Sokszor gondoltam már rá, hogy írok egy ilyen témájú posztot, de aztán mindig elvetettem az ötletet. Egyrészt, mert nem éreztem fair-nek Magyarország és Ausztria összehasonlítását (történelmi és politikai okokból), másrészt nem akartam még csak megközelítőleg hasonlítani azokra, akik elhagyják a szülőhazájukat, majd minden válogatott mocsokságot köpködnek róla.
Most azonban kikívánkozik valami. Valami, ami nem politika, gazdasági helyzet, vagy pénz kérdése.
In Ungarn:
Amikor terhes lettem, feltett szándékom volt, hogy olyan sokáig dolgozom majd, ameddig csak lehet. Szerintem nem árulok el senkinek sem nagy titkot, ha elmondom, a pénz mennyisége ebben igen komoly motiváció volt. A papíron értelmiségi tanári karból, talán három kollégám mondta, hogy ne idegeskedjek sokat, kíméljem magam. Mindössze kettőnek jutott eszébe, hogy besegítsen az általam vállalt feladatokba (iskolaújság, diákönkormányzat, pályázatok). Félreértés ne essék, nem vártam, hogy pátyolgassanak. Akkor ezek a dolgok fel sem tűntek. A jelentőségük pusztán az elmúlt három hét történései fényében nőtt meg.
Aztán sitty-sutty veszélyeztetett lettem és onnantól fogva a munkahelyem számára csupán "megoldandó probléma" voltam. Ez nem vicc, és nem túlzás, szó szerint elhangzott. Pedig minden helyettesítéses órámra otthonról küldtem az anyagot, a diákönkormányzatos ülések vázlatos tervét. Sokszor órákat ültem a számítógép előtt, pedig az orvos szigorú fekvést írt elő. Csakhogy nekem lelkiismeret-furdalásom volt. Úgy éreztem, cserbenhagytam őket...
Végül eljött az április, Szabitól végleg búcsút vettünk. Az utolsó két hétben visszamentem dolgozni, mert úgy éreztem, megőrülök a gondolataimmal a négy fal közé zárva. Ebben az időszakban volt az évzáró értekezlet is, így először munkaközösségi, majd iskolai szinten kellett ismét szembesülnöm az újdonsült álnevemmel: "probléma". "Ezt a célt sajnos nem sikerült megvalósítanunk, mert...; Sok volt a helyettesítés, mert...; Romlottak bizonyos osztályok eredményei, mert..." Szünetben felmentem a lépcsőfordulóba és jól kibőgtem magam. Persze megpróbáltam eltüntetni a nyomait, de 10 perc nem sok mindenre elég, így igen nyilvánvaló volt, mivel töltöttem az időt, ennek ellenére egyetlen kolléga kérdezte meg, hogy tud-e segíteni, hogy jól vagyok-e (a poén kedvééért megemlítem: férfi volt).
In Österreich:
Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, komoly dilemmával szembesültem: elmondjam, vagy ne mondjam a munkahelyemen a hivatalos orvosi igazolás előtt? Aztán arra jutottam, hogy nem érdekel, mi lesz. Most az a fontos, hogy a babával legyen minden rendben, úgyhogy nem vagyok többet hajlandó emelni, és igenis elmondom a főnökségnek. Valahol mélyen bíztam a főnöknőmben, hogy nem lesz az az aljas fajta, aki képes kirúgni, mielőtt megkapnám a papírt.
Másfél hét telt el azóta. Nemhogy nem rúgtak ki, de már szinte túlságosan is vigyáznak rám. (Komolyan, néha már idegesítő szinten.) Itt senki sem a problémát látja bennem, pedig azzal, hogy nem emelhetek, a kollégáimnak lett több munkája. Senkit sem zavar, hogy többször megyek ki szünetre, sőt ők küldenek (akkor is, ha nem akarok). Egyfolytában és mindenkitől ilyeneket hallok: "Ne emelj, menj ki szünetre, igyál sokat, vigyázz magadra, ne erőltesd meg magad...." A beosztást összeállító kisfőnök (férfi) közölte, hogy ő annak örülne, ha azonnal táppénzre mennék, mert félt engem és a babát, hiszen ez nem egy veszélytelen munkakör. A főnöknőm pedig azt mondta, szeretné, ha maradnék, mert legalább nap, mint nap látna, de ha táppénzre megyek, neki az is jó, csak jöjjek sokszor látogatóba (pedig itt nem állami finanszírozású intézményről van szó, nekik igenis kiesést jelent, ha betegállományba vonulok). Egyébként meg merem kockáztatni, hogy majdnem annyira örül ennek a babának, mint mi. Úgy nevezi: a mi első Meki-babánk.
...és ez nem politika, gazdasági helyzet, vagy pénz kérdése... ez pusztán hozzáállás kérdése.
