, csak ilyesminek képzelem). De azért hogy ne legyen felhőtlen a boldogságom, a hónap elején sikerült Pocaknak úgy istenesen megijesztenie. Egyik éjjel egy folton, ott ahol a elvileg a lábai voltak, határozottan kellemetlen érzés jelent meg, aztán egyre rosszabb lett, olyan, mintha égetnének, tépnének belülről. Még soha nem éreztem ilyet, meg sem tudtam mozdulni nyüszögtem, mint egy kutya. Kb. 5 perc után pánikba estem és csak az járt a fejemben, hogy gáz van. Amikor I már ott tartott, hogy mentőt hív, összeszedtem minden erőmet és négykézláb megmozgattam a pocakom, jobb lett. Utána felálltam és járkáltam egy kicsit, attól elmúlt, de a helyét viszont még vagy fél órán keresztül éreztem. Aztán aztán órákig nem jelentkezett és én megint pánikoltam, egészen reggelig, amikor is hajlandó volt némi kaparászást produkálni. A hasam formája viszont látványosan változott, szóval valószínűleg megfordult. Nadine-nál is éreztem (háromszor, mert szórakozott velem), de az egészen más volt, ott tudtam, hogy éppen mit csinál (végiggyalogolt belülről). Ezt az égő, tépő fájalmat egyszerűen nem tudtam hova tenni. Pár napra rá csináltak egy plusz uh-t a kórházban, minden okés, valószínűleg csak éppen a lepényen támasztott ki a forduláshoz. Merthogy igazam lett és megfordult, de amilyen kis vicces: harántból harántba...
A 24. héttel pedig megérkeztek a rosszullétek is, pedig a cukorteszt csak ezután következett, plusz hogy fent említettem, nem is szorongok így azt hiszem tévedtem az okokat illetően. Valószínűleg nekem ez jár anatómiailag a huszonnegyedik héttől az xedikig. Ezúttal viszont sokkal kevésbé vészesek a "rohamok", eddig csak 2* kerültem ájulásközelbe. A cukorterhelés eredménye egyébként tankönyvi, szóval a bejgliknek esélyük sem volt a túlélésre.

I. végre elszánta magát és beiskolázódik németileg. Megvolt a szintfelmérő, januárban kezd (illetve nem kezd, de ezt majd a következő posztban). Azért zúzós időszak áll előttünk: heti 4 nap csak ebédelni jön haza és este 10-kor esik be végleg. A tanfolyam pedig nyárba nyúlik, szóval áprilistól hullani fog a hajam rendesen...

A karácsony csendesen és meghitten zajlott, valamint kiderült rólam, hogy igazi, mindenenmagátelbőgős anyuka lettem. Nadine-ról meg, hogy szeret csomagolópapírt tépni, akárki ajándéka is kerül a kezébe. 
 

2015. január 3., szombat

Visszatekintő - november

Majdnem két hónapja már, hogy utoljára írtam, soha nem fordult még elő ilyen. Egy ideje már komolyan gondolkodtam rajta, hogy lezárom a blogot, mert bár sokszor lenne mit írnom, de egyszerűen nincs időm rá, amikor meg lenne, akkor annyira fáradt vagyok, hogy inkább pihenek, agyzsibbasztok. Mielőtt azonban végső döntést hoztam volna, nosztalgiáztam egy picit, és visszaolvastam az elejétől az egészet. Hogyan is zárhatnám le ezt? Hiszen annyi mindent adott nekem az írás! Volt időszak, amikor gyakorlatilag csak ez tartotta bennem a lelket, hogyan válthatnék meg tőle? Hát sehogy. Most írok két összegzőt, bepótolandó az elmúlt két hónapot, aztán majd meglátjuk. Nem valószínű, hogy lesz 5-6 bejegyzés egy hónapban, mint régen, de azért néha bejelentkezem, bízva abban, hogy csendesen, a háttérben meghúzódva még akad valaki, aki olvas, és lesznek még olyanok, akik idetévedve olyasmit találnak, ami érdemes.

Tehát, a november:
Megvolt a genetikai ultrahang és pluszban még egy spéci szívultrahang is. Mindenhol mindent rendben találtak, így a továbbiakban visszavanzsáltam "normális" terhessé. Közben megmozdult Pocak is, pár nappal azután, hogy panaszra nyitottam a szám a lustaságát illetően. Pocak, mert változatlanul nem tudjuk (és nem is akarjuk tudni) a nemét. Itt muszáj megjegyeznem, hogy simán érdemes lenne egy szociológiai vizsgálatot végezni ebben a témakörben, mert bár az emberek nagy százaléka azt mondja, neki aztán mindegy, csak egészséges legyen, mégis sajnálkozva nyugtatgatnak, hogy "Nemsokára kiderül majd, ne aggódj!", aztán amikor tisztázom a hozzáállásunkat, a legtöbben értetlenkednek, de olyan is akadt, aki szörnyülködött.
Legtöbb esetben poénnal ütöm el a dolgot, de akkor itt és most leírom, mi is az OK. Ez a 4. terhességem, ebből az első biztosan fiú volt és nagyon beteg, a másodiknál minden kérdőjeles, a harmadik lány, lyukas szívvel született, de ott bent szuszog a kiságyában. Ha most kiderülne, hogy a jelenlegi befutó fiú, az atyaúristen speciális ultrahangja és professzora sem tudna megnyugtatni afelől, hogy minden rendben van vele. Inkább bízom abban, hogy egészséges és majd meglátjuk, mi van (vagy épp nincs) a lába között, mint végigrettegjem az egészet megint. Persze így is vannak hullámvölgyek, de összességében azt hiszem egészen lelkesterhes vagyok, bár ebben nagy segítségem Nadine, aki sem időt, sem energiát nem hagy az aggódásra. Amíg nem volt ilyen bálna hasam, csomószor arról is megfeledkeztem, hogy babát várok.

A utolsó héten annyi időpont, elintézendő tömörült össze, hogy I úgy döntött, itt az idő meglátogatnia a dokit a hónapok óta fájó csuklójával, hátha kap egy kis plusz szabit. A művelet olyan jól sikerült, hogy vele sokkal többet ültünk várótermekben, mint a csajszi, vagy az én vizsgálataim miatt. kiderült ugyanis, hogy az a "csak húzódás lesz az", amit félvállról odavetett nekem a tavasszal, amikor én kínlódtam a kezemmel, az valójában ínhüvelygyulladás, csak neki nem volt olyan szerencséje, mint nekem és nem múlt el magától. Végül kapott injekciót, attól jobb lett, hosszútávon meg majd meglátjuk.

30-án Nadine betöltötte az egy évet. Hihetetlen, mekkora már! A tortáját nagyon kis úrinő csippentésekkel vizslatta, semmi szétkenem, megrágcsálom, trancsírozom. Igazából alig evett belőle, pedig lett volna mivel, hiszen 8 foggal vigyorog már. 77cm, 9.5kg, filigrán, örökmozgó kiscsaj. 4 nappal a szülinap előtt elindult önállóan, azóta meg sem áll, így gondoskodik az én karbantartásomról is. Jókedvű, nagyon barátságos (túlságosan is), imádja, ha dögönyözzük. Itthon viszont, ha kettesben vagyunk, még mindig matrica, ezzel nem könnyíti meg a mindennapi teendők elvégzését. Igazán kíváncsi vagyok, mi lesz, ha megszületik a tesó...