Érzések

Eddig a szüléssel kapcsolatban csak a tények ismertetésére szorítkoztam, de most megpróbálom szavakba önteni az elmúlt időszakban átélt érzéseimet is.

Csak, hogy az elején kezdjem, kicsit visszaugrok a szülés előtti posztom idejére, amikor azt írtam: "Határozottan a végét járjuk a szimbiózisunknak a csajszival". Utólag belegondolva, mennyire igazam volt! A szülést közvetlenül megelőző pár nap életkedv szempontjából borzasztó volt. Arról nem is beszélve, hogy I-vel egyre többször került elő a "mihez fogunk vele kezdeni" téma és semmi okosat nem tudtunk kigondolni. Bizonytalanság - ez volt az egyetlen, amit éreztem a jövővel kapcsolatban.

Aztán jött. Olyan gyorsan, hogy megijedni is csak utólag volt időm. A lélekjelenlétemet erőszakkal visszanyervén követtem a protokollt és igazából nem is tudom, mikor tudatosult bennem igazán, hogy most bizony szülünk, innen már nincs visszaút. Az első igazi pánikot akkor éltem meg, amikor másodjára a ctg lekapcsolása helyett megjelent a főorvos. I-vel folyamatosan figyeltük a gépet, így láttuk az ugráló szívritmust is, de mivel nem esett le vészesen, ezért azt gondoltam, ez a normális. A segédinfúzió után azonban helyreállt a rend (a dokik arcán is), így kicsit fellélegeztem, már amennyire ezt a fájások engedték.

7 és fél óra. Anyós szerint könnyű szülésem volt (rövid és varrni sem kellett), én pedig ahogy ezt kijelentette, szar alaknak éreztem magam, mert nekem egyáltalán nem tűnt olyan könnyűnek. Tény, hogy az igazi fájások későn jöttek, de az utolsó két óra (gyakorlatilag a kitolási szakasz) pédának okáért - még így visszagondolva is - kimondottan durva volt. Egy idő után már nem számoltam, hányszor csúszott vissza a feje, két tolófájás között zokogni lett volna kedvem és többször úgy éreztem: ennyi, nem bírom tovább. Persze tudtam, hogy innen nincs visszaút, muszáj végigcsinálni. Amikor pedig megakadt a kijáratban és a Hebamme mondogatta, hogy ne nyomjak, várjam meg a következő fájást, én meg majd elájultam a fajdalomtól, fogalmazzunk úgy: nem kívántam a közeljövőben mégegyszer szülni. Aztán csak kibújt...

Azt hittem sírni fogok, ha meglátom. (Mondjuk azt is hittem, hogy képes leszek csendben szülni. Ennyit erről.) Ehhez képest csak megkönnyebbülést éreztem, meg némi bűntudatot, látván, hogy I bezzeg zokog, mint egy taknyos kölyök. Aztán a mellkasomra került és gyönyörködtem benne, vártam a mindent elborító ködöt, az anyai érzéseket, de semmi. Megint bűntudat. (Megjegyzem, ma három hete, hogy anya vagyok és egyelőre a bűntudat az anyaságom legjellemzőbb érzése.) Utóbb, a szülést követő második napon, amikor először kerített hatalmába a "szerelem", persze rájöttem, miért nem jött a mámor jóval előbb: Nekem ennyi idő kellett, hogy felfogjam, ezúttal tényleg sikerült.

A kórházi napok egészen jók voltak, leszámítva a kék fényes közjátékot, amiről már írtam az előzőben. Mondjuk az akkori kiborulásom már sejtethette, hogy itthon sem lesz felhőtlen a hozzáállásom, de ezen a fene gondolkodott abban a helyzetben.

Hazajöttünk és első éjjel rádöbbentem: ez a kicsi tőlem függ. Azt hittem készen állok egy gyerekre, mégis hirtelen megrémített a felelősség. Fáradt voltam, minden tagom sajgott, de a csajszit el kellett látni, ráadásul - mintha ez nem lenne éppen elég - jöttek az elvárások. Pl. a kijárós nővértől: 

Miért adok neki tápszert? (Első éjjel egyszer kapott, mert nem volt elég tejem.) - Többet nem kapott tápszert. 

Miért használok üveget? (Próbáljak csak szoptatni, nincs szükség utólag a lefejttel pótolni.) - Elhagytam az üveget is. 

Miért kell a bimbókiemelő?

Na itt sokalltam be. Minden egyes alkalommal irtó büszke voltam magunkra, erre mindig jöt valami újabb "javítanivaló".

Ezen a kellemesnek nem mondható alaphangulaton nem sokat dobott az sem, hogy végre szemrevételezhettem magam teljes életnagyságban a tükörben és az sem, hogy nem gyógyultam olyan ütemben, ahogy az elvárható lett volna. Úgy éreztem felörlődök az elvárások között, legyen szó másokéról, vagy éppen a sajátjaimról. Ideges lettem, ha nem sikerült valami elsőre, vagy ha nem tudtam azonnal megnyugtatni a kiscsajt. Ha láttam, hogy I milyen sztoikus nyugalommal képes kezelni a helyzeteket, csak még mélyebb bűntudatba zuhantam. Meggyőződésem volt, hogy nem vagyok jó anya.

Így vágtunk neki az orvosi kanossza-járásnak, aminek eredménye - szintén már említett - egy 2-es fokozatú diszplázia és egy 2mm-es lyuk a szívpitvarok között. Az eszemmel tudom, hogy egyik sem súlyos, nem tragédia, de ettől még marad a bűntudat, hogy ezúttal sem sikerült teljesen egészséges babát világra hoznom. Kezdem komolyan hinni, hogy valami baj van velem/velünk. Arról nem is beszélve, hogy 3 terhességből 3 komplikált: 1 fejlődési rendellenesség, 1 vetélés, 1 koraszülés (még ha nem is volt igazán korai). Szép kis előzménysor.

Pár napja aztán nem bírtam magamban tartani a fentieket és kiöntöttem a lelkem. A kapott válaszok által megerősödve sokkal jobban érzem magam (de legalábbis normálisnak) és a bűntudat is tűnőben van (kivéve a betegségek miatti, de majd azon is dolgozom).

Az egyik beszélgetésben megjegyeztem, hogy ezeket senki nem mondta, senki sem készített fel, mire a beszélgetőpartnerem közölte, hogy de ő mondta. Utólag belegondolva tényleg mondhatta, csakhogy - bár bizonyára meghallottam - nem fogtam fel, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Talán hiába is mondaná mindenki, amíg az ember nem szembesül vele saját maga, addig úgysem tudja elképzelni/elhinni. Legalábbis egy olyan ember, mint én (saját maga felé maximalista), biztos nem.

A kórházi és az első otthon töltött napok

A választott kórházam abszolút baba-mama barát és vezérelve a természetesség: rooming in, szoptatás, császár csak nagyon indokolt esetben, gátvédelem, stb. Bár meg kell jegyezzem, nem ezek miatt választottam ezt az intézetet, hanem mert a dokim ott dolgozik.

A fentieknek megfelelően a kiscsaj 0-24-ben velem volt. Mivel a tejem nem indult be az istennek sem, ő pedig még igen gyengécske volt, ezért ő kaphatott tápszert, ráadásul üvegből, mivel állítólag a korababák meg tudják különböztetni a mellet a cumitól (...és tényleg!). Ami a fogyasztását illeti, gyakorlatilag naponta duplázott 10-20-40ml. Harmadik nap ugyanaz a nővérgárda volt, mint a szüléskor és amikor 50ml-t kértem neki, nem akarták elhinni. A kis zabagép ennek ellenére első két nap rohamosan fogyott, a második mérésnél már ott topogtunk a még éppen normálisnak mondott 10%-nál, úgyhogy kicsit aggódtam is, aztán másnap reggelre produkált +50 grammot, így megnyugodtam, erre pár órával később közölték, hogy bizony sárgul. A szoptatós szobában a kanapén ülve pont ráláttam az inkubátorra: fejtem neki a tejet és közben zokogtam. A nővér vigasztalt, hogy éppen a határon vannak az értékei, semmi komoly, csak elővigyázatosságból kezelik. Végül tényleg szerencsénk volt - gondolom annak is köze van hozzá, hogy addigra megindult a tejem és a fejt mennyiség elég volt neki, így a tápszert elhagyhattuk - és másnap reggelre helyreállt a rend, a csajszi kezdte visszanyerni az egészséges színét. Ennek több szempontból is nagyon örültem: egyrészt, mert minden rendben volt vele és végre ismét velem lehetett, másrészt mert előtte délután át kellett költöznünk a kényelmes és meghitt kétágyasból egy négyágyas szobába, ahol megütöttem a főnyereményt egy török és egy bio-indián szobatárs képében, terjedelmes rokonsággal - akik természetesen nem vették észre a látogatási időt korlátozó táblát -, szóval fogalmazhatunk úgy, hogy egy kissé vágytam már haza...

Mivel a szülést követő 4. napon mindent rendben találtak ezért kérésemre kiengedtek (normál esetben a koraszülés jogán 5-7 napot tölthet bent az ember lánya). A biztonság kedvéért kirendeltek egy házhoz járós nővért, plusz a korábbi távozás okán igényelhettem egy szintén kijárós Hebamme-t, szóval az első napokban rendesen szemmel voltunk tartva.

Az első itthon töltött éjszakánk kissé zúzósra sikeredett, mivel én még nem igazán voltam toppon, I azt se nagyon tudta, mit kezdjen egy ekkora babával, a csaj meg nyűgös volt az utazás végett. Másnap megjött anyu, így lényegesen könnyebbé vált a dolog, de így is elég keveset tudtam aludni, mivel a szoptatás még mindig nem nagyon ment, így a pelenkázás-etetés-fejés háromóránként másfél óra, én meg baromi rossz alvó vagyok ugye, vagyis a fennmaradó másfél órából talán felet, ha sikerült pihennem. Azért elgondolkodtam, mi lenne, ha Nadine nem lenne ilyen jó baba...

Letudtuk az első orvosi vizsgálatokat is. Nem mondom, hogy örülünk az eredményeknek, de alapvetően nincs nagy gond - csakhát jobb lenne, ha ezek sem lennének -. A csajszinak mindkét oldalon kötött a csípője. Amikor a háziorvos megultrahangozta és mondta, valami nem okés, már sejtettem, hogy ez lesz a baj (a saját példámból kiindulva). Az orthopédiai vizsgálaton 2-es típust mutatták ki, jól korrigálható, terpeszpelus és 4 hét múlva kontroll. Megjegyzem: nagyon viccesen néz ki ebben az ún. Strickwindel-ben, tisztára, mintha plusz egy megkötős tundrabugyit adtunk volna még rá... Viszont abszolút díjnyertes találmány, szinte nem is korlátozza a mozgásban és tök puhi, szerencsére maradványaiban sem emlékeztet arra a szado-mazo szettbe illő szíjcsodára, amivel 30 évvel ezelőtt engem kötöttek gúzsba.

A másik szakorvosi látogatásunk előtt még ennyire sem voltunk nyugodtak, ugyanis a házidoki beutalt minket szívultrahangra, mondván, hogy kék a gyerek talpa. Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni, milyen érzés volt ott várakozni. Végül egy 2mm-es lukat találtak a két pitvar között, de a doktornő nyugtatott minket, hogy ez teljesen normális és egy éves koráig kell beforrjon, addig nem kell vele semmit sem csinálni, kontrollra is legközelebb csak akkor kell mennünk. Elvileg megnyugodtunk, gyakorlatilag pedig elkeseredtem, de erről majd egy kicsit később írok.

Egyébként tényleg nagyon jó baba. Néha van kis nyűgösködés és a kajáért veszettül tud kiabálni, de tüneményes, rengeteget alszik, nem sír sokat és már a fürdés sem akkora mumus, mint az elején.

(Fogalommagyarázat: bio-indián - magzatvízelfolyós, kórházba érve már 9 centire tágulós, egy óra alatt fájások nélkül megszülős, gyerek nemét nemtudós, de még név sem levős.)

A születés

Hát eljött  a mi időnk is, igazi szülők lettünk.

November 30-án reggel I szokás szerint munkába ment, Enzo szokás szerint nyafogott utána, én szokás szerint odahívtam magamhoz dajkálásra, aztán 7 órakor - nem egészen szokás szerint - elfolyt a magzatvizem...

5 pánikkal telt perc után nyugalmat erőltettem magamra, próbálkoztam a száraz ruhával is, de az esélytelen volt. Hívtam I-t, de nem vette fel, úgyhogy hívtam egy betegszállítót, előkészítettem a táskám, papírjaim. I-t végül már a mentőből sikerült értesítenem a meki irodáján keresztül. Vicces volt, mert amikor mondtam az asszisztensnek, hogy odahívná-e I-t a telefonhoz, megkérdezte, visszahívhat-e 5 perc múlva? Persze igent mondtam, végülis csak nem pottyan ki olyan gyorsan... :)

A kórházba érve rögtön a szülőszobára toltak. Összeismerkedtem a Hebamme-val, akihez be lettem osztva. Rámtették a ctg-t egy fél órára, közben I is odaért. Mivel mindent rendben találtak magunkra hagytak. Egy ideig még kimondottan kellemes volt a hangulat, főleg, hogy a fájásaim nem is voltak igazán fájósak, rendszeresek meg végképp nem, szóval elvoltunk, beszélgettünk I fényképezgetett. Kb. 10 után megint rám tették a tappancsokat, de a fél óra leteltével sem kerültek le rólam, hanem megjelent két doki (az ügyeletes és a főorvos), egy ideig csak nézték az értékeket, aztán elmondták, hogy valami nem az igazi, mert a fájásaim nem olyanok, mint kellene (pedig akkor már kimondottan úgy éreztem) és a baba szívhangján is látszik, nem érzi jól magát (120 és 150 között ugrált), ezért fájásgyorsítót javasoltak. Plusz antibiotikumot is kaptam, mert a 36+3-mal még koraszülésnek számít.

Olyan dél körül kezdett hatni a cucc, hát nem volt valami kellemes. A Hebamme felemelte az ágyat, így mellette állva rá tudtam könyökölni a fájásoknál. I velem szemben ugyanezt tette, én meg a kezét marcangoltam. Aztán egyszer csak elkezdett remegni a lábam, nem bírtam tovább állva, fekve sem volt az igazi, mert úgy éreztem a, jobb csípőm menten kifordul a helyéről. Ekkor villant be az isteni szikra, térdelni akarok! A Hebamme függőlegesig emelte az ágy fejtámláját, így azon tudtam "csüngeni". Az utolsó másfél óra ebben a pozícióban telt. A csajszi amilyen gyorsan meg akart szabadulni tőlem reggel, olyan bizonytalan volt a finisben. A kitolási szakasz hosszú volt és nyögvenyelős, többször visszacsúszott és a feje két fájás között meg is akadt a kijáratban. Nem mondom, hogy nem volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem: ennyi, nem bírom tovább. Aztán csak kibújt. Egy lélegzetvételnyi ideig élveztem a megkönnyebbülést, majd oldalra pislantva ránéztem I-re. Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni, amit láttam. A Hebamme segítségével felvettem a kislányunkat és elfeküdtem az ágyon, így pihegtünk, amíg megszabadultam a lepénytől. Aztán még vagy három órát ott lehettünk hármasban, csak néha nézett be valaki egy súlymérés, vagy ellenőrzés erejéig. Ott feküdt a mellkasomon egy közel három kilós kis csoda, mázasan, lilán, csúcsfejjel, de egyszerűen nem tudtuk levenni róla a szemünket.

Aztán átmehettünk a szobánkba. Először szerencsének gondoltam, hogy kétágyasba kerültünk, később kiderült, nem volt sok köze a szerencséhez, a koraszüléshez annál inkább. A délután fennmaradó részét és az estét szobatárs híján abszolút családi körben, meghitten töltöttük. 

A kórházi napokról folyt. köv. ...