Múlt héten I-nek kivételesen három szabadnapja volt egy tömbben. (Nem is értjük, hogy történhetett, biztos elnéztek valamit a beosztás szerkesztésekor, mert ilyen a közel két év alatt talán egyszer fordult elő.) Mivel jó fej vagyok, ezért kitaláltam, hogy menjünk haza, mivel egyrészt anyósék júni elején látták utoljára az unokát, másrészt így hosszabb távon is kipróbálhatjuk az új autót, na meg el is dicsekedhet vele. Igazából I-nek is eszébe jutott a dolog, csak azt hitte nem lenne kedvem hozzá, ezért nem is említette. Hamarjában összepakoltunk és irány.
Anyuékhoz mentünk először, mert a munkabeosztása szerint így volt logikus. Volt kölcsönös örömködés, unokázás, házikoszt. Szóval minden, amivel egy normális otthonlét jár. Aztán jött a feketeleves. I-nek eszébe jutott, hogy mégis szólni kellene az anyjáéknak, hogy megyünk, mert mintha mostanában kezdődne a gyerekeknek a tábor és nehogy elkerüljük egymást. Hát naná, hogy aznap kellett vinni őket, amikor mentünk hozzájuk! Hétfő este cuccoltunk át és felajánlottuk, hogy akkor másnap elvisszük mi a gyerekeket a táborba, ők meg addig unokázzanak, úgyis szabadnapos apósom, így ki tudja ő is használni az időt. Ez a verzió nem nyert tetszést, mert hát meg kell nézni, hol teszik le a gyerekeket, nem úgy van az! Hiába mondtam, hogy higyjék el, mi is el tudjuk dönteni, hogy megfelelő-e a szállás minősége, nem álltak kötélnek, ellenben elhangzott az első szívbemarkoló mondata anyósomnak: "Hát ilyen helyzetbe hozni minket!" Itt azért kicsit megborult az agyam vérellátása, de aztán két-három sóhajnyi idő alatt sikerült a nyugalom pár morzsáját összekaparnom a mélyből. Közben anyós kifejtette, hogy igazából nem is délelőtt kell vinni a gyerekeket, hanem csak fél háromra, de mivel még sosem voltak a Velencei-tónál, hát városnézést terveztek. Hirtelen megértettem, mire megy ki a játék, és úgy döntöttem, I-re és a családi békére való tekintettel engedek, így felajánlottam, hogy esetleg elmegyünk velük, együtt töltjük a napot Velencén és estefelé mi Bécs felé vesszük az irányt, így ők nem buknak időt, mi meg kilométert. Anyósnak felcsillant a szeme (csavargás+unoka, jobb már nem is lehet), persze még kérette magát, hogy végülis indulhatnak később, meg Nadine-nak nem lesz-e sok, stb., de a meccs már lefutott, csupán a kötelező tiszteletköröket nyomtuk le. Abban a hitemben, hogy ezt az egészet szándékosan csikarta ki, a második szívbemarkoló mondata erősített meg, ami már - természetesen - I hallótávolságán kívül hangzott el, diadalittas mosollyal kísérve: "Fordított helyzetben te sem szívesen adtad volna fel az eltervezett programotokat, nem?"
Hát de. Feladtam. Méghozzá részben olyannak a kedvéért, aki nem a szívem csücske, sőt, aki ezek szerint meg sem érdemli. Ebben a három napban az első verzió szerint egyszer átmentünk volna Sopronba, egyszer kirándultunk volna valahol Bécs környékén és egy teljes napot pihentünk volna. Szóval, ami azt illeti, mi 3 programot adtunk fel azért, hogy "ilyen helyzetbe hozzuk" őt. Ellenben ő nem volt képes szemernyi rugalmasságra sem az unokája kedvéért.
Így aztán terven felül megjártuk Velencét, a csaj nyűgös volt, anyós boldog. Hazainduláskor azért még sikerült kiakasztania, mert Nadine kezdett álmosodni és azt szerettem volna, hogy eleve a kocsiban aludjon el, nehogy felébredjen a rakosgatásra, erre anyós húzta az időt (majd ő viszi, még nézzük meg a vízisízőket, az ugrálóvárat, stb.), közben a csajszi nyüszített a fáradtságtól a kezében.
Hát ennek is megvan a maga tanulsága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése