2014. február 21., péntek

Alapvetések

A minap, a csaj fenekének ringatása és két lencsi lány eléneklése között megfogalmazódott bennem néhány gondolat.

1. Terhesen csak hittem, hogy mindenki beleszól a dolgaimba, gyerekkel már tudom is. Márpedig gyereknevelési kérdésekben nincs kompromisszum, nincs alku, nincs köztes megoldás. Mindenkinek határozott és sziklaszilárd meggyőződése van, és ha te nem úgy csinálod, akkor bizony nem vagy jó anya. Ezt személyes kontaktus esetén mély hallgatással, illetve rosszalló tekintettel is nyomatékosíthatják.

2. A gyerek kreatívvá tesz. Így lett a szám a harmadik kezem, így született a babatornázó-hordozó kombinációja és így készült el az "ágy az ágyban" macskabiztos barikád.

3. Ha már macska: akár el is adhatnám a bébiőrt. Abban a pillanatban, hogy a csaj nyüsszent egyet, Enzo már ott is terem a szoba ajtaja előtt, engem néz és nyivákol. Na nem azért, mert olyan jó fej, hanem mert azt akarja, hogy hallgattassam el a gyereket. Amennyiben ez hasfájás okán lehetetlenség, dupla koncertet kapok, mert miközben majd ledönt a lábamról, megpróbálja túlharsogni a gyereksírást.

4. Az első gyerekhez grátisz jár önismereti tanfolyam. De nem is akármilyen! A drágább, önreflexiós fajta, ahol nem holmi sarlatánok terelgetnek önnön valód felé tesztek és miegymások kiértékelése során, hanem saját magad szembesülhetsz a szituációkban kőkemény valósággal, ráadásul itt élesben megy. Tiszta Survivor, csak itt nem kapsz pénzt, nyaralást, autót a végén, és legfeljebb életed párja tapsol neked a nézőtérről. Na jó, azért igen jelentős jutalom lehet egy mosoly is a másik főszereplőtől. :) Egészen jól haladok a tréninggel, egy csomó mindent megtudtam magamról: 
- A fájdalomküszöbömet jóval fölé képzeltem a reálisnak, ld. szülés, szoptatás.
- A kezdeti "szülés után de jól nézek ki" élményt hamar el tudja rontani pár üveg Nutella és pár táblás Milka.
- A türelmem sokkal végesebb, mint azt szeretném. (Bár az elfogyasztott édesség mennyiségével egyenes arányban nő.)
- A pusztán a létfenntartáshoz elégséges alvásmennyiség engem agresszívvá tesz.
- Tudok ülve; napközben; hangosan zenét hallgató szomszédok mellett aludni. 
- A gyereknevelésben sem vagyok következetes.
- Minimum kettővel kevesebb kezem van, mint az ildomos lenne. A meglévő kettővel viszont sokkal ügyesebb vagyok, mint gondoltam.
- A csaj gyorsabb ütemben hízik, mint az az izomfejlődésem számára követhető lenne.
- Mégis énekelek.


Amúgy egyébként kimondottan jól vagyunk. Nadine beleért az igazi aranyos korszakába, sokat mosolyog (teliszájjal, olyan igazán édesen), már dumálgat (gö és ogu a tutik), mindent figyel és nagyon fel tud pörögni, ha megtetszik neki valami. Imád tornázni és szereti, ha puszit kap (az elsőnél mindig meglepődik, aztán már látszik rajta, hogy sunyin várja a folytatást).
...és olyan gyorsan nő! Több, mint 5 kiló és egy csomó ruhát kinőtt. Ha tehetném, most egy kicsit megállítanám az időt.

2014. február 18., kedd

Szaranya 1.0, avagy éheztetem a gyereket

Meglepő, milyen kettősség fér el egy emberben. Amilyen következetes voltam a diákjaimmal, olyan következetlen vagyok a saját életemben. Néha hiteltelennek is éreztem magam emiatt, még jó, hogy nem kellett erkölcstant oktatnom...
Szóval én az esetek 90%-ában csak mondom/írom, hogy beveszem a lesz*rom tablettát, de igazából nem nagyon jutok el odáig. Le kellene már győznöm ezt az örökös megfelelési kényszert, de eddig a folyamatos küzdelmem inkább kevesebb, mint több sikerrel járt.

Ezúttal megint - vagy inkább még mindig - a táplálással kapcsolatos anyai teendőim kötik le minden gondolatomat/energiámat. Persze, azt mondtam nem érdekel, és mondom is minden nap kb. hatszor, vagy ahányszor csak eszik a gyerek. Egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy nem megy. Meg hát jönnek a külső ingerek is, és sajnos azok kizárásában is csak szájhős módon vagyok sikeres, belül meg rágódok tovább. Plusz tényleg jó érvek szólnak a szoptatás mellett: kényelem, mocskos anyagiak... 
Néhány napja aztán megelégeltem a helyzetet és sok okos írást áttanulmányozva immáron sokadjára nekivágtunk 'A' feladatnak. A terv természetesen a tápszer teljes kiiktatása volt, annyi engedménnyel, hogy az első időszakban a csajszi esti "nagy zabálás parti"-jánál azért besegítünk. 5 nap. Ennyit bírtunk. Nadine napközben szinte egyáltalán nem aludt max. párszor 20 percet, azt is nyugtalanul és rajtam, mert letenni nem lehetett és sokkal sírósabb lett. Éjjel korábban egyszer kelt és már 6 órákat aludt, ebben az időszakban ez visszaredukálódott 3-3,5 órára. Nekem az összes hajam égnek állt már, mosdóba is futva jártam, főzni nyolc részletben, vagy kendőben - ha egyáltalán tudtam -, mosni/teregetni csak lopott percekben, amíg lekötötte a babatornázó. Teljesen őszintén, amíg benne voltunk, nem is gondoltam, hogy a kettő - mármint a viselkedése és a csak szopi - összefügghet, hiszen még elég eleven a hasfájós időszak emléke, azt hittem, az tért vissza. Aztán tegnap este 6 körül, amikor az üres mellemmel a szájában üvöltött, mint a sakál, megvilágosodtam. Csináltam egy adag tápot és a szájába dugtam. Úgy tűnt el a 160 ml, hogy pislogni sem volt időm. Még egy keveset becsókolt a következő adagból is, aztán úgy húzta a lóbőrt, hogy öröm volt nézni.
A kísérlet folytatódik, ma elsősorban "tápos" a gyerek, cicit csak akkor kap, ha érdemben teltek. (Tudom vacakul hangzik ez a kísérletezés szó, de hát elmondani nem tudja, nekem meg valahogy rá kell jönnöm és lényegében igenis erről van szó.) A jelenlegi állás: kiütéssel győzőtt a szekond verzsön, ugyanis a lánykám már most többet aludt, mint az elmúlt 5 napban és sokkal kiegyensúlyozottabb is. Szóval ennyit erről.

Konklúziók:
1. Azt mondják, nincs olyan, hogy nincs elég tej, csak nem rakom elégszer mellre a gyereket... Én meg azt mondom, hogy becsókolhat bárki, aki szerint hagynom kellene napokig éhezni a kölköt, mert itt igenis erről volt szó, tejem ugyanis nem lett több egy szemernyivel se, pedig 3 órából 2,5-et lógott rajtam.

2. A pár napig éhező gyerek lassan felejt. Azóta mindig kell legyen valami a szájában.

3. A kísérletezésnek ára van. Nadine megtanult olyan frekvenciát kibocsájtani, mintha élve megnyúznák. Azóta elfelejtett minden más sírásfajtát. Ennek megfelelően az új feladatom minden alkalommal kisakkozni, éppen miért ordít.

2014. február 4., kedd

Egy poszt margójára

Online jártomban-keltemben akadnak "checkpoint"-ok, amelyek meglátogatása szinte napi rutin. Az egyik ilyen blogon belefutottam egy számomra a szokásosnál is elgondolkodtatóbb írásba. Némi tanakodás után úgy döntöttem, megörökítem a felmerülő gondolataimat. Egyrészt nem árt egy kicsit kiszakadnom a baba-témából, másrészt pedig egy ideje rágódok már ezeken a dolgokon és talán könnyebben megemésztem, ha leírom.

Nekem a posztban vizsgált szempontból nagyon nagy szerencsém van. De tényleg. I egy főnyeremény. Semmi hímsovinizmus, semmi kiszolgáltatás, semmi szerepelvárás. Segít a csajszival, főz, mos, takarít, tereget, bevásárol, gyógyszertárba megy, hivatali ügyeket intéz, és ez nem csak most, vagy a terhességem idején volt így, hanem előtte is, amikor még nem volt "indokom" a fáradtságra. Nemhogy nem kéri számon a pénzt, de van hogy még én szólok rá, ne költsön annyit rám. Persze ha ezt valahol ezt így előadnám, biztos rá lenne sütve a papucs-bélyeg, pedig nem az. Egyszerűen csak jól működünk együtt, meg tudjuk beszélni a dolgokat, képesek vagyunk megtalálni a mindkettőnk számára jó megoldást.

Ha viszont valaki megelégszik a felszín szemlélésével, akkor a fent említett csorba képet kapja. Egy családi kötelékben igen közel álló ember ezt a hibát követi el, és nem is óhajt tudomást venni a tévedéséről. Szerinte nem jó, ha egy kapcsolatban valaki ennyire domináns, mint én és teljesen elnyomja a másik felet. Mert hát túl nagy a befolyásom I felett, teljesen megváltoztattam a személyiségét. ...és egyébként is belelovalom magam a gyászba és magammal rántom I-t is.

Nem ez volt az első, hogy a lelkembe tiport (ld. ezt és ezt,  és még mennyi kimondatlan maradt, és még mennyi a hátam mögött hagzott el), de ha rajtam múlik, akkor az utolsó. Semmilyen drasztikus lépést nem tervezek, csupán elhatároztam, hogy ennyi és ne tovább, nem vagyok hajlandó a jövőben bármiféle erőfeszítést tenni a kegyei elnyeréséért. 

Azt hiszem egyébként ezek az elvárások/sztereotíp besorolások apám végett is érintenek olyan kellemetlenül. A szülői házban egyértelműen ezek szervezték az életünket. A háztartás női munka, a kertes házzal járnak kötelezettségek -vagyis rendezzük a kertet-, a család arról szól, hogy segítsük egymást -érstd legyél segédmunkás egy 13 évig tartó építkezésen-, mindezek mellett pedig a fő kedvencem: diák vagy, neked csak az a dolgod, hogy tanulj -mindez a korábban felsorolt elvárások tükrében-.

Egyébként kicsit messzebbről szemlélve az elvárás-témát, az életünk minden szintjén kénytelenek vagyunk elviselni. Nem is kell olyan nagyon messzire tekintenem, elég, ha a legalapvetőbbeket írom le a felénk irányulók közül:
- A perinatális gyászon tessék gyorsan túllendülni, de legalábbis csendben elintézni, mert halott babákról nem illik beszélni.
- Ha megszületik a következő gyerek, természetesen semmissé teszi az előző tragédiákat.
Más szempont:
- Külföldön élsz? Milyen jó -értsd könnyű- neked!
 Megint más:
- Anya vagy? Az a dolgod, hogy 0-24-ben anya legyél. Nem, nem lehetsz fáradt. ...és nem, nem normális, hogy az apuka is "éjszakázik", hogy tudj pihenni egy kicsit.

...és még sorolhatnám, de gyanítom sosem érnék a végére.
A legszebb az egészben az, hogy amíg megfelel az ember ezeknek a szerepeknek, addig fel sem tűnik, mert "normális". Amint azonban az élet valamely területén szerencsésebbé válik - függetlenül az odáig vezető út rögösségétől - , azonnal okot ad a támadásra.