Mozgalmas június

Hát igen, a hónap első felében az otthonlét miatt nem nagyon írtam, most pedig anyukámék vendégeskedtek itt majdnem egy hétig, így ezért nem nagyon adtam hírt magamról. Blog szempontból igen gyérre sikerült ez az etap.

Hogy ne valljak szégyent, így még gyorsan összefoglalom az elmúlt pár nap eseményeit (lévén júni utolsó napja).

Már régóta rágtam anyuék fülét, hogy nézzék már meg, hol és hogyan élünk. Kedden jöttek, megmutogattam nekik a mindennapjaink állandó színtereit, rengeteget sétáltunk, megnéztünk pár lényeges látnivalót. A legjobb az egészben viszont az volt, hogy tudtunk jókat beszélgetni, nem kellett rohanni, és végre nem voltam egyedül, míg I. dolgozott. Egészen feltöltődtem pozitív energiákkal. Fizikailag is egészen jól bírtam az igénybevételt, csak egy olyan nap volt, amikor nyűgösebb voltam, de az Enzo hibája, mert nem hagyta, hogy kialudjuk magunkat. Mindössze az Öcsém tűnt néha elveszettnek, mert egy kukkot nem tud németül... Összességében szerintem szuperül sikerült a dolog. Remélem nekik is annyira tetszett, mint nekem.

Amúgy minden rendben a házunk táján, a pocak kerekedik, a tökmag néha "csiklandoz", rosszullétek javarészt már csak az emlékekben.

"próbáld Őt annak ellenére nagyon szeretni"

A napokban ismét megbizonyosodhattam arról, hogy az emberi hülyeség tényleg határtalan.

A bezzeganya.postr.hu-n megjelent egy sorstárs posztja (bár az írás születésekor még a neheze előtt álltak). A sztori röviden annyi, hogy a 12 hetes UH-n a nyaki redő értéke túl magas volt, aztán további vizsgálatok, várakozás és mint az egyik ismerősének kommentjéből kiderült, hogy most 19 hetes és a rendellenesség élettel összeegyeztethetetlen. 

Amikor én leírtam a történetünket és beküldtem, biztos voltam benne (mivel már egy ideje olvastam a kommenteket), hogy kapok majd hideget és meleget egyaránt. Átgondoltam, döntöttem és elküldtem. A különbség köztem és a posztoló közt, hogy az én írásom visszatekintés volt, ő pedig éppen a sűrűjében van. Persze lehet mondani - és a bunkók mondják is védekezésképpen -, hogy ha valaki kiteregeti a szennyest, akkor vállalja, hogy a köz véleményt alkosson. Bár ez tagadhatatlanul igaz, azt gondolom, annyi észnek/érzelmi toleranciának/empátiának kellene lenni minden emberben, hogy felismeri, egy összetört nő segélykiáltását olvassa, és sem kioktatásra, sem pedig arra nincs szüksége, hogy pálcát törjenek felette.

Ennek fényében három "kedvenc" hozzászólóm lett így hirtelen:

1. Szerinte - bár a poszterina arról ír, hogy retteg kötődni a babához, mert fél, hogy fájdalmasabb lesz az elválás - igenis fontos, hogy szeresse a picit, amíg együtt vannak, mert csak ennyi lesz a baba útravalója. Szép gondolat, csak teljesen felesleges. A hülyeség kiszólt a lyukból effektus. Ha egy pillanatra is belegondolt volna igazán, akkor tudhatná, hogy a kötődés már régen megvan. Ha nem lenne, akkor nem is született volna meg a szóban forgó írás. Egyébként sem nagyon fér a fejembe, hogyan lehet kötődés nélkül szeretni (merthogy ezt fejtegeti), de bizonyára én vagyok érzelmileg fejletlen. A dolog pikantériája, hogy a későbbiekben ennek a szeretetre buzdító kommentelőnek a hozzászólásaiban olvasható a "megölni" szó a baba vonatkozásában. Rendkívüli beleérző-képességre utal....

2. Ő bölcsen belátta, hogy a kötődés ekkorra már kialakult, viszont közölte, hogy a veszteség fájdalmát nem kellene tovább tetéznie az ítélet bűntudatával. Szóval hordja ki, aztán lesz, ami lesz. Teljesen lehidaltam. Abba bele sem gondol, hogy milyen 5 hónap várna a kismamára? Esküszöm, minden tiszteletem azoké, akik képesek ezt végigcsinálni, de most őszintén: elvárható ez bárkitől??? 5 hónapon keresztül minden nap úgy kelni és feküdni, hogy talán ez lesz az utolsó; úgy szeretni napról-napra egyre jobban, hogy közben tudod, meg fog halni? Aztán amikor megszületik még csak nem is láthatod, mert az élet védelme érdekében azonnal gépekre teszik, műtőbe viszik, stb. és bár tőled mindössze pár méterre, de mégis egyedül hal meg???

3. Nemcsak, hogy egyetértett a posztolóval, de még sokkal sarkosabb álláspontot képviselt, ugyanis kijelentette, hogy a párja most terhes és ők megbeszélték, ha betegen születik (eddig minden jel szerint egészséges), akkor el sem hozzák a kórházból. Szíve joga. Bár szerintem, ha a szülés közben sérül, vagy utána derül ki, hogy nem egészséges, én nem hagynám magára, de nem ítélkezem. Ezt az egyet jól megtanultam, ő pedig még nem volt olyan helyzetben, hogy rájöjjön, nem minden helyzetben reagálunk úgy, ahogy azt elterveztük. Remélem nem is kell soha megtapasztalniuk. Ami viszont felbosszantott, hogy nem nagyon értette, minek is kell több orvoshoz elmenni. A 12. héten rossz az eredmény, mehetünk a szülőszobára... Amikor pedig valaki megpróbálta neki elmagyarázni, hogy az UH nem a legegzaktabb tudomány, és ezért konzultál a problémás esetekben több szonográfus, akkor közölte: ő tudja mi az UH és még ő is látta, mit kell mérni, nincs ott helye bizonytalanságnak. Hát neki leírtam a véleményem arról, milyen szerencséjük is van, amiért bizonyára a leghiper-szuperebb géppel felszerelt rendelőben vizsgálták. Mi I.-vel még emlékszünk ra, hogy az orvos, aki a magánrendelésén észrevette a bajt, másnap a kórházi gépen nem találta volna meg, ha nem tudja, mit kell keresni; hogy a pécsi magzati diagnosztikai UH-n mérföldekkel többet lehetett látni a képen, mint a magánrendelésen; és hogy Hajdú doktornő gépén a teljes monitort a kinagyított szív töltötte be és még csak hangyás sem volt. Persze, biztosan mi emlékszünk rosszul, hiszen az ilyen emberek mindenhez értenek: focihoz, politikához és természetesen az orvostudományhoz is. 

Agybajt kapok tőlük! Rühellem, amikor olyanok dumálnak, akiknek gőzük sincs a témáról. Nem arról van szó, hogy ilyen posztok alá csak érintettek kommentelhetnek, mert az is régen rossz lenne. A véleménye/elképzelése is meglehet bárkinek bármiről. De könyörgöm, igazán lehetne bennük annyi, hogy átgondolják, mit hova írnak le! Teszem azt, ha ezek az én írásom alá kerülnek - természetesen egy tisztelettudó válasz után - egyszerűen továbbhaladtam volna, de ez a nő most éli át élete legrémesebb időszakát! Amúgy is a padlón van, hát osszuk neki az észt, hátha jobb lesz neki. Néha tényleg nem értem az embereket. Még a macskám is képes volt megérezni, hogy magam alatt vagyok a múlt heti UH után, és egész délután hízelgett, dorombolt. Nem hiszem el, hogy az emberek nem képesek erre (mármint persze nem a dorombolásra, hanem a beleérzésre).

Őszintén remélem, hogy nem olvasta a kommenteket.

*A poszt forrása: http://bezzeganya.postr.hu/nem-akarok-kotodni-a-babamhoz-amig-ki-nem-derul-beteg-e/oldal/3#commentsDiv

Kis magyar körkép

Az alábbiakban pótolnám az elmaradt beszámolót a június eleji időszakunkról.

Hát otthon voltunk, megmutattuk magunkat. Anyósom össznépi banzájt rendezett 1-jén, 34-en voltunk, és ezek csak a sógornőim és családjuk, apósom/anyósom testvérei (illetve azok egy része) és egy-két leszármazott. Az eredeti felállásban csak apósom részéről jöttek volna rokonok, ez azért fontos, mert I. unokatesója terhes (milyen meglepő) és már jócskán a vége felé jár, így el lehet képzelni, mennyire kívántam a vele való találkozást... A felkészülés érdekében tehát már az ötlet felmerülésekor megérdeklődtük, mire számíthatunk és meg is nyugodtam, hiszen ő anyósom ágába tartozik, vagyis nem lesz ott... elvileg. Hogy mégis, az már a buli reggelén, anyósoméknál, hagymapucolás közben derült ki. Volt másfél órám, hogy megemésszem a dolgot és felvértezzem magam a találkozásra.

A másik dilemmát az elmondjuk-ne mondjuk problémakör okozta, mert bár bizonyára akadnak (és akadtak) szkeptikusok, de látszik a pocakom és ezt nem csak én képzelem be, mert anyósom konkrétan rákérdezett, hogy nem-e ikrek, mert úgy nézek ki, mint egy 4 hónapos, akkor voltam 11 hetes... Bár a dolog részben boldoggá tesz, be kell vallanom, hogy ami látható, az sajna nem igazán a gyerek, hanem a beépített ütközéscsillapító párnáim, amiket Manó elvesztése után elkeseredésemben szedtem fel és a terhesség hatására felvették a várandós formát. Mindenesetre el kellett döntenünk mi legyen, mert ha valaki rákérdez, akár mondhatom azt is, hogy meghíztam (elvégre mekiben dolgozom). Elmondani sem igazán akartam (I. igen, de nem erőltette), de letagadni meg végképp nem. Így végül arra jutottunk, hogy ha valaki konkrétan megkérdezi, akkor neki elmondjuk. Ennek fényében egyedül I. egyik nővére tud a dologról. Itt meg kell azonban jegyeznem, hogy minden valószínűség szerint nem azért csak ők, mert a többiek vakok, hanem mert nem mertek rákérdezni. Hogy honnan gondolom? Mert senki (!) nem merte azt sem megkérdezni, hogy: " ...és nálatok mikor jön a baba?", pedig ez ugye minden családi összejövetelen előkerül, pláne ha van egy másik igen terhes is a társaságban. Hát igen, ez továbbra is kényelmetlen téma mindenkinek... Egyébként a babaváró unokatesóval szemben elég gyerekes, de hatásos túlélési technikát alkalmaztam: soha nem voltam ott, ahol ő. Ha bement, én kijöttem és fordítva.

A továbbiakban körbejártuk a rokonságot, I. kicsit rendberakta a házat, hogy majd ha mennek a központi fűtést csinálni, már minden klappoljon kazánház-ügyileg. Egyedül Apámhoz nem mentünk. Gondoltam rá, tényleg, de abban a pillanatban, hogy eszembe jut, görcsbe rándul az idegtől a gyomrom. Úgy döntöttem, így két mínusz gyerekkel megengedhetem magam azt az önzőséget, hogy nem teszem ki magunkat felesleges stressznek. Persze meglesz ennek még a böjtje, hiszen biztosan a fülébe jut, hogy voltunk otthon, aztán majd kapom az ívet rendesen, de ez van. Ilyen távolságból könnyebb kivédeni, mint ha egy légtérben lennénk. Egyébként hamarosan elszánom magam, hogy róla is írjak. Sok mindent megmagyaráz a hozzáállásomból, mentalitásomból az, amit mellette éltem/éltünk át.

Aztán otthonról hazajöttünk, volt egy UH, amiről már írtam az előző posztban és tegnap volt még egy, de ez csak olyan tessék-lássék kötelező volt (merthát múlt héten a fizetősön mindent rendben találtak), ezúttal nem is viselt meg annyira. Legközelebb egy hónap múlva megyek megint, jó sokára basszus...

Kifordulva II

Hát elég régen jelentkeztem. Az utóbbi három hét eseményeit viszont egy kicsit később foglalom össze, mert ezúttal sokkal fontosabb "kiírnivalóm" van.

Tegnap elmentünk nyaki redő mérésre. Azt hiszem még nem említettem, de ezt igen komoly tépelődés előzte meg. Itt ugyanis ezt a vizsgálatot nem támogatja a tb, vagyis fizetős. A dilemmát azonban mégsem ez okozta hanem, hogy egyáltalán nem voltam benne biztos, akarom-e tudni az eredményt. Hogy miért?

1. verzió: Az eredmény tökéletes. Hát Szabinál is az volt, meg az AFP is, mégis az lett a vége, ami.

2. verzió: Az eredmény rossz. Ezt követően további vizsgálatok, majd kiderül, elvileg mégsincs gáz. Ettől függetlenül rettegés a végéig és tovább...

3. verzió: Az eredmény rossz, és a további vizsgálatok szintén ezt támasztják alá. Dobjuk el, mint Szabit? Vagy vállaljunk egy sérült gyermeket egy idegen országban? Vagy költözzünk haza, ahol ugyan van szülői segítség, de nincs munka, pénz és gyatrább az ellátás?

Végül aztán mégis kértem időpontot. Talán nem is az eredmény érdekelt, hanem szerettem volna, ha I. is látja a tökmagot (mert a jövő heti kötelezőre nem tud jönni).

Az eredmény: nyaki redő: 1,32, ami ugye jó hír. Így az előzmények által indukált kezdeti kockázati tényezők az 1:717-ről 1:3585-re, az 1:1698-ról 1:5146-ra és az 1:5341-ről 1:21364-re javultak. Szóval örülünk. Vagy mégse?

Azt sejtettem, hogy a jó eredménytől sem fogok szárnyakat kapni (mondjuk azért kicsit reménykedtem a csodában), de azt álmaimban sem gondoltam, hogy sírva fakadok majd, és ezúttal nem örömömben. Egyrészt egyszerűen teliharsogta a fejemet a gondolat, hogy ez nem jelent semmit. Nem tudok szabadulni a történtektől, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Szabinál még a 17. héten is mindent rendben találtak, és mégis... Emellé szorosan hozzácsapódik a bűntudat, amiért hiába próbálom, nem tudok annyira bízni ebben a szerencsétlen babában, amennyire megérdemelné. Szegény már az előtt a testvérei árnyékában él, mielőtt megszületne, mielőtt bármelyikük megszületett volna....

Másrészt így utólag belegondolva, maga az ultrahang ténye, a tökmagunk látványa is megviselt. Na nem azért, mert bármi gáz lenne vele, csak most már ember formája van. Utoljára Szabit láttam így, és Szabit így láttam utoljára. Fáj. Azt hittem elég mélyen eltemettem magamban a múltat, de úgy tűnik, vagy én nem voltam elég alapos, vagy kiásta magát.

Hogy egy kicsit elvegyem az élét a posztnak, azt is leírom, hogy nemcsak a nyaki redőt, hanem mindent rendben találtak: 57 mm, és a fejkörfogat, combcsonthossz is arányos, szívverés szabályos. Szóval úgy néz ki, gyerek lesz belőle... :)

Csak sajnálom magam, amiért nem jutott egyetlen felhőtlen babavárás sem, amiért a másnak oly megnyugtató "minden rendben" nekem csak a múlt sebeit tépi fel. ...és sajnálom a babánkat is, mert ha egészségesen megszületik, akkor is sérült családja lesz. Csak abban tudok reménykedni, hogy ha végre sikerül egy babát magunkhoz is ölelni, akkor kicsit lenyugszunk és sikerül mélyebbre temetni a velünk történteket.