3:14 és egy katasztrofális hónap

Kezdem a pozitív résszel, annak hamar a végére érek:

Túl vagyunk a harmadik házassági évfordulón és 14 együtt töltött éven. Az utóbbi egy év, az idegeskedés, a terhesség, a Nadine születése utáni erőt próbáló időszak ugyan nem volt felhőtlen (és bevallom, hogy ez többnyire az én hibám volt), de egyszer csak visszatalálunk önmagunkhoz, egymáshoz. :) Az ünneplés mondhatni igen szerényre sikerült, lévén autóvásárlás után és keresztelő előtt állunk, de ez van. Néha ilyennek is lennie kell, jelenleg pedig ez a legkisebb gondunk.

...és akkor a többi:

Az autóról, amit vettünk, kiderült, hogy rossz az ABS-vezérlőegysége. Ha nem próbáltak átverni a szervízben, akkor ez a vételár egyharmadát jelenti pluszban. Megjegyzem nem véletlenül vettünk annyiért autót, amennyiért. Sem kedvünk, sem pillanatnyi keretünk nincs arra, hogy megtoldjuk még ezzel az összeggel, ami azért vicces, mert enélkül viszont nincs műszaki, vagyis - mint a mesében - van is autónk, meg nincs is.

Nadine már megint - vagy inkább még mindig - fogzik. Végre kijöttek a várva várt felső egyesek, tartott egy hét szünetet, majd most megy minden elölről a felső kettesekkel. Napok óta lázas, nyűgös, nem alszik, matrica. Lett egy hólyag a nyelve hegyén, remélem attól, hogy piszkálja a fogát, és nem afta, vagy ilyesmi, mert akkor falnak megyek. Ráadásul a hetek óta tartó szeparációs szorongása odáig fajult, hogy ha csak kikerülünk a látómezejéből, azonnal sikítva sír, patakokban folyik a könnye. Komolyan úgy csinál, mintha napokra egyedül hagynánk... Mindez annak fényében, hogy hétfőn megyünk Mo-ra, eléggé elkeserítő. Ennyit arról, hogy egy kicsit talán tudunk kettesben lenni, vagy éppen pihenni I-vel. 

Az utóbbi időszak amúgy is elég terhes, orvostól orvosig rohangálok, ránk férne egy kis lazítás. Erről majd nemsokára írok bővebben.

A keresztelőre lefoglalt étterem - amivel már hónapokkal ezelőtt egyeztettünk -, az utóbbi pár napban már a 3. varációval áll elő árajánlat terén. Ha ezt így folytatják, akkor vagy lefújjuk az ebédet, vagy kapnak, amennyit eredetileg megbeszéltünk és álljanak fejre.

Végül a hab a tortán:

Tegnap, amikor hazaértünk egy cetli várt ránk az autón, valaki "nem fért el" parkolás közben. Az első lökhárító jobb oldala leszakadt, jelenleg csak lifeg a levegőben. Kicsit később, amikor I higgadtabban is szemügyre vette a kocsit, odajött a szemben lévő ruhaboltból a srác és mosolyogva közölte, hogy az ő apja volt a teherautóval, és ugye milyen jó fej, hogy hagyott értesítőt (ezt kb 10* elmondta)? De ezzel felesleges a biztosítóhoz rohangálni, mert csak visszapattintjuk és kész. Mondjuk nem tudom hogyan, amikor kiszakadt a csavar, meg a lökhárítóról is letört két több centis rész, pont a rögzítéseknél. A végén még ő volt megsértődve, hogy dühösek vagyunk. Az ég se akarja, hogy hazamenjünk.

A hócipőm tele van már az augusztussal....

  

Vonzások és választások

A múltkorjában az egyik facebook-csoportban felvetődött a kérdés, hogy ki akar még gyereket vállalni. Írtam, hogy mi igen, de azért kicsit tartunk is tőle, hogy minden rendben lesz-e. Kb. 3 perc sem kellett, hogy valaki felhozza a bevonzás-elméletet. Az utóbbi időben szinte mindenhol belefutok ebbe. Mivel egy jó hangulatú és intelligens emberekből álló csoportról van szó, ezért csak annyit írtam, hogy számomra ez a szemlélet elfogadhatatlan, mindazonáltal tiszteletben tartom mások véleményét, de ugyanezt el is várom.
Az alábbiakban ennek megfelelően a magánvéleményemet fejtem ki, természetesen nem kell vele egyetérteni. Különbözőek vagyunk és ettől érdekes az élet.

Szóval azt hiszem, bele sem gondolnak igazán, mivel is hozakodnak elő. Igen, valóban jól hangzik, hogy csak akarni kell és minden rendben lesz. Milyen kár, hogy ebbe a hitbe én már képtelen vagyok beleringatni magam! Mert nézzük csak, miről is van szó: Aki pozitívan gondolkodik, jó dolgokat vonz be. Megfordítva az állítást: Ha negatívan állunk hozzá, akkor predesztinált a kudarc. Elismerem, egy csomó általunk befolyásolható életeseményre igaz lehet ez a teória, azonban azt a saját bőrömön sikerült megtapasztalnom, hogy akad pár tőlünk / gondolkodásmódunktól / hitünktől teljesen független helyzet. Azt még megértem, hogy azok, akiknek ezekben szerencséjük volt, hisznek a bevonzásban, de hogyan képes egy gyermekét elvesztett szülő ebben hinni? Márpedig van ilyen, nem is egy. Ezek szerint ők elfogadták, hogy a gyerekük halála az ő negatív hozzáállásuknak köszönhető? Tényleg annak? ...és tényleg negatívak voltak, vagy csak most utólag bebeszélik maguknak, hogy legyen miben hinni? Hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, igenis történnek olyasmik, amikre semmilyen befolyásunk nem lehet?

Mocskosul nehéz beismerni, hogy nem mindent irányíthatunk, de én inkább vállalom a bizonytalanságot, minthogy becsapjam saját magam. Mert ez önámítás. Őszintén: Szabival való terhességem során - egészen a pécsi uh-ig - egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy elveszíthetem. Amikor az áramlást "furcsának" találták, aggódtam ugyan, de semmi komoly bajra nem gondoltam. Amikor a dokim azt mondta, gond van a szívével, megijedtem, de arra jutottam, hogy Kingának is lyukas volt a szíve, mégis teljes életét él. Talán gyógyszert kell szednie, talán megműtik... De arra, hogy meg fog halni, soha nem gondoltam. Egészen addig a pécsi rendelőig, ahol a beteg szív rajza felett összetört a miénk.

Akkor most hogy is van ez? Pedig pozitív voltam! Aztán jött a második vesztés, majd Nadine, akivel viszont végigrettegtem a terhességet. Vetélést, genetikai  problémát, fulladást, szívleállást, oxigénhiányt vizionalizáltam 36 héten keresztül, mégis itt szuszog a szomszéd szobában. Hát ezért nem hiszek. Nem hiszem, hogy minden csak és kizárólag rajtunk múlik. Inkább gondolkodom úgy a világról, hogy általában jól működik, de azért érdemes számolni a kevésbé kellemes fejleményekkel is. Én így védekezem.
 

Az első pityergős-meghatódós pillanat

Kb. 20 perce történt:

Nadine állt a tükörnél és tapicskolta, mi I-vel beszélgettünk a kanapén. Abbamaradt az ütemes csattogás. Odanéztem. ...és a lányom támaszkodás nélkül állt!!! Nem egy pillanatra, mert még fel kellett fognom, még rákiáltottam I-re (B*, áll a lányod!) és még ő is látta, amikor odanézett, ez legalább 5 mp. Plusz azt hiszem, csak azért esett térdre ennyi idő után, mert megijedt a kiabálásomtól. :)

8 hónap, 12 nap. Nem tudom, hova siet... De azért írtó büszke vagyok rá!

FOGas kérdés... és a többi

Június elején bújt ki az alsó kettő. Már akkor úgy tűnt, lesz ennek még folytatása, de aztán parkolópályára került a dolog egészen két héttel ezelőttig. Az első kettő se volt kutya, de ez...

Az én éjszakákat átalvó lányom - tudom, tudom, el voltunk kényeztetve - most 3* ébred. Éjjel és altatásokkor sír, napközben nyüszög és sír. Az autóban, a babakocsiban, kézben, mindenhol. A Dentinox csak addig jó, amíg éppen kenem neki, a Nurofen egy fél órás alvást csikar ki, aztán kezdődik elölről.
Már fehéredik neki. Egy hete is fehéredett. Nem mozdul. Mikor lesz már vége? És ha ez ilyen, mi lesz velünk a szemfogaknál, ami állítólag az egyik legrosszabb?

A panaszt elhagyva egyébként jól vagyunk. Betöltötte a 8. hónapot, "futva" mászik, kapaszkodva stabilan áll (egykezezik is), felvesz dolgokat a földről, álló helyzetből leül, letérdel (egy kicsit fellélegezhetek a sok fejkoppantás után), mászásból feltérdel. Még mindig matrica, nagyon. A játékai nem igazán hozzák lázba, viszont minden érdekli, ami nem neki való. Üldözi a porszívót. Utálja az öltözést és a pelenkacserét. Na jó, igazából a hátonfekvést. Enni továbbra sem szeret, illetve a tápszert most szó szerint zabálja -gondolom fejlődési ugrás lehet -, de a szilárdat... Imádja a macskát, néha már simogatja is, nem csak tépi. :) Nevet, ha nevetünk.

A meglepetés ereje

Múlt héten I-nek kivételesen három szabadnapja volt egy tömbben. (Nem is értjük, hogy történhetett, biztos elnéztek valamit a beosztás szerkesztésekor, mert ilyen a közel két év alatt talán egyszer fordult elő.) Mivel jó fej vagyok, ezért kitaláltam, hogy menjünk haza, mivel egyrészt anyósék júni elején látták utoljára az unokát, másrészt így hosszabb távon is kipróbálhatjuk az új autót, na meg el is dicsekedhet vele. Igazából I-nek is eszébe jutott a dolog, csak azt hitte nem lenne kedvem hozzá, ezért nem is említette. Hamarjában összepakoltunk és irány.

Anyuékhoz mentünk először, mert a munkabeosztása szerint így volt logikus. Volt kölcsönös örömködés, unokázás, házikoszt. Szóval minden, amivel egy normális otthonlét jár. Aztán jött a feketeleves. I-nek eszébe jutott, hogy mégis szólni kellene az anyjáéknak, hogy megyünk, mert mintha mostanában kezdődne a gyerekeknek a tábor és nehogy elkerüljük egymást. Hát naná, hogy aznap kellett vinni őket, amikor mentünk hozzájuk! Hétfő este cuccoltunk át és felajánlottuk, hogy akkor másnap elvisszük mi a gyerekeket a táborba, ők meg addig unokázzanak, úgyis szabadnapos apósom, így ki tudja ő is használni az időt. Ez a verzió nem nyert tetszést, mert hát meg kell nézni, hol teszik le a gyerekeket, nem úgy van az! Hiába mondtam, hogy higyjék el, mi is el tudjuk dönteni, hogy megfelelő-e a szállás minősége, nem álltak kötélnek, ellenben elhangzott az első szívbemarkoló mondata anyósomnak: "Hát ilyen helyzetbe hozni minket!" Itt azért kicsit megborult az agyam vérellátása, de aztán két-három sóhajnyi idő alatt sikerült a nyugalom pár morzsáját összekaparnom a mélyből. Közben anyós kifejtette, hogy igazából nem is délelőtt kell vinni a gyerekeket, hanem csak fél háromra, de mivel még sosem voltak a Velencei-tónál, hát városnézést terveztek. Hirtelen megértettem, mire megy ki a játék, és úgy döntöttem, I-re és a családi békére való tekintettel engedek, így felajánlottam, hogy esetleg elmegyünk velük, együtt töltjük a napot Velencén és estefelé mi Bécs felé vesszük az irányt, így ők nem buknak időt, mi meg kilométert. Anyósnak felcsillant a szeme (csavargás+unoka, jobb már nem is lehet), persze még kérette magát, hogy végülis indulhatnak később, meg Nadine-nak nem lesz-e sok, stb., de a meccs már lefutott, csupán a kötelező tiszteletköröket nyomtuk le. Abban a hitemben, hogy ezt az egészet szándékosan csikarta ki, a második szívbemarkoló mondata erősített meg, ami már - természetesen - I hallótávolságán kívül hangzott el, diadalittas mosollyal kísérve: "Fordított helyzetben te sem szívesen adtad volna fel az eltervezett programotokat, nem?"
Hát de. Feladtam. Méghozzá részben olyannak a kedvéért, aki nem a szívem csücske, sőt, aki ezek szerint meg sem érdemli. Ebben a három napban az első verzió szerint egyszer átmentünk volna Sopronba, egyszer kirándultunk volna valahol Bécs környékén és egy teljes napot pihentünk volna. Szóval, ami azt illeti, mi 3 programot adtunk fel azért, hogy "ilyen helyzetbe hozzuk" őt. Ellenben ő nem volt képes szemernyi rugalmasságra sem az unokája kedvéért.

Így aztán terven felül megjártuk Velencét, a csaj nyűgös volt, anyós boldog. Hazainduláskor azért még sikerült kiakasztania, mert Nadine kezdett álmosodni és azt szerettem volna, hogy eleve a kocsiban aludjon el, nehogy felébredjen a rakosgatásra, erre anyós húzta az időt (majd ő viszi, még nézzük meg a vízisízőket, az ugrálóvárat, stb.), közben a csajszi nyüszített a fáradtságtól a kezében.

Hát ennek is megvan a maga tanulsága.