Pánik 2.0

Minden a cukorteszttel kezdődött...

Leszögezem, soha nem voltam rosszul vérvétel miatt, véradó is voltam. Mindezt annak ellenére, hogy az első 28 évem során egyetlen ember tudott úgy megszúrni, hogy ne legyen hatalmas flekk a karomon napokig. (Emlékszem, a csípőműtétem előtti mintavétel eredménye volt a legdurvább, akkor az alkarom közepétől a felkarom közepéig a teljes belső felület feketében/sötétlilában játszott, még az ápoló srác is teljesen elhűlt, amikor az infúziót jött bekötni.)

Most is teljesen nyugodtan mentem, levették az első kört, megkaptam a lötyit és kerestem egy optimális helyet a faromnak az elkövetkezendő két órára. Mivel ezúttal I nem tudott elkísérni, egyedül kellett megbírkóznom a természet azon igazságtalanságával, hogy nem négy kezem nőtt: egy a pulcsimnak, egy a táskámnak, egy a löttynek és az eredménykérős papírnak és egy a vattát nyomni... Persze ez abban a pillanatban nem okozott problémát, mindent felkaptam és kitelepültem. Aztán kb. 20 perc múlva kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel, fél óra után pedig úgy döntöttem, megnézem, mi a helyzet szúrás-fronton. Ahogy sejtettem, szépen terjedt a folt... Persze ezúttal az én hibám volt, hiszen az elején nem nyomtam rendesen, viszont a látvány és a feszülés hatására elkezdtem szédülni, aztán éreztem, ahogy kifut belőlem a vér. Zihálni kezdtem és forgott velem a világ. Ekkor hasított belém a gondolat: el fogok ájulni... 10 perces kemény küzdelem árán sikerült visszanyernem a kontrollt és jobban lettem. Utólag az éhség/cukros lötty/nem szorítás kombóval magyaráztam magamnak az egészet, és már szinte a feledés homályába merült.

Egyik délelőtt azonban, nem sokkal a reggeli után megint elkapott, és ezúttal a fentiek közül egyik magyarázat sem állta meg a helyét. Aztán másnap megint... Azon, hogy a sima vérvételnél szintén előjött, már meg sem lepődtem. Nem nagyon értettem a helyzetet, de végül betudtam a terhességnek.

Pénteken mászkáltunk I-vel, elkisértem vérplazmát adni (pont ráláttam, és amikor láttam, hogy pumpálnia kell a stresszlabdával, kicsit megszédültem - tiszta ciki, ő ad vért és én leszek rosszul...), aztán bementünk egy üzletbe vásárolni., Kifele jövet már szaporáztam a lépteimet, mert éreztem, hogy fogy a levegőm. Kiérve egy pillanatra jobb lett, majd újult erővel csapott le. Álltunk a zebránál és éreztem, ahogy sápadok, lever a víz és rogynak a lábaim. Leültünk a villamosmegálló padjára és minden erőmmel küzdöttem az ájulás ellen. ...és ekkor belémhasított a felismerés: ez ugyanaz, mint tavaly, Szabi elvesztése után. Pánikroham.

Akkor a tömeg váltotta ki, most még nem tudtam behatárolni, mert teljesen különböző helyzetekben tör rám. Azt sem nagyon értem, hogy ezúttal miért. I szerint az elmúlt hetek eseményei váltották ki (Szabi évfodulója, rémálmok). Mindenesetre ő sem igazán nyugodt... Főleg, hogy jövő vasárnap egyedül vonatozom Pestre.

Emlékek

Épp a konyhában kellene sürögnöm. Biztos morognék, mert összeesik a piskótalap (ahogy nálam mindig szokott, amikor szépet akarok). Aztán babakocsiba vágnám a gyereket és együtt elmennénk marcipánt, tüzijátékot, gyertyát keríteni....

Ehelyett kiveszek két mécsest a dobozból, és elmegyek I. elé, mire végez a munkával, aztán együtt kimegyünk a temetőbe. Tavaly elég volt egy gyertya is...

Szomorú vagyok és bűntudatom van. Hiányzik a két elveszett babám, de akárhányszor eszembe jutnak, mérges is leszek magamra, hiszen a csajszi megérzi, hogy valami nincs rendben. A nappalok még elmennek, mert többé-kevésbé sikerül elterelni a gondolataimat, de az álmaimat sajnos nem tudom befolyásolni, és amit napközben elfolytok, éjjel tör felszínre. Csak reménykedni tudok, hogy hamarosan visszatérek a régi kerékvágásba (az elmúlt másfél hónapban egészen normális kismamának éreztem magam - kimondhatatlanul jó érzés volt), mert nem hiszem, hogy ezt decemberig ép ésszel és idegekkel kibírom.

De visszatérve a mai nap jelentőségére: Gondoltam rá, hogy inkább csak a Dunához kellene mennünk, hiszen ott vettünk búcsút tőlük, de ott nincs elég gesztenye, és ez most kardinális kérdés a számomra, mert szeretnék egy képet készíteni a Szemem Fénye Alapítvány által meghirdetett Homokba írt szavak pojektre. Mivel mi nem mentünk idén nyaralni, ezért itt kell megfelelő helyszínt, alapanyagot keríteni, és mivel tavaly ezidőtájt igen mély nyomot hagyott bennem egy "gesztenyés találkozó", ezért nem volt olyan nehéz a döntés.


Még augusztusban készítettünk zászlót is a 19-ei Day of Hope-ra. Az anyagot együtt vettük meg, a zászlót is együtt készítettük. Aztán az esti mécsesgyújtás alatt valami olyasmi történt, ami egy kicsit megrengette  a hitemet az egy hullámhosszon levésben.

A mécseseket nézve persze pityeregtem, I. természetesen vígasztalt, én pedig megnyugtatásképpen mondogattam neki, hogy semmi gond, ez csak a normális szomorúság, hiszen tudja, már túl vagyok rajta (már amennyire ez lehetséges). Erre egyszer csak kibökte: ő sosem lesz rajta túl. Ez az egyetlen, rövidke mondat mintha kettéhasította volna a szívemet. Sokszor nyaggattam már, mert a hasonló helyzetekben soha nem mondta el, hogy ő hogyan érez, de a választ sosem kaptam, mert hárított, vagy elterelt a lelkem pátyolgatásával. Talán, ha erőszakosabb lettem volna, előbb megnyílik, de tiszteletben tartottam, hogy nem akar beszélni. Most mégis bűntudatom van. Annyi időn keresztül csak én voltam a középpontban, és én tényleg azt hittem, neki már sikerült feldolgoznia. Erre kiderül, hogy közel sem, sőt esélyt sem nagyon lát rá. Ennyit arról, hogy mennyire ismerem a férjemet... Még annyit tett hozzá, hogy őt azért viselik meg az ilyen megemlékezések, mert az ő technikája az, hogy egyszerűen nem gondol a történtekre, de ilyenkor kénytelen szembesülni vele. Amikor látta rajtam a döbbenetet és a sajnálatot, azzal nyugtatott, hogy ne aggódjak, holnap ismét "homokba dugja a fejét" és minden jó lesz. 

Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg ez a legjobb megoldás, de tiszteletben tartom az érzéseit. Felajánlottam neki, hogy akkor hagyjuk ki ezeket az eseményeket az életünkből, de azt mondta, nem árt, ha néha szembesülnie kell az igazsággal. Mondjuk azért tartok tőle, hogy ezt csak azért mondta, mert tudja, nekem milyen fontosak az ilyen megemlékezések...

Sosem volt túl bőbeszédű, főleg az érzései terén nem, de ez egyáltalán nem zavart, mert azt hittem szavak nélkül is tudjuk, mire gondol a másik. Azzal szembesülni, hogy egy ekkora horderejű dolgot nem vettem észre, lesújtó. Szégyellem magam, amiért annyira el voltam foglalva a saját gyászommal, hogy az övét észre sem vettem...

Magyar valóság

A cím elég árulkodó lehet: igen, otthon-otthon voltunk az elmúlt napokban, többek között ezért is nem született eddig szeptemberi poszt. Na de majd most!

Először a könnyen emészthető része:

Családilag nagyjából minden rendben, már amennyire ezt egy teljes hétig tartó maratonfutás alatt meg lehet reálisan állapítani. Még jó, hogy a júniusi látogatásunkkor megfogadtam, pocakosan nem feszítem túl a húrt... Ahhoz képest volt olyan este, hogy 11-kor még a babaruhákat válogattam. Persze, tudom, korai még... de mi a frászt csináljak, ha többet már nem megyünk haza a szülésig és ezt nem nagyon akartam az uramra bízni?

A haza-projekt azonban nem indult zökkenőmentesen, ugyanis I az utazás előestéjén életében először megismerkedett a calici-vírussal (vagy vmi hasonlóval), ami aztán nálam pont a nagymamám 70. születésnapja alkalmából tartott családi összeröffenésen teljesedett ki. Szerencsére elég könnyen megúsztam (egy nap sűrűje, egy nap lecsengés), de így is megalapoztam egy pár évre a kétszer látott halászlé legendáját a család anyai ágán.

Voltunk 4d ultrahangon annál a dokinál, aki Szabi betegségét észrevette. Majdnem egy órán keresztül vizslatott, és ezúttal mindet rendben talált. Nem mintha nem bíznék az itteni orvosokban, de mégis ennek a dokinak a véleménye presztizsértékű a számomra. Szóval a csajszi jól van, csak a fene a szégyellős természetét, ami rávitte, hogy elbújjon a lepénybe, meg még az ujját is szopja mellé, nehogy véletlenül jó képet lehessen csinálni róla. Persze a mamám abból a pacából is ki tudta venni: "Ez a gyerek tiszta apja!" Hát hiába, a dédnagyik...

Egyébként nagyjából mindenkinek - aki számít - megmutattam magam pocakosan, és végre sikerült vállalkozó kedvű vállalkozót találnunk a központi fűtés kialakításához is. Tehát ilyen szempontból alapvetően sikeresnek minősíthetem a hetet.

Amivel viszont a hócipőm/nk tele van, hogy gyakorlatilag minden ilyen hazatérős manőverünk során akad valami nem várt fizetnivaló. Ezúttal dupla volt a méreg:

1. Szeretett adóhatóságunktól kaptunk egy levelet (számlaegyenleg - soha nem láttunk még ilyet), miszerint I-nek a 2012. évre 670 Ft késedelmi díjat kell fizetnie. Nézegettem a papírt és arra jutottam, hogy biza a másik oldalán szerepel még három összeg, ami ugyan nem fizetendőnek, de tartozásnak van feltüntetve, és ez így együtt már lényegesen több, mint az a pár száz forint, szóval jobbnak láttuk személyesen befáradni és rákérdezni. A tények: I-nek még a 2010-es vállalkozósdijából a könyvelő önellenőrzéses kavarása miatt keletkezett 5000 Ft tartozása. A hatóság szerint erről ki lettünk értesítve (állítólag minden évben kellett kapjunk ilyen levelet), szerintünk meg nem (I-nek most jött először, nekem ezúttal sem), de bizonyítani ugye senki sem tudja, hiszen normál levélként érkezik, nem tértivevényesen. Értesítéssel, vagy anélkül, az idő telt-múlt, a késedelmi kamatot pedig minden évben szépen felszámolták, így a kezdeti összeg több, mint kétszeresére duzzadt. Mindegy, befizettük. meg persze jövőre is be fogjuk, mert idén a tavalyi 670 Ft-ot számlázták ki, most meg már 2013 van. Az egészben pusztán az a felháborító (persze a nem létező értesítéseken kívül - megjegyzem ez kettőnk esetében 2010 óta 7db elveszett levelet jelentene), hogy mindketten bementünk személyesen a kiköltözés előtt és rákérdeztünk, minden rendezve van-e.

2. Még épphogy csak lenyeltük a nav-os békát, jött a következő kihívás. I bement az áramszolgáltatóhoz, hogy azt a számlát is átkérje átutalásról csekkesre, mert megszüntetjük a magyar bankszámlánkat. A hölgy némi pötyögés után rákérdez: "Ugye tudja, hogy egy havi elmaradása van?" Hát bár én akkor éppen nem voltam ott, el tudom képzelni a férjem fejét... Kiderült, hogy a decemberi számlát a bank nem egyenítette ki. Miért? Hát ezt csak ők meg a jóisten tudja, ugyanis pénz volt a számlán, sms-t sem kaptunk, hogy sikertelen lett volna a tranzakció, szóval jöhet a Rejtély Rt nyomozni. Persze értesítés itt sem történt, sőt júniusban visszakaptunk kb. másfélszer akkora összeget túlfizetés címén. Hogy abból miért nem vonták le a tartozást? Mert azt nem lehet, az átutalásosoknál az külön rendszeren megy... No komment. Persze arról már nem szól a fáma, hogy ha I nem megy be a csekkre való átállás miatt, akkor a késedelmi kamatokkal megfelelő összegre dagadt tartozás után a kikapcsolás/visszakapcsolás díját is felszámolták volna-e nekünk? Mint ahogy arról sem, hogy honnan a fészkes fenéből kellene tudnia az embernek a tartozásáról, ha nem is értesítik róla? Bezzeg anyám valamelyik évben kapott 2 Ft-ról csekket az önkormányzattól...

Na mindegy, ezeken is túl vagyunk. Még jó, hogy tegnap a cukromat mérték, nem a vérnyomásom...