No comment

Ma meghívott ez a csaj egy kebapra.

Kapcsolatok

Állsz a bedobozolt gyümölcsök előtt és nézed őket, próbálsz választani közülük. Hosszas tanakodás után kiveszel egyet a sorból, első blikkre ez tűnik a legszebbnek. Lassan körbeforgatod, akkurátusan megvizsgálva minden oldalát, majd alulról is meglesed, mert nemegyszer megjártál már. Úgy tűnik ez a neked való, hát kifizeted, hazamész, belősz egy jó kis filmet és kibontod a dobozt. Csupán egy kellemes délutánt akarsz eltölteni. A mozigép forog, sorra veszed kézbe a gyümölcsöket is, kezded igazán jól érezni magad. Aztán, amikor a legkevésbé számítasz rá, hirtelen keserű lesz a szád íze. Értetlenül nézed az ujjaid között a maradékot, aztán a doboz még meglévő tartalmát. Pedig milyen alapos voltál! Mennyi kidobott idő, amit egy másik dobozra fordíthattál volna! Hogy lehet ilyen mértani pontossággal középre helyezni a romlottságot? Vajon van-e mód, amivel ki lehetne szagolni?

A dobozban még árválkodik néhány szem. Kár lenne veszni hagyni, gondolod. Már nyúlnál is értük, de akkor megint érzed annak a romlottnak az utóízét és végképp elmegy az étvágyad.

Szaranya 3.0, avagy a biománok támadása

A minap egy majdnem honfitárs anyukával sétálgattunk a Dunaparton - mert kell  szocializálódás -, beszélgettünk a gyerek melletti háztartás problémáiról, amikor is elhangzott ez az ominózus kérdés a főzés/ételrendelés témakörében:"Meg egyébként is, ki tudja, milyen olajban sütnek, mit tesznek bele, nem?" - "Persze" - válaszoltam a tőlem telhető legmeggyőzőbben, miközben aktívan szégyellni kezdtem magam.

Mert bár kólát nem ittam terhesség alatt, de egy időben majd' megpusztultam a duplasajtos mekis hambiért és kettesével toltam befelé, és ami azt illeti így, szoptatósként is becsúszik egy-egy hamburger, vagy kebap, rendelt kaja, neadjisten pizza. Mondjuk ez utóbbit csinálnám én saját kezűleg, de a konyhám olyan csöpp, hogy még a tésztának sincs helye megkelni. A mosható pelenka történet ugyanezen okból bukott meg, mert a fürdőbe a mi szennyesünk is épphogy befér, max. a hálónk közepén tudnék helyet szorítani a kakis pelenkának, az meg nem lenne a legesztétikusabb.

...és igen, Nadine kap tápszert, sőt cumija is van. (Ahogy észrevettem, az utóbbi valóságos szitokszó az anyukák körében. Vagy inkább olyan, mint Voldemort, még a nevét sem ejtik ki.)

Mindezek mellett bio mosószert/mosószódát és öblítőt használok, a főzésnél olivaolajat, kókuszzsírt, minimális sót és cukrot, még a rántotthúst és a hasábburgonyát is sütőben, zsiradék nélkül készítem. Elsősorban szárnyashúst eszünk, sokszor van "zöld" köret.

Nadine fürdővizébe többnyire csak mandulaolaj kerül, bekenni is azzal szoktuk. A popsija csak akkor lát krémet, ha indokolt. (Anyós meg pont ezeken ütközik meg.)

Mégis szinte minden alkalommal, amikor beszélgetek valakivel, a vége bűntudat lesz. Utálom ezt!

Hahó, én is itt vagyok!

A nagymamám épp most közölte velem a telefonban, hogy "Etesd azt a gyereket!", "Majd ha hazajöttök veszünk tápot, aztán elmondjuk, hogyan kell használni."

Komolyan, mintha nem tudnám rendesen ellátni a saját gyerekemet! Már bánom, hogy bárkinek is beszéltem a problémákról. Esküszöm innentől és a következőnél csak azt fogom mondani, hogy minden rendben.

Szoptatsz? Naná!, Alszik? Mint a tej! Szokott sírni? Á, a hangját nem hallottuk még!

Megkérdezte azt is, I itthon van-e. Mondom: Nincs, dolgozik. Mire a válasz: Jaj, szegénykém! Nem is tudod, milyen szerencséd van vele!

Ezt a mondatot, ha nem hallottam a szülés óta kb. 10szer, akkor egyszer se (és nem csak tőle, hanem szinte mindenkitől). Mintha nem lennék vele egyébként is tisztában! Tudom, hogy szerencsém van, de könyörgöm: én is itt vagyok! Én is gürizek, csak én itthon, egyedül a gyerekkel. Arról nem is beszélve mekkora felelősség nyugszik a vállamon, hiszen gyakorlatilag nekem kell átlátni és jobbára intézni is a hivatalos ügyeket. I persze segít, ahol tud (pl. a csajszi anyakönyvét ő szerezte be), de legyen szó a gyerek utáni juttatásokról, adóbevallásról, vagy akár egy hivatalos levélről, a nyelvtudás szintje okán elsősorban nekem kell helytállni. Olyan nagy kérés lenne, hogy engem is észrevegyen végre valaki (tisztelet a két kivételnek)? Mondjuk a saját családomból?

Szóval, ha valakit érdekelne: rohadtul elegem van. Nadine születése óta 1 hetet voltunk otthon, de az sem a pihenésről szólt, hiszen államvizsgáztam. Tudom, csak egy gyerekem van, és higyje el mindenki, hogy imádom a lányom, de isten látja lelkemet, nagyon fáradt vagyok. Nem bánnék egy kis pihenőt sem, de leginkább arra vágyom, hogy megértsenek.

Szaranya 2.0, avagy a vízi katasztrófa

Hát úgy készültem, hogy ma egy helyes fürdőrucis képet és vidám élménybeszámolót hozok...

Aztán a lányom úgy döntött, neki kevésbé tetszik a babaúszás ötlete.

Merthogy jelentkeztem egy kurzusra egy közeli edzőteremben, aminek uszodája is van. Egyrészt a csípőjének a későbbiekben is jót tenne az úszás, másrészt egyikünknek sem árt, ha kicsit emberek között vagyunk (sétálni minden nap megyünk, de azt többnyire csendes magányban töltjük). Egészen addig nem is volt gond, amíg be nem léptünk a medencetérbe. Próbáltam én mindent: ringatni, énekelni, ölelgetni, hintáztatni a vízben, de teljesen feleslegesen. A félórás foglalkozásból kb. 15 percet töltöttünk a vízben: az első 5 perc ordítás, 5 perc nyugi, újabb sírás, de ekkor már vigasztalhatatlanul, úgyhogy kijöttünk. Mondjuk ezzel nem sokat értem el, mert az öltözőben ugyanúgy nyomta, pedig még kaját is dugtam a szájába. Mire megnyugodott, nemcsak az órának lett vége, de minden résztvevő megszárítkozott, felöltözött és elhúzott haza, csak mi bohóckodtunk még ott.

Irtó hülyén éreztem magam. Részben nagyon sajnáltam a csajszit, mert tuti, hogy félelemből sírt, másrészt égett a pofám, amiért nem tudtam megvigasztalni a saját gyerekem. Talán korai volt még elvinnem, de eddig mindenhol olyan ügyesen viselkedett és a hang sem zavarta. Jövő héten teszünk még egy próbát, aztán ha nem megy, akkor visszabizniszelem a pénzt.

Átkozott genetika

Nadine a múlt héten betöltötte a 3. hónapot. Ennek kapcsán esedékes volt egy általános orvosi vizsgálat plusz ugyanarra a napra kaptuk az orthopédiai kontroll időpontját is. Eredetileg már aznap el akartam dicsekedni, hogy milyen szép, ügyes, nagy lányom van, de aztán másképpen alakultak a dolgok és ennyi idő kellett, hogy nagyjából túl tegyem magam rajta.

A gyerekorvosnál minden rendben ment. 5140gr és 59cm. Hihetetlen, mennyit nőtt! Mondjuk amikor esténként "műsor van" és már egy órája cipelem a fenekét, ennél nehezebbnek is szoktam érezni. :)

Megkapta az első oltásait. Szegény úgy sírt, hogy alig tudtam megvigasztalni, pedig még énekeltem is neki (hangsúlyoznám: nyilvános helyen!), miközben a saját könnyeimmel küszködtem. Nem gondoltam volna, hogy én is ilyen gyerekkel együtt sírós anyuka leszek...

Mindezek után átrohantunk az orthopédiára, ahol a múltkorihoz hasonlóan a bal oldalát az istennek sem tudták vizsgálható szögbe hozni, pedig vagy hatszor kivették-visszatették abba a "satuba". Persze itt is sírt, elege volt már az egészből. Aztán csak sikerült képet csinálni. Itt szúrnám közbe, hogy előttünk egy kisfiút vizsgáltak, és az ajtó előtt várakozva láttuk, hogy műanyag kengyelt kap. I még meg is jegyezte, milyen jó, hogy mi megúsztuk a terpeszpelussal. Ekkor még abban a tudatban voltunk, hogy a dokitól hazaérve eldobhatjuk azt is, hiszen egy hónappal ezelőtt már minden rendben volt és csak a biztonság kedvéért használtuk még 4 hétig. Hát ez nem jött be.

A képet nézegetve a doktornő nem tűnt túl feldobottnak és közölte, hogy bizony ebből nálunk is kengyel lesz, de tekintettel az ultrahang alatti küszködésre, elküldött minket röntgenre, mert azon biztosan minden látható. Teljesen összezuhantam. Csak az dübörgött a fejemben, hogy az én hibám, tőlem örökölte. Cirka 40 perc alatt megjártuk a röntgent és visszamentünk az orthopédiára. A felvétel alapján végül mégsem kellett a kengyel, viszont további 4 hét terpeszpelus. Tudom, hülye vagyok, de ekkor már ennek sem tudtam örülni. 

Egyrészt gátolja a mozgásfejlődésben. Pelus nélkül már egy csomószor átfordult hasról hanyatt, de pelussal nem megy neki, hiszen a lábacskái béka-pózba vannak kényszerítve, és mivel egész nap kell viselnie, ezért aztán a gyakorlásnak lőttek.

Másrészt mi van ha téved a doktornő és mégis a kengyel kellene? (Tudom, hogy ezzel ellentmondok az előbbiekben megfogalmazottnak, de mondtam: tiszta hülye vagyok.) Nálam is azt mondták, minden oké, aztán mégsem. Nem akarom, hogy a lányom is ennyit kínlódjon, hogy egy életen át elkísérje.

Persze ennek kapcsán megint elkezdtem agyalni a genetikai kérdéseinken. Tudjátok: lyukas szív, egészséges fiú...

De jelentem, már jobban vagyok. Nadine-t pedig szemmel láthatóan hidegen hagyja a terpeszpelus.