tik-tak

Vészesen rohan az idő. Nem egészen egy hónap múlva betöltjük I.-vel a 12. évet és túl leszünk az első házassági évfordulónkon is. Szabi pedig már több, mint három hónapja nincs velünk...

A múlt héten kifulladásig a kazánházon dolgoztunk, ezzel gyakorlatilag lemondva I. egyhetes szabadságának áldásos részéről. Ma már dolgozik, így ismét egyedül vagyok. Idén még egyszer sem jutottunk el strandolni, pedig talán 5 km-re sincs tőlünk Dombori.

...és az óra ketyeg tovább: Holnap lejár a szerződésem és még mindig nincs másik melóm. Annyira terhes szeretnék lenni, hogy azt elmondani nem tudom! Szinte nincs olyan 5 perc a napban, amikor ne jutna eszembe, hogy már próbálkozhatnánk. Mindegy, hogy takarítani, vagy szalagmunkára vesznek fel, de 

nekem kell egy nyamvadt állás!!!

(Vissza)tekintés

Tegnap megtaláltam egy korábbi irományomat. Május végén egy külföldi blogon indult el egy ott szinte már hagyománynak számító kezdeményezés, aminek a lényege, hogy a gyermeküket elveszített szülők leírják, éppen hol tartanak a gyászukban. Ezen felbuzdulva én is írtam, aztán lefordítani már nem volt erőm. Amikor most újra rátaláltam, átolvastam és rájöttem, azóta is ugyanitt tartok...

Csalódott vagyok és dühös.

Csalódtam a sorsban, az emberekben és magamban. A sorsban azért, mert az igazságosság szikrája is hiányzik belőle. Másként hogyan engedhetné meg, hogy egyetlen családban pár éven belül 3 gyermek váljon angyallá? Az emberekben azért, mert amikor a leginkább szükségünk lenne barátokra, akkor válnak köddé. …és magamban, mert úgy tűnik nem tudtam mindent megadni a kisfiunknak, hogy egészségessé fejlődjön és, mert nem tudtam életem szerelmét apává tenni.

Dühös vagyok azokra, akik szerint egy magzat elvesztése nem nagy dolog. Azokra, akik nyafognak a terhesség alatti rosszullétek, fáradtság, elhízás, stb. miatt. Azokra, akik panaszkodnak, ha az egészséges gyermekük sír, vagy rosszalkodik. De legfőképpen azokra, akik megszülik aztán eldobják a gyermeküket, vagy megtartják, de nem foglalkoznak vele.

Nem értem, miért nem teljesülhetett az álmunk. Mi elfogadtuk volna, akár betegen is, ha lett volna esélye egy tűrhető életre. Persze úgy indultunk neki a gyerek-projektnek, hogy egészséges babát szeretnénk, de ha már ezt osztotta a sors, elfogadtuk volna. Azonban úgy tűnik, még ennyit sem érdemeltünk.

A legnehezebb az, hogy nekünk kellett kimondani a halálos ítéletét, csupán azért mert rossz helyre született volna. Ha olyan országban élnénk, ahol fejlettebb az egészségügy, akkor talán lett volna esélye a normális életre, de itt – szívátültetés nélkül – csak gépekre kötve élhetett volna pár évet. Eleinte biztos voltam a döntésünk helyességében, mostanában viszont sokat gondolok arra, hogy talán mégis megérdemelt volna egy esélyt. Persze, tudom, hogy ezzel csak szenvedést okoztunk volna neki, és legjobb esetben is legfeljebb négy-öt évet lehetett volna velünk, azt is csak a kórházban, de mégis…

Fáj, hogy egyetlen percig sem volt igazán az enyém. Hogy nem láthattam az arcát, nem foghattam a kezemben, nem puszilhattam meg. Nem tudom, kire hasonlított volna, milyen tanuló lett volna, szeretett volna iskolába járni, horgászni?

Elment, és ezen nem változtathatunk. Tovább kell lépnünk, még akkor is, ha a lábainkat láthatatlan mázsás súlyok húzzák vissza. Lassan visszatérek én is a munkámhoz, és egyszer majd lesz második gyermekünk is, de az első mindig Szabi marad. Más emberek lettünk. Tanuljuk az életet a halála után. 

 
http://thevinethatwrites.wordpress.com/tag/grief/
 

Vízválasztó

Ma három hónapja...

Teljesen magunk alatt vagyunk. Azt hiszem erre az eleve nehezen viselhető teherre nem segít rá túlzottan, hogy még mindig nem kaptam egy normális állásajánlatot sem (a Zepteres és egyéb ügynökösdit nem tekintem túl biztos munkának...). Elvileg mostantól próbálkozhatnánk baba-ügyben, de a fent említettek miatt ki tudja meddig maradunk az elmélet síkján. 

Pedig ma hajnalban megint álmodtam. Hogy pontosan mit, azt már nem tudom, de az ébredésemkor egyetlen név harsogott a fejemben: Attila. Ha Szabinak lesz öccse, így fogják hívni.

Gondolatok

Érdekes fajta az ember. Bár közéjük tartozom, mégis néha egyáltalán nem tudom megérteni néhányukat.

A kiindulási helyzettel szerdán találtam magam szembe, amikor bementem a suliba leszámolni. Eleve vacak állapotban voltam, hogy mennyire, azt nem áll szándékomban ecsetelni, szerintem mindenki el tudja képzelni. A HR-es csaj mindig kedves szokott lenni, most sem volt ez másként. Amikor végeztünk a papírokkal, odafordult hozzám és elkezdte mondani: "Hallottam, mi történt veletek, nagyon sajnálom!..." - éreztem, itt nem fog megállni és már nyitottam a szám, hogy elébe menjek a dolgoknak, de elkéstem. A vállamra tette a kezét és azt mondta: "De még fiatal vagy...." Befejezni már nem hagytam. Annyit mondtam neki: "Enikő ezt ne!" Megköszöntem mindent és megpróbáltam a lehető leggyorsabban kijutni az irodából.

Most pedig kiöntöm magamból, ami ezzel kapcsolatban megfogalmazódott bennem az elmúlt időszak alatt:

1. Tudom, hogy most ismétlem magam, de aki fiatal, annak nem fáj ugyanúgy egy gyermek elvesztése? Hiszen nem arról van itt szó, hogy lehet-e még, hanem arról, hogy Ő nincs. Ő, és nem egy másik. Persze tudom, lehet még 20, ha okosan beosztjuk, de Szabit már sosem kaphatom vissza! Nekem nem általánosságban egy gyerek hiánya fáj, hanem konkrétan az Övé.

2. Persze kedves volt tőle, hogy kinyilvánította az együttérzését, és elhiszem, hogy kívülállóként nem tudják mit mondjanak. Voltam már én is olyan helyzetben, hogy részvétet nyilvánítottam, de valami még kívánkozott volna a végére. Most már tudom, jobb, ha az ember csendben marad. Bőven elég, ha valaki együttérez és pont. Nem kell közhelyeket, okosságokat, jótanácsokat osztogatni.

3. A fentiek kapcsán eszembe jutott, hogy amikor elvesztettük Szabit, az igazgatónőm felajánlotta, hogy elmondja a tanáriban, így mire visszamegyek, nekem már nem kell magyarázkodnom. A nem pedagógusoknak mondanám, hogy a tanári pont olyan, mint a falu fodrásza: elég egyetlen elejtett mondat és a nap végére már nemcsak az összes tanár, de már a diákok is tudnak mindent.

Hát erről nem tudtak. Nemhogy a diákok, de az óraadó kollégák sem! Aki nem volt ott, amikor bejelentésre került, mind megkérdezték, minek jöttem vissza terhesen? Valahogy ez a téma mindenkinek kínos. Még ahhoz is, hogy pletykáljanak róla. A sorstársaim közül sokan írták, illetve olvastam is róla, hogy ami velünk történt, tabunak számít. Persze tapasztalom én is, hogy a tágabb környezetem már két hét után úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a helyzettel és azt gondolják, az ilyet jobb minél előbb elfelejteni.

Nos, én másképp gondolom. Azt hiszem, ha nagyobb nyilvánosságot kapna ez a téma, akkor talán jobban fel tudnánk rá készülni. Persze nem azt mondom, hogy minden kismama úgy vágjon bele a terhességbe, hogy tele legyen félelemmel, de ha csak a saját példámból indulok ki, jó lett volna, ha akkor tudok beszélni valakivel, aki átélt ilyesmit. Amíg rá nem találtam az angyalokszülei.hu-ra, hiába kerestem bármi kapaszkodót, és ez már Szabi elvesztése után volt. Arról nem is beszélek, hogy a döntésünk előtt is jó lett volna, ha olyasvalakiket tudok megkérdezni, akik már túlestek ezen. Lehet, hogy akkor is így döntünk, de legalább a lehetőségek tükrében tettük volna ezt. A terhességgel foglalkozó, illetve a babás-mamás oldalak 99%-nak még a fórumjában sem találtam magzati betegségekkel,  korahalállal foglalkozó témát. Talán félnek a rontástól... Értem én, hogy a kismamák egy részét felesleges lenne ilyenekkel riogatni, de így ha baj van, magára marad az ember.

Valamit tenni kellene... de magam sem tudom, mi lenne a jó megoldás.

Mélyrepülés

A cím igen árulkodó, így nem is magyaráznám agyon. Íme az elmúlt másfél hét rövid változata:

- utolsó nap a munkahelyen

- egy hét gyerekfelügyelet, amíg anyósomék nyaralnak

• egy 5 és egy 6 éves ellátása és mellékesként bőgése miután a nővérük elment a láthatás végén
• két kert
• két kutya
• negyvenezer fok

- anyuék költözése (idén már a második)

- apám marhaságai

- eddig állásfronton csak elutasítás érkezett

...és az i-re a pont:

Tegnap anyósoméknál szóba került a táppénz és ebből kifolyólag Szabi is. Néhány perc után elsírta magát és valami olyasmit mondott, hogy neki sok volt ez így, egymás után kettőt elveszíteni, hiszen az egyiket még nem is volt ideje feldolgozni már jött a másik tragédia.

A helyzet az, hogy március elején örökbe adták az egyik náluk nevelkedő gyereket (3 hónapos korától volt náluk, március közepén töltötte be az 1-et). Nagyon sajnáltam őket, hiszen tudom, hogy nevelőszülőként nem a nagy többséghez tartoznak, hanem azokhoz, akik szinte sajátjukként szeretik a hozzájuk kerülő gyerekeket. Kingust pedig különösen imádták. A szívem szakadt meg, ahogy sírtak érte, mikor elvitte egy egyébként nagyon kedves házaspár. 

...de a jó életbe! Ne állítsunk már párhuzamot egy örökbefogadás és egy gyermek halála között! Nem szokásom a saját bajomat másokéval méricskélni. Ha meg is teszem, mindig a másik javára. Ezúttal viszont kinyílt a bicska a zsebemben (még úgy is, hogy tudom, nem rosszindulatból mondta). Értem én, hogy számukra ez nagy veszteség, de jó helyen van, láthatnak róla képeket, időnként találkozhatnak vele, ami pedig ennél is fontosabb: ÉL!!!

Neki nem szóltam semmit, mert nem szeretek parttalan vitákba bocsátkozni, pláne nem szubjektivitásuk okán össze nem hasonlítható dolgokról, de mivel ez az én blogom, itt kimondom:

Három hónap leforgása alatt, pusztán az érzelmi katasztrófákat tekintve:

- a szüleim beadták a válókeresetet, amiért apám engem tett felelőssé, anyunak fizetni nem akar, így ő a két tesómmal albérletbe kényszerült, ahonnan pénteken kellett másikba költözniük

- elvesztettem az első gyermekemet, még mielőtt valóban megérkezett volna

- a munkahelyemen nem tartanak rám többé igényt

Nekem is sok!