2012. szeptember 26., szerda

Gesztenye

Nem vagyok hívő... lassan annyiszor írom már ezt, hogy kezdek elgondolkodni.

Ma kilátogattam a központi temetőbe. Kíváncsi voltam, van-e olyan hely, ahol gyertyát gyújthatok a kisfiam emlékére. Keresgélés közben főleg gesztenyefák alatt sétáltam. Két sikeres eltévedés után nem röstelltem útbaigazítást kérni (mert ami azt illeti a szóban forgó temető nem éppen kicsi és főleg nem könnyen kiismerhető). Amikor már a vélhetően jó irányba tartottam, eszembe jutott, hogy semmit nem hoztam. Legalább egy mécsest betehettem volna a táskámba. Amint ez átsuhant az agyamon, lehullott egy gesztenye az egyik előttem levő fáról. Egy pillanatig arra gondoltam, ez nem lehet véletlen, hiszen eddig egy sem esett le, pedig vagy 20 perce alattuk sétálok. Aztán elhessegettem a gondolatot, meg úgysem találnám meg, mert a fűbe esett és nem is láttam, pontosan hova. Ebben a pillanatban úgy egy méterre előttem lehullott még egy, a becsapódáskor szétnyílt a héja, a gesztenye kigurult belőle és alig 10 centire a lábam előtt megállt.

Megértettem az üzenetet és felvettem a gesztenyét. Azt tettem az emlékműre és megígértem Szabinak, hogy legközelebb gyertyát is hozok.

Kontraszt

Én:

An ein Niegeborenes

"Wie früher
wird es nie wieder sein
-weil du warst
 
du warst
und wirst trotzdem nie sein

du wirst nie sein
und wirst trotzdem immer fehlen

du wirst mir vor augen bleiben
obwohl ich dich nie sah

du bist tot
und hast dennoch kein grab

wie früher
werde ich nie wieder sein
-weil es dich gab"


Míg valaki más:
http://www.salzburg24.at/oberoesterreichisches-findelkind-heisst-nikola-und-ist-wohlauf/3367775

2012. szeptember 24., hétfő

Helyzetjelentés

Hát eltelt egy újabb hét.

I. itt volt a hétvégén. Nagyon jó volt végre látni, ölelni! Most egy kicsit talán rosszabb, hogy ismét el kellett válnunk, de igyekszem arra gondolni, hogy már csak 1 hónap 1 hét és együtt leszünk.

Egyébként minden rendben van. A munka rengeteg (kellően fáradt is vagyok), de szívesen csinálom, dicsérve is vagyok, a kollégákkal is jól kijövök. Már szinte minden hamburgert készítettem és csak néhányszor sikerült megégetnem magam. :)

A várost változatlanul szeretem, a nyelv egyre jobban megy, bár ettől a nagy multikulti kiejtéstől lassan falra mászok... fünf helyett funf, vagy ami még jobb: fonf... és értsem meg, mit akar! De a legviccesebb az, hogy ők meg az én hochdeutsch kiejtésemet nem értik... tehát marad a mutogatás. :)

Jelenleg a legtöbb időmet (persze a meló után) a megfelelő albérlet utáni kutatás (csak ne kérnének mindenhol 3-4 havi kauciót), illetve a betegbiztosítás útvesztőinek kibogozása tölti ki (ez utóbbihoz valószínűleg szakszerű segítséget kell majd kérnem, ha lakás kérdésköre rendeződik).

Egyébként előszeretettel osztanak be Abenddienst-re, ami annyit tesz, hogy kora délutántól (14-15 óra) késő estig (23-24 óra). Ezzel nem is lenne akkora gond, csak minden hajnalban akad valami, ami miatt megbukik a pihenés-projekt: hol a kukások csörömpölnek (heti 2 alkalom, egyenként minimum 20 perc), hol  a szobatársam készülődik "finoman" a munkahelyére (heti 3 alkalom, minimum 1 óra), hol a felettünk lakók kölke hisztizik és rohangál a lakásban fel-alá, hogy nem akar oviba menni (kb. heti 1 alkalom). Nagyjából ezzel le is fedtem minden reggelt, pedig a főbérlők szöszmötölését még számba se vettem, mert az minden reggel általános.
Persze az is lehet, sőt valószínű, hogy egyszerűen öreg vagyok már egy ilyen társbérlethez. A sok bosszantó apróság összeadódik, és már a pokolba kívánom a lakótársaimat, pedig még csak két hete vagyok itt. Elszoktam tőle. Nemhiába 5 évig éltünk együtt kettesben I.-vel... 

Az "elviselést" nehezíti, hogy a szobatársam egy 22 éves csitri (és a csitri szó itt nem az évei számára vonatkozik), a főbérlőnő pedig 3 éve elveszítette a 41 éves fiát és kerek-perec tudtomra adta, hogy az én tragédiám semmi az övéhez képest (na pont ezért nem mondom el a munkahelyemen).

Mindegy. 5 hét. Ennyit kibírok. Legfeljebb azt csinálom majd, amit a suliban húsvéttól a tanév végéig: csinálok egy számsort és minden nap letépek egyet... :)

2012. szeptember 15., szombat

Eine sechse bitte!

Jó régen jelentkeztem már. Mentségemre szóljon, igen mozgalmas heteken vagyok túl. Többek között azóta más ország utcáit taposom.

9-én az elhatározást tettek is követték és "kivándoroltam" kishazámból. Az első napjaimat leginkább a rohanás, félelem , stressz, fáradtság jellemezték. Egyik hivatalból ki, másik leendő munkahelyre be, a végén már köszönés helyett is a "Ich suche nach Arbeitsmöglichkeiten." jött a számra. Persze nem a semmire utaztam ide, hiszen péntekre már volt egy próbanap-előjegyzésem, de az csak részmunkaidő lett volna, így próbálkoztam más terepen is. 

Az utolsó McDonald’s-ban jól beégtem, mert nem figyeltem, hogy az önéletrajzom átírásakor életbe lépett az automatikus kiegészítés és a Word jó fej módjára megelőlegezett nekem egy aznapi dátumot a születés rovathoz. A manager jól meg is mosolygott, miközben sűrű bocsánatkérések közepette kijavítottam. Aztán annyit mondott, hogy menjek be másnap délelőtt, mert az étteremvezető beszélni akar velem, és hozzam a papírjaimat is. 
Újabb stressz-halom. Túlestünk rajta. Annyit mondtak, elküldik az anyagomat a központba, ha döntöttek, szólnak. Aznap délután már csörgött a telefonom...

Mai állás:
6 napja érkeztem, 4 napja van munkám, tegnap ledolgoztam a próbanapot a bowling-klubban, mert az is pénz. A sors fintora, hogy ma is kell mennem, mert két napra jelentettek be és -lévén hétvége- már nem lehet visszacsinálni, szóval ma 11:30-tól 20:00 meki, utána sprint mosogatni éjjel 2-3-4-ig, amíg vendég van. Aztán holnap ismét meki, remélem nem reggel 6-ra leszek beosztva...
A lényeg viszont, hogy van munkám, amit otthon 4 hónap alatt nem sikerült elérnem. Jó, nem egy álommeló, de amíg meg nem lesz a 6 hónap munkaviszony a gyeshez, addig elmegy. Jobb, mint otthon a munkanélkülit várni, aztán meg már azt sem.

Összességében:
Bécs, annak ellenére, hogy nagyváros, kimondottan tetszik. Sokkal tisztább, igényesebb, mint Pest. Azon a részen, ahol lakom, a forgalom sem vészes.
Az autósok átengednek, a boltosok mosolyognak (sőt, szép napot kívánnak), a tömegközlekedésen átadják a helyet az időseknek, terheseknek, kisgyerekeseknek. Ez csak néhány dolog, amihez már az első nap után hozzá tudtam szokni. :)

A munkahelyen az első nap nagyon elveszettnek éreztem magam, aztán a másodikon már beszélgettünk, ugrattuk egymást a kollégákkal. Kedvesek és segítőkészek, csak ahányan vannak, annyiféleképpen beszélik a németet, én meg jobbára sehogy (mármint megértem persze, de válasz igen darabosan megy még). Az első naphoz képest mondjuk már sokkal jobb, mondhatni: belejövök, mint kiskutya az ugatásba.

Egyébként itt rengeteg a kismama, illetve kisgyerekes anyuka. A rengeteget szó szerint értem. Nem is nagyon látni arab nőt egy-két-három gyerek nélkül +1 a pocakban. Azt hiszem ők direkt szülni költöznek ide... 
Először megrémültem, hogyan fogom tudni ezt elviselni, de megdöbbentően jól tűröm. Amíg otthon legszívesebben megköpködtem volna őket, itt inkább az jut eszembe, hogy már csak 6 hónap. Eddig mindössze egyszer tört el a mécses, amikor a Pennyben a sorban előttem álló anyuka felvette a kisfiát, aki aztán a gyönyörű gesztenyebarna szemeivel éppen rám nézett. Az futott át az agyamon, vajon Szabinak is ilyen szemei lennének? Abban a pillanatban elkezdtek folyni a könnyeim, én meg nem győztem törölgetni, hogy mire a pénztároshoz érek, ne kelljen magyarázkodnom, hogy jól vagyok.
Ja, egyébként a mekis kollégáim naná, hogy egyenként kérdezték meg, van-e gyerekem. A nagy többségnek azt mondtam, hogy nincs. Így könnyebb, nem kell magyarázkodni. Csak az egyik török kolléganőm (a kedvencem) kérdésére válaszoltam azt: Schon nicht. Nem mondott semmit, de a pillantásában minden együttérzése benne volt. Valahogy megéreztem, hogy neki elmondhatom, mert nem fog kérdezősködni, felesleges közhelyeket ontani.

Egyelőre ennyi, így is regény lett.
Folyt. köv.

Ui.: I.! Nagyon hiányzol!!!

2012. szeptember 5., szerda

Eredmény/telenség

Tegnap megint telefonáltam Pécsre...aztán ma is, kétszer.

Jó hír: A vérvizsgálat eredménye negatív. 46xy - mondta az asszisztens, mire én közöltem vele, hogy ez nekem nem mond semmit. Hát lefordította: "Genetikai torzulás nincs, fiú."
Hát ennyi a kisfiunk számukra... 46xy.
Persze örülünk, hiszen ez azt jelenti, a második egészséges is lehet.

Rossz hír: egészséges is lehet... Vagyis nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy miért alakult így, mitől tartsunk. Annál is inkább, mert a szövettannak még nincs eredménye, bár őszintén kétlem, hogy bármi konkrétumot kihoznak majd belőle.

Tudom, hogy most simán telhetetlennek tűnök, hogy az udvaron fel-alá kellene rohangálnom azt visongva, hogy nem öröklődő...
De egyszerűen belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy tényleg csupán szerencsétlen véletlen. Nem múlhatott pusztán ennyin a gyermekünk élete! Nem is tudom, mit vártam ettől a vizsgálattól, de hogy nem nyugodtam meg, az tuti. 

Így hogyan óvjam meg a második babánkat? Mondjon már valaki valamit!!!