S.

S. egy 21-23 év körüli (pontosan nem tudom) szlovák lány. //Már korábban is írtam róla: Kösz, jól vagyok, Pótlék // Szőke, vehemens, nagyhangú és igen erőteljes felépítéssel bír. Ez utóbbi volt eddig szerencsém, mert nem látszódott rajta a terhesség. Jól beszél magyarul, és valahogy ezért már a mekibe kerülésem második napján a barátnőjének tekintett. (Egyébként a másik szlovák-magyar csajjal is ez volt, nem tudom, ez honnan jön nekik.) 

Ami a személyiségét illeti, hát elég egyszerű ember, kicsit talán tramplis. Általában jószándékú, de az imént említett egyszerűségéből fakadóan nem mindig tudja felmérni a tettei/szavai súlyát/következményét. Így eshetett meg vele az is, hogy pont engem kért meg két napja, figyelmeztessem a magnézium tabletta bevételére, ha megy szünetre, mert mindig elfelejti...

S. pár hónappal előttem kezdett a mekiben. Odahaza bolti eladó volt, de Szovákiában sem fizetik agyon az embert, így átruccant a határon. A fizetéséből támogatja az anyukáját, ami igen becsülendő dolog. Itt sokáig a bátyjáéknál lakott, néha a barátjánál aludt, sokat járt bulizni (heti 3* biztos), ami kivétel nélkül együtt járt az ivással, meg néha mással is... Aztán kitalálta, hogy gyereket akar. Nem tudom, hogy mennyire gondolta ezt komolyan, amikor nekem mondta, mert semmilyen változtatást nem eszközölt az életeben sem a bulik, sem a láncdohányosság terén, de aztán csak bejött neki.

Tipikusan az a fajta ember, akinek semmi sem elég jó. Sokáig részmunkaidős volt: ha csak az adott óraszámot dolgozta le - kevés a lóvé, ha túlórázott - olyan fáradt. A természetének talán legszebb példája a következő: Minden áldott nap megkérdezi, mikor meddig vagyok. Ha korábban megyek, mint ő (az esetek 101%-ában), akkor közli, hogy milyen jó nekem. Az meg sem fordul a fejében, hogy pont ugyanúgy 8 és fél órát dolgozom, mint ő, sőt általában még többet is, mert ha reggeles vagyok (mint az utóbbi két hónapban), az minimum plusz fél óra, ami ráadásul gratis, mert nem csekkolhatunk be előbb. Persze erre nem mondja, hogy milyen jó nekem, mert korábban keltem, csak azt a 2-3 órát irigyli, amivel korábban én kisétálok...

Mikor februárban visszamentem dolgozni, S. nem sokkal később szabadságra ment, utána pedig közvetlenül táppénzre. Azt hittem, szerencsém lesz... Megint tévedtem. Kb. három hete megint dolgozik, ráadásul a 8 órából 5-öt átfedésben velem. Nem bírok ránézni, és ez nem vicc. Ha kérdez valamit, úgy válaszolok, hogy rá sem nézek, mert tudom, hogy úgyis a hasára tévedne a tekintetem, és mivel már a háj ellenére is egyértelműen kivehető a terhessége, hát inkább tartson bunkónak. Ha véletlenül együtt lenne szünetünk, megkérem az aktuális főnököt, hogy később mehessek, ha ez nem lehetséges, akkor az öltözőben töltöm el az időt, nem az étkezőben. Szegény I. ma viszont nem tudta elkerülni. Neki is nehéz. Amikor érdeklődtem mi volt, csak annyit mondott: "Megkérdezte, zavar-e, ha elszív egy cigit..."

...és ő nem vetélt el, nem vérzik, abszolút problémamentes a terhessége. Köszi Sors, jó fej vagy!

Álljon meg a menet!

Ahogy azt írtam, csütörtökön Magyarországon voltunk, és még aznap délután visszaindultunk Bécsbe, hiszen én pénteken reggel 6-ra voltam beosztva. Az előzmények szolgáljanak mentségünkre, nem néztünk tévét, nem követtük a híreket. Tudtuk, hogy havazást meg szelet jósolnak, de azt is, hogy téli gumi van az autón, a csomiban meg hólánc, és mentünk mi már 20 centis hóban is haza Pécsről a Mecseken keresztül, hát akkor mit nekünk a 15 centi az autópályán, amit még takarítanak is. Na, hát az utolsó gondolaton bukott meg a mutatvány, de nem szaladok ennyire előre.

Start: Csütörtök, 17:45, Paks-Bécs, 360 km. 

Amikor elindultunk, csak az eső esett, aztán a későbbiekben ezt a szélnek sikerült jéggé fagyasztania az úton. Lassabban a szokásosnál, de szépen haladtunk...egy ideig. A macska izgatottan nézelődik. (Ja, mert hogy őt is vinnünk kellett, nem hagyhattuk Bécsben - és milyen jól tettük!)

Csütörtök, 20:00, M1

Kezd körvonalazódni, hogy nem érünk a gps által mutatott időben Bécsbe. Dugulunk, de még lehet haladni. Előttünk pár száz méterre egy benzinkút. Kajánk, innivalónk (a macskának is) van, de a tank csak negyedig (a határ közelében akartunk tankolni). Jobbnak láttuk most megtenni.

Enzo továbbra is nézelődik, a kalaptartóról skubizza a mögöttünk levőket.

Csütörtök, 21:00, M1, Bécs 221km-re

Már egy ideje semmit sem haladtunk. Jobbról-balról két kamion, nagyjából fingunk sincs hol vagyunk. A gps szerint Herceghalom közelében, szerintünk meg a semmi közepén. A rádióból vegyes hírek jönnek, már amikor fogható az adás.

Csütörtök, 22:00, M1, Bécs 220 km-re

Sosem gondoltam volna, hogy képes az autónk ilyen lassan "csorogni".

A macska megunta a dolgot és befeküdt a hordozójába.

Csütörtök, 24:00, M1, Bécs 220 km-re

Gáz lesz. Egyrészt a melóval - I nyugtat: ugyan reggelre odaérünk, alszol most az autóban. Másrészt I könnyen megoldja a folyóügyeit a pálya szélén, de én guggoljak a macskaalom fölé? Pihenő gyalog elérhető közelségben nincs.

Péntek, 1:55, M1, Bécs 220km-re

Hát én már holtbiztos voltam benne, hogy nem érek be dolgozni, ezért felhívtam a mekit. Az éjszakás főnök annyit mondott, hogy felírja a reggelesnek a késést, de muszáj bemennem, mert most már nem tud kit behívni helyettem. Kezdek kétségbe esni.

Péntek, 5:45, M1, Bécs 220 km-re

Megint felhívtam a mekit, ezúttal már a reggelessel (akitől a cserét is kértem) beszéltem. Hát nem repesett az örömtől, hogy nem tudok bemenni (ekkor már egyértelmű volt, hogy nem csak kések), de azt mondta vigyázzunk magunkra, és amint Bécsben vagyok, hívjam. Esik a hó, de nem vészes. Mondjuk az autóktól itt a szélnek esélye sincs hótorlaszt építeni. I a többi sofőrrel próbálja meg kiszűrni az abszolút igazságot a keringő hírekből. A rádiónk bemondta az unalmast. Nagyon kell pisilnem!

A macska felébredt és beköltözött az ölembe.

Péntek, 7:30, M1, Bécs 219 km-re (mert I az addigi szélvédett, kamionközi helyünkről felzárkozott az előttünk állókhoz)

El sem hiszem, de elindult a sor! A szél nagyon kavarja a havat, a látótávolság alig pár méter, de haladunk.

Péntek, 8:14, M1, Tatabánya és Tata között, Bécs 182 km-re

Újabb dugó, de ezúttal egy benzinkút mellett álltunk meg. Skera a mellékhelységbe, még I-nek viccesen hátraszóltam, hogy nehogy elszáguldjon, amíg a dolgom végzem.

Péntek, 9:00 M1, Bécs 182 km-re

A Győr-Pest felőli oldalon megjelent egy rendőr! A srácok leintették, így tőle kaptuk az első hivatalos infót a jelenlegi miértekről. A közeli dombon nem tudnak a kamionok felmenni. Mivel mindhárom sávban beszivárogtak már a nagy dögjeikkel, mindenkinek meg kell várni, hogy egyesével! felhúzza őket egy tüzoltóautó. Remek, szóval itt is állunk egy kicsit. A rendőr kérdezte szükségünk lenne-e valamire: Hát egy fuvar Bécsbe jól jönne. Mindegy, mindennek megvan a jó oldala, szereztünk "pillanatnyi" haverokat. Előttünk utazott két srác, Németországba igyekeztek. Aztán egy idősebb pasi, ő Felső-Ausztriába készült. Volt egy kamionos, aki szerint mindenki hazudik, főleg a rádió, meg a rendőrök.

Jobbára melegszünk az autóban, néha kiszállunk járni egy kicsit, a macska kicsit nézelődik, aztán megint alszik.

Péntek, 11:00 M1, Bécs 182 km-re

Megjelent egy tűzoltóautó és elkezdték bontani a válaszfalat a két irány között. Mondjuk ennek nem tudunk felhőtlenül örülni.

Péntek, 12:00, M1, ugyanott

Befejezték a bontást, majd erős 20 perc múlva megjelent vagy kétszáz rendőr kisbuszokban, jófej módra integetve. Egy adag ott maradt mellettünk, a többi továbbment. Visszatereltek minket Pest felé. Sírtam, mint egy taknyos gyerek: 18 óra utazás a semmiért. Már abban sem voltam biztos, hogy szombaton beérek dolgozni.

A macska a változatosság kedvéért alszik.

Az első lehajtón lementünk a pályáról (Tatabánya). Közvetlenül a lehajtó után megkérdeztünk egy rendőrt: merre Bécsnek? Azt mondta, próbáljuk meg az 1-es utat. 1 km-rel arrébb a kollégája nem engedett ki minket Tatabányáról, mondván, reggel 8 óta ez a parancs. Egy srác hiába magyarázta, hogy ő egy órája jött át Tatáról és járható az út, őt is ott tartották. Ekkorra már teljesen kibuktam, sírtam, kiabáltam. Egyszerűen nem bírtam/bírom felfogni, hogy ugyanahhoz a szervhez tartozó, egymástól 1km-re álló kollégák hogyan tudnak egymásnak ellentétes információkat szolgáltatni???

Aztán ránk mosolygott a szerencse, és megnyitották az utat. Komárom felé vettük az irányt. Ott még bepróbálkoztunk a magyar vonallal, de Ács felé szintén le volt zárva az út, (és még a rendőr is tapló volt) úgyhogy végül Komáromnál átslisszoltunk Szlovákiába.

Láss csodát! Haladtunk. Volt hóátfúvás és egy baleset is, de talán fél órát álltunk, egyébként lassan, de folyamatosan lehetett haladni. Aztán egy idő után a hónak nyoma sem volt, Ausztriában meg már  nap is sütött.

Péntek, 18 óra körül, Bécs

Megérkeztünk. Fáradtak vagyunk, dühösek és büdösek. Enzo alszik. Az autót kivételesen a ház előtt parkoltuk le, mondván ennyi sz* után már csak nem jöhet több. Tévedtünk, mert 22:00-tól ingyenes a parkolás, negyed órával előtte büntettek meg... Mindegy, túl vagyunk rajta. Mondjuk még sosem töltöttünk ennyi időt együtt/beszélgettünk egyhuzamban, alvás nélkül. Ja, és az sem mellékes, hogy rájöttünk, Enzo ist ein Super-Katze: 24 óra az autóban, és talán kétszer-háromszor nyafogott.

Természetesen minden tiszteletem azoké, akik segítettek, legyenek azok hivatalos szervek, vagy magánszemélyek. Az, hogy mi egyikükkel sem találkoztunk az éjszaka folyamán, valószínűleg annak a szerencsétlen véletlennek a hozadéka, hogy a hozzánk legközelebb eső lehajtó/lakott település is madártávlatban volt.

DE...

A fent említett információ-áramlási problémán túllépve még azt sem nagyon értem, hogy miért nem lehetett úgy megoldani a hóátfúvást (nem autópályán, hanem közúton, mondjuk az 1-esen) úgy, ahogy a szlovákok tették: egy hókotró a szakasz egyik felén, egy a másikon. Az egyik kotró elindult, utána egy sor kocsi, majd amíg a végén elengedte az autókat a másik kotró elindult a szemben várakozó kocsikkal. ?????

Az, hogy az osztrák hókotrókat várakoztatták a határon pedig teljesen kiverte nálam a biztosítékot...

Végre

Rég jelentkeztem, így ma jóvátételként két posztot is írok. Na jó, nem ezért lesz belőle kettő, hanem mert mindegyik önmagában is épp elég hosszú történet. A fontosabbal kezdem:

Múlt héten hétfőn kaptam egy e-mailt a patológiáról, hogy elkészültek a vizsgálattal, és hogy akkor most azonnal, de rögtön jelezzek, hogy mit is szeretnénk tenni a babával. Az elmúlt cirka 10 és fél hónap alatt senkit sem izgatott, hogy Ő ott van, most már foglalja a helyet. Persze ez csak magamban fogalmazódott meg, egyébként befogtam a számat és felvettem a kapcsolatot az illetékesekkel, feladtam a hivatalos kérvényt, aminek a szkennelt képét elküldtem e-mailen, hogy még véletlenül se beszéljünk el egymás mellett. Beszéltem egy temetkezési vállalkozóval is, aki belement volna, hogy egy rokonom meghatalmazással aláírja helyettünk a papírokat (mert ugye addig semmit sem léphetnek). Ezt megvitattam a húgommal, aki szívesen elvállalta, de aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog. Ezt nekünk kell intézni, bármilyen bonyolult is innen, ezért beszéltem a beosztásokért felelős főnökkel, aki - bár nem volt boldog - végül belement a dologba, és elcseréltem a műszakom, így szerda este már Magyarország felé gurultunk.

Csütörtök reggel aztán irány Pécs. Kb. 20 perces bolyongás és megannyi zsákutca - mindez az egyetem épületén belül -  után sikerült megtalálnunk végre a patológiát, és azon belül a doktornőt, aki a szövettani vizsgálatot végezte. Nagyjából sikerült ez alatt a közel egy év alatt a nagy semmit kideríteni. Amit az UH alapján mondtak igaz, okot nem találtak. Ez van.

A vállalkozó nagyon tapintatos és segítőkész volt (mondjuk ez a dolga, de akkor is nagyon szimpatikus volt). Egy csomó költséget elengedtek, így kevesebb lett, mint amire számítottam. Ugyanakkor az is tény, hogy ha MO-on dolgoznánk, ezt az összeget sem lett volna túl egyszerű előkeríteni.

Nem volt könnyű, de végre eljutottunk idáig. Ha ezt tudom, akkor már előbb erőszakosabb lettem volna, talán már hónapokkal ezelőtt lezárhattuk volna. Mindegy, a lényeg, hogy húsvét után végre tisztességgel búcsút vehetünk az elsőszülött kisfiunktól.

A szomszéd füve sem mindig zöldebb...

...és a nőgyógyásza sem mindig jobb. Akkor sem, ha éppen csillagászati összeget fizet ki neki az ember.

Ahogy arra egy korábbi posztomban utaltam, bepróbálkoztam a kolléganőim által ajánlott dokinál. Eggyel több olyan szegmense az életemnek, amit kellően megbántam.

A szóban forgó orvosról hónapokon keresztül (már a terhességem alatt is) ódákat zengett több munkatársam is: hogy dolgozott itt egy asszisztens, aki már 4* elvetélt és rátalált erre az orvosra aztán egy hónapon belül megint terhes lett és egészséges lett a pici... meg, hogy ez is ajánlotta, meg annak is segített, és egy angyal, stb, stb. Hát gondoltam egye-fene (ne ezen múljon a következő baba sorsa), rááldozzuk a pénzt, merthogy persze privát. Utólag persze könnyen okos az ember, de ennek a pénznek lett volna jobb helye is. Például elihattuk volna, az legalább meglátszik...

Történt ugyanis, hogy az első 10 percben (miután szóban vázoltam a történteket), mindenféle lelet megtekintése és vizsgálat nélkül kijelentette, hogy itt felesleges magyarázatokat keresni, ilyen a természet, és sajnos úgy néz ki, hogy nem tudunk egészséges fiúgyermeket nemzeni, ezért törekedjünk kislányra. A következő 10 percben kifejtette, hogy az egyetlen megoldás, hogy annyiszor és olyan sűrűséggel essek teherbe, ahányszor csak lehetséges, és meglátjuk, előbb-utóbb megtaláljuk a nekünk rendelt babát. Persze ehhez elengedhetetlen a hit és a pozitív gondolkodás, ugyanis a félelem megöli bennem a gyereket. A harmadik 10 percben megnézte a papírjaimat, és megerősítve látta, amit mondott, ezért kissé fellengzősen azt fejtegette, hogy nekem mindenképpen privát orvosra van szükségem, mert a lelkemnek fontos lenne az állandó megerősítés, aztán feltessékelt a székbe és mintát vett, ami a fertőzések kiszűrése miatt fontos. Ez utóbbi volt az egyetlen értékelhető lépése, viszont ez meg (talán az unszimpátia, az idegesség, vagy a düh hatására, vagy csak egyszerűen az ő hibájából) annyira fájt, hogy legszívesebben üvöltöttem volna. ...és hogy nem szimuláltam, arra az esti vérezgetésem a bizonyíték.

Végül csak kiszabadultunk. 40 percet és egy halom pénzt áldoztunk rá az életünkből, feleslegesen. Az eredményért még visszamegyek, mert a vizsgálatot nincs kedvem még egyszer végigcsinálni, de utána szépen maradok a Krankenkassa által finanszírozott orvosoknál. Azok ingyen is tudják szajkózni:
 

Fő a pozitív hozzáállás!

Egyperces történet

Nem könnyű napot tudhatott a háta mögött: 9 óra a melóban, aztán még 2 és fél a magánórán. Kilépett az épületből, nagyot szippantott a friss levegőből és megállapította, hogy egészen szép idő van, ezért úgy döntött, gyalog teszi meg az utat a vasútállomásig. Igyekezett kiüríteni mindent az agyából és csak a sétára koncentrálni. 

Kicsit náthás, ma egész nap betegnek érezte magát... zsepi kell, nincs mese! Ahogy a zsebébe kotor, megakad a szeme a kézfején. Az ujjait kékre színezte a filces tábla törlése. Az első, ami eszébe jutott, hogy elfelejtett kezet mosni... Aztán elmosolyodott, de már rég nem ez járt a fejében, hiszen végre megint taníthat! Nem ott, nem úgy és nem azt a célközönséget, ahogy azt elképzelte, de tanít. Régóta nem érezte ezt az egész bensőjét elöntő kellemes érzést, ami akkor jelent meg, ha értelmét látta annak, amit csinált. Mióta is? Te jó ég! Már egy éve is van, hogy utoljára a katedrán állt és tette, amire született. Nehéz év volt. Talán könnyebb lett volna ha hagyják, hogy azt csinálja, amit szeret, és nem kényszerül bele egy egészen más helyzetbe. De itt van, megint tanít, megint megbecsülik, megint van értelme...

Begördül a vonat, az ajtó egy szisszenéssel becsukódik mögötte. Fáradt tagjait megpihenteti az ülésen, de a szája sarkában még mindig ott bújkál az az elégedett mosoly... Közben pedig a szerelvény lassan a távolba vész.

Időrendben

Kedden Dumaszínházban voltunk, mert azt gondoltuk, ránk fér egy kis lazítás. Jó volt, amíg Edu el nem sütött egy poént a kismamák és a kinder tojás összefüggésében (kb. 15 perc után), aztán a műsor tetszőleges időpontjaiban felkiáltott: "Ja, Te is terhes vagy? Ne haragudj!" Kis Ádámban volt minden bizalmam, aki viszont a műsoridejéből 10 percet nővéréék most született első gyermekének szentelt.

Tegnapelőtt filmet akartunk nézni, de vagy hármat kezdtünk el, mire találtunk egyet, amiben nem volt kapásból az első 10 percben terhes nő, vagy baba. (Megjegyzem, horrorral is próbálkoztunk, mondván, hogy abban tuti nincs, hát a Paranormal activity 2-ben van.)

Tegnap elmentünk az Ikeába. Utoljára babásan voltunk és arról beszélgettünk, hogy szeretnék egy "szoptatós" fotelt. Nem tartott sokáig, amíg arra a részlegre értünk...

Ma lázadásból végignéztem a Várandósok c. filmet. (Hősnek érzem magam...)
Az egyik csaj elveszti a babáját, és ezt mondja a barátjának: "Ahányszor rád nézek, megszakad a szívem!" Ó, hogy én hányszor éreztem/érzem ezt!

Felhívtam a dokit, keddre van időpontom. Félek.

Hát már sosem leszünk "normálisak"???