Egy újabb hét eltelt Szabi nélkül. Fizikailag már semmi nyoma sincs, hogy valaha terhes voltam. Már lelkileg is sokkal jobban vagyok, bár még akadnak mélypontok. Összességében igyekszem összeszedni magam és úgy tűnik, hogy sikerül, még ha lassan is.
Heti leltár:
Minden babaholmit becsomagoltam és feltettük a padlásra. Mindössze három zsepit használtam el közben, bár egész idő alatt alig kaptam levegőt.
Anyósomékhoz két új jövevény érkezett, egy testvérpár (5 és 6 évesek). Most éppen rájuk vigyázok, mert anyósomék már nem tudták lemondani a programjukat. Nem mondom, hogy nem szorul el néha a szívem, amikor rájuk nézek, de azt hiszem egészen jól viselem.
A hét legmélyebb gödrébe tegnap kerültem, mert valaki (és a személy tényleg mindegy) azt mondta, hogy minek akarom elkapkodni a következő babát, mert még annyira ráérek. Ja, és hogy a mai fiatalok nem készülnek fel eléggé az anyaságra, mert az már a fogantatástól nagy felelősség. Ergo én egy felelőtlen, bulizós, alkoholt vedelő fiatal vagyok, aki részben magának köszönheti a gyermeke betegségét... El sem tudom mondani, hogy ez mennyire hiányzott a lelki világomnak! Ráadásul anyu tegnapelőtt elmondta apámnak, hogy mi történt (magyarázat: válnak, így nem laknak már együtt), erre ő meg számonkérte, hogy miért nem szóltunk időben. Nem tudom, minek szóltam volna, amikor nem volt hajlandó eljönni az UH-ra se, arról nem is beszélve, hogy április első hetében kvázi kitagadott. ...de miért nem szóltam... Ehhez a röhejes helyzethez már kevés az én humorérzékem.
Na mindegy, túl vagyok rajta. Talpon vagyok és ott is maradok. Jövő héten megpróbálom meglátogatni a "kölkeimet", azaz a volt osztályomat. Remélem, jól veszem majd az akadályt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése