Ma két hete, hogy elment. Már nem sírok. Legalábbis közel sem annyit, mint eleinte. Persze szinte nincs olyan óra, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, de már nem kell zsepi. Nem tudok sírni...és ez talán még rosszabb, mert csak ürességet érzek, iszonyatos hiányt.
Napok óta úgy érzem, mintha ülne valaki a mellkasomon. Nehéz levegőt venni és a szívem dobbanása is szinte fáj. Nem tudom, mikor lesz jobb.
Tegnap nevettem először mióta ez a rémálom elkezdődött, aztán rögtön sírva is fakadtam. Szégyelltem magam, hogy egy pillanatra nem Ő volt a gondolataim középpontjában. A férjem átölelt és annyit mondott: szabad nevetni. Megérezte, amire gondolok. Nem is tudom, mit csinálnék, ha nem állna mellettem. Eddig is nagyon kiegyensúlyozott és boldog volt a kapcsolatunk, de az utóbbi pár hétben tényleg szavak nélkül is megértjük egymást. Ha már ennek az egésznek így kellett lennie, akkor legalább ennyi jó származzon belőle.
Csak annyira akartuk Őt! Olyan sokáig vártunk a megfelelő időre, amikor majd azt mondhatjuk, mindene meglesz. Most minden megvan...csak Ő nincs sehol.
Atyavilág! Teljesen véletlenül keveredtem ide, és döbbenten vettem észre, hogy pontosan egy nappal Szabi előtt ment el a mi Zsoltikánk. Nekem is a blogírás segített. Nem ismerlek, de mostantól olvasni foglak! Üdv.: Márti
VálaszTörlés