...és egy vissza.
Hát tévedtem a múlt heti mélypontot illetően. Azt hittem, már egészen jól vagyok, de igazuk volt azoknak, akik ezen már átestek: soha nem lehet tudni, mikor jön egy újabb hullámvölgy. Szombat este kicsit megroppantam, és vasárnap is sokszor sírva fakadtam. Pedig ha belegondolok a kiváltó oknak inkább örülnöm kellett volna, mintsem, hogy bőgjek miatta. Az egész azzal indult, hogy mint azt már az előző posztomban írtam, anyósomék két nevelt gyermekére vigyáztam. Délután megjött I. (a férjem) is. Estig nem igazán történt semmi, bár egyszer-egyszer elfacsarodott a szívem, ha a gyerekekre néztem, hiszen a szüleik hagyták, hogy elvegyék őket tőlük (mármint nem voltak képesek megváltoztatni az életmódjukat, hogy megtarthassák őket).
Aztán eljött a vacsoraidő és túl meleg lett a pizzaszelet. I. leült a kislány mellé és csíkokra vágta neki a pizzát, hogy gyorsabban hűljön. ...én pedig csak néztem és nem tudtam tovább tartani a könnyeimet. Hiszen úgy viselkedett, mint egy igazi apa. Megérett rá. Nekünk mégsincs kiről gondoskodnunk!
Hiányzol Szabi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése