Anyaság felfüggesztve...

Ez a kifejezés az egyetlen, amire emlékszem egy általam nagyjából tavaly ilyenkor olvasott írásból. Sajnos azóta hiába keresem, nem találom sehol. Arról szólt, hogy a korai vetélések után már másképpen állunk a következő terhességhez. Nem merünk kötődni, nem merünk szeretni, nem merünk örülni.

Nem így képzeltem az életemet. Tudom, hogy vannak ennél súlyosabb problémák az életben, de a saját bloggal ezúttal a nyafogásra is feljogosítva érzem magam. Azt nem vártam, hogy mindenben szerencsém legyen, mert a kamaszkorom már megmutatta, nem vagyok az a típus (Apám ebben a tanításban oroszlánrészt vállalt és próbálkozik a mai napig is), de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a reprodukcióval is gondjaim lesznek. A családban nem volt példa (helyesebben nem tudok róla) ilyen esetekre. Pár évvel ezelőtt az egyik távolabbi rokonnál volt egy vetélés, aztán elvesztették a pár hónapos második babájukat is, de ez utóbbi teljesen más eset, hiszen nem születési probléma okozta. Ennek megfelelően abszolút naívsággal vágtunk bele a dologba, és talán ezért is volt olyan hatalmas az a pofon, mert mindig onnan fáj a legjobban, ahonnan nem számítasz rá. Keserves időszak volt, de a végére csak felálltunk, mert hát az élet megy tovább.

Kaptunk egy második esélyt, és nagyon örültünk. Ismét beleestünk a hibánkba és szentül hittük, nem lehet baj. Rosszul tettük? Úgy látszik. Pedig az egyetlen bűnünk az, hogy elhittük az orvosoknak, Szabi sorsa véletlenül alakult így. Persze azóta is ezt mondják, csak ezúttal már két véletlenről beszélnek. (Sőt, a legutóbbi nőgyógyász, akinél voltam, közölte: a második nem számít.)

Kérdem én ezek után, hogyan álljunk hozzá a jövőhöz? Persze az én számból hangzott el nem is olyan rég: Ha jön, jön, ha marad, marad, de persze ezt csak kimondani könnyű. Normális ember, ha eszébe jut, hogy talán terhes, örül, én csak aggodalmat érzek. Ha pedig tényleg: hallgatnunk kell, titkolnunk, hiszen ha ezúttal is úgy alakul, sokkal egyszerűbb, senkinek sem kell magyarázkodni, nem kell számítani a : Na és hogy vagytok? kérdésre. De ennek nem így kellene lennie! A boldogságtól a Föld felett 10 centivel kellene járnunk és mindenkinek újságolni a jó hírt, és egyáltalán: Jó hírnek kellene lennie!, és nem pedig aggódást, szorongást, félelmet keltenie. Persze, majd megbékélünk, majd valahogy túl leszünk ezen a időszakon is, de jelenleg egyre csak ez harsog a fejemben: anyaság felfüggesztve.

Alkony

Langyos tavaszi vasárnap este volt. A sötétség lassan birtokba vette az eget, de a város felett megálljt parancsoltak neki a lámpák fényei. Az állomáson még nyüzsögtek az emberek, de távolodva már halkult a zsivaj, lassan mindenki aludni tért. A játszótérről egy hinta nyikorgása hasította meg ütemesen az éjszaka csendjét, előidézőjét az éjszaka jótékonyan homályba burkolta.

Egy pár lassan sétált a hídon. A nő szorongatott valamit a kezében, a férfi óvón karolta át. Középre érve megálltak, talán a látképet csodálták. A Duna hatalmas kaleidoszkópként tükrözte vissza a fényeket, a távolban két vonat suhant el egymás mellett. Mindketten kinyújtották karjukat a korláton túlra, szorosan összebújtak. Aztán nő szétnyitotta a kezét, és egy pillanatra megállt az idő. Fájdalom kúszott a levegőbe, sóhajtás hallatszott. A víz halk csobbanással fogadta magába a pár ajándékát. A hullámok felerősödtek, talán ők is érezték, milyen féltett kincset is bíztak rájuk. A férfi és a nő egy kis ideig még kémlelte a vizet, egymás öleléséből merítettek erőt. Aztán lassan elindultak visszafelé és sziluettjük hamarosan az éjszaka sötétjébe veszett...

http://galerie.chip.de/k/architektur/architektur/wien_bei_nacht_2/658676/

Évforduló

Ma egy éve.

Érdekes, hogy mennyi mindent vár az ember egy-egy "kerek" időintervallumtól. Három hónap, fél év, egy év...

Titkon azt várjuk (mégha az ellenkezőjét is állítjuk), hogy aznap már másképpen kelünk fel, hogy másképpen fogjuk látni a világot, hogy képesek leszünk továbblépni. Hülye egy berögződés ez, hiszen igazából mindenki tisztában van vele, hogy ez nem így működik.

Felkeltem ma reggel, és már nem fáj. Félreértés ne essék, igenis gondolok rá és hiányzik, elképzelem milyen lenne, és nagyon szeretném, ha velünk lehetne, de már nem sírok, nem töprengek a miérteken, nem érzem úgy, hogy megszakad a szívem. Csakhogy ez nem ma kezdődött. Azt hiszem azóta van ez így, mióta Manó is elment. Valahogy átrendeződtek az érzéseim, belenyugodtam. Olyan rossz ezt kimondani, mert ez úgy hangzik, mintha elfelejtenénk, vagy megtagadnánk, pedig egyáltalán nem erről van szó, csak nincs rá megfelelőbb kifejezés.

Korábban mondtam, hogy mióta elhoztuk a hamvait, azóta nem beszéltünk I-vel a "hogyan tovább"-ról. Aztán mégis megtört a jég. Azt modta, hogy megérti, ha nem akarok távol lenni tőle, és mivel szemmel láthatóan nem visel meg az ittléte, ezért hajlandó változtatni az álláspontján, miszerint mindenképpen búcsút kell vennünk valamilyen formában. Csak most bökte ki, attól félt, hogy összeomlok, ha velünk lesz. Az ajánlatáért nagyon hálás vagyok. Főleg azért, mert tudom, hogy ő ezt nem tartja jó ötletnek, mégis rámhagyja a döntést. Ettől függetlenül aztán mégis egyre gondoltunk, és a mai napot határoztuk meg. Ez szintén egyfajta fordulópont, bár normális esetben ugyan már régen túl kellene lennünk rajta, de most így utólag már nem bánom annyira, hogy ennyit kellett várnunk. Manónál (Tőle már másnap búcsúztunk), túl zaklatott voltam, csak foszlányokra emlékszem. 

Egészen más lesz így búcsúzni, nyugodtan, minden pillanatát maradéktalanul felfogva és átélve.

 Nyugodj békében Kicsikém!

http://www.blogpedias.com/alone-vs-being-alone/

Mozaik

Múlt héten hazalátogattunk. Ezeknek a tiszteletköröknek persze megvannak a pozitív és a negatív oldalai is. Egyrészt lájuk a családunkat, Igort, a házat, másrészt viszont egy hatalmas rohanás az egész, hiszen bele kell zsúfolni minden hivatalos teendőt is. Persze a célul kitűzött hivatalok nyitvatartási ideje csak arra az egyre nem alkalmas, hogy az ember egy nap alatt intézzen el mindent.

Összességében nem panaszkodhatunk, ez volt az első olyan körünk, amikor minden kitűtött célt sikerült teljesíteni.

A hét legfontosabb eseménye Szabi hamvainak elhozatala volt. El sem tudtam képzelni, milyen lesz... Amikor átadták, magamhoz szorítottam és egy jó ideig úgy ültem még az autóban is, szinte megnyugtatott a közelsége. Olyan régen elváltunk már egymástól! ...és talán morbidul hangzik, de legalább életemben először magamhoz ölelhettem.

Elhoztuk magunkkal Bécsbe, mert ott szeretnénk búcsúzni Tőle, ahol a testvérétől is, de egyelőre még mindig itt van velünk. Már többször eszembe jutott, hogy beszélni kellene I-vel az időpontról , de nem vitt rá a lélek. Azt hiszem félek véglegessé tenni a dolgot, hiszen olyan jó érzés tudni, hogy hol/jó helyen van. Viszont I is hallgat. Nem tudom, hogy egyszerűen csak rám vár, vagy nem tudja, hogyan hozza fel a témát, vagy ő is bizonytalan. Kivülről szemlélve az életünk ezen szakaszát: tökéletes groteszk dráma lenne.

A jövő hónapban - ha minden igaz - gimis osztálytalálkozóm lesz. Ahhoz, hogy elengedjenek a melóból, igen kemény harcot kellene vívnom, lévén májustól beindul a Prater-szezon (vidámpark), ráadásul ez a teljes hétvégére kivonna a forgalomból. Amikor I-nek kifejtettem az aggályaimat, közölte, hogy szerinte igazából el sem döntöttem még, hogy megyek-e, mert ha akarnám, úgyis el tudnám intézni. Azt hiszem igaza van. Tényleg nem tudom, akarok-e menni. Ha listát írnék mellette-ellene, akkor az így nézne ki (a teljesség igénye nélkül):

Ellene:

- Mit mondjak az elmúlt 5 évről? Az elég pocsékul jönne ki, hogy van két halott gyerekem...

- Nem akarom nézegetni/hallgatni mások családi boldogságát. Tudom, hogy szánalmas vagyok, de ez van.

Mellette:

- Ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőségem találkozni velük? Persze akadnak kivételek, de a legtöbbjükre igenis kíváncsi vagyok.

Szóval sajnálom kihagyni, de félek megbánom, ha elmegyek. Azt hiszem még egy párat aludnom kell erre.