Alles in Ordnung

Lassan, de azért csak eljutottunk a tegnapi naphoz.

A babóval - a folyamatos stresszelésem ellenére is - úgy tűnik minden oké. Nő, mint a gomba (18mm) és a szívverése is szabályosnak tűnik, már amennyire ezt így a 9. héten meg lehet állapítani. Ami viszont biztos, hogy szó szerint bugizik odabent, mert a vizsgálat alatt egy pillanatra nem maradt nyugton, a dokinőnek nagyon gyorsnak kellett lennie, hogy egyáltalán le tudja mérni. Ha ilyen aktív marad, biztos kilép majd az oldalamon... :)

A hormont a 12. hétig szednem kell, a következő UH pedig a 13. héten. Jó messze basszus, most a két hetet is alig győztem kivárni!

Mindenesetre talán most egy időre képes leszek nem azonnal ráparázni minden apróságra. A. (sorstárs és egyike a kommentelőimnek) tanácsára újra regisztráltam a babaszobán, hogy az Ő szavával élve "lelkesterhesekkel" is felvegyem a kapcsolatot. Tegnap csak olvasgattam, mert nem akartam írni, amíg be nem bizonyosodik, hogy a picivel minden rendben. Egyelőre nem nagyon tudok azonosulni a szerepkörükkel, de azért majd igyekszem.

Úgyhogy megyek is és keresek valami extra naív első gyermekes, föld felett 5 centivel járó kismamát és beszélgetésbe elegyedek vele.... :)

Nyugalom? ...soha már!

Ha minden a terv szerint alakul, akkor most éppen Mo. felé zötykölődnék a vonaton, hogy aztán holnap találkozhassak az 5 éve nem látott volt osztálytársaimmal, gondolatban pedig már anyukám nekem szánt vasárnapi tarhonyás hús költeményét falatoznám.

Sajnos nem mondhatnám, hogy minden a terv szerint alakult, ugyanis ehelyett az ágy mára már kényelmesnek sem mondható ölelését három napja csak mosdó és evés céljából hagyhatom el. Történt ugyanis, hogy a Sors ismét bebizonyította, mekkora szemét is tud lenni. 

Amikor megkaptam a hormontablettát, szinte elszállt minden aggodalmam. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz a jövőt illetően, de már nem vizslattam árgus szemekkel minden egyes mosdó-látogatáskor, hogy színesedik-e az életünk vagy sem. Hiszen elvileg ez mellett a gyógyszer mellett nem léphet fel vérzés... Na ja, elvileg. Kedden este persze sikerült rácáfolnom a dologra. Szerda reggel irány az ambulancia a választott kórházban, cirka két óra várakozás, gyomor görcsben, terhesek és kismamák garmadája.

Természetesen nem találtak okot a vérzésre, ami szerencsére addigra már csak rossz emlék maradt. A Babó jól van, méret, szívverés normális. A vérzés nem normális... Ha mégegyszer előfordul, azonnal be kell feküdnöm, ha akarok, akár most is. Nem akarok. Feküdni otthon is tudok, mást meg a kórházban sem csinálnának ilyen korai szakaszban. A dokinő rábólint, de a biztonság kedvéért rávési a lapomra, legközelebb hosszabban élvezhetem a vendégszeretet.

Azóta olyan vagyok, mint egy darab fa, csupán az áramlatok sodornak néha a konyha, vagy a fürdő felé... Szerencsére azóta semmi komolyan aggasztó, bár néha fájdogál a hasam, de ez még belefér. Csupán egyetlen következmény állandósult: azóta megint minden alkalommal összeszorult gyomorral vizsgálódok...
 

A múlt árnyéka

Tegnap felhívott a volt dokim. 

Az a doki, aki szakmailag irigylésre méltóan korán fedezte fel Szabi betegségét, az a doki, aki anno kinyomozta, mikor megyünk a pesti professzor asszonyhoz egy utolsó utáni szalmaszál lehetőségét kergetve, hogy aznap délután felhívjon, hogyan is alakult a diagnózis, hogyan döntöttünk.

Alig hittem a szememnek, mikor láttam, ki a hívó. Az ok, amiért keresett: egy kongresszusra készül és szeretné bemutatni a Szabiról készült UH-felvételeket, ehhez kérte az engedélyem. Érdeklődött, próbálkoztunk-e azóta. Miután elmeséltem neki a januári kudarcot és a mostani helyzetet, ismét feltört belőle az az emberség, ami miatt annak idején gyermek-mód hálás voltam: Megemlítette, hogy Mo-on ilyenkor szoktak adni hormontablettát. Mondtam, hogy nagyon szépen köszönöm a tanácsot, szerencsére itt is.

Egyébként ez így nem is teljesen igaz, mert amikor Manónál vérezni kezdtem, mondtam a nőgyógyinak, hogy otthon erre kaptam hormontámogatást, mire ő közölte, hogy ez a vérzés még nem olyan vészes. Mire az lett, akkor meg már mindegy volt.

Akihez áprilisban a terhességi igazolásért mentem, szintén nem feszegette a témát, pedig elmondtam, hogy Szabinál is véreztem, és azóta volt egy korai vetélésem. Részben ezért (mármint a "nemtörődöm" hozzáállásért) és a "második nem számít" kijelentéséért vállaltam az újabb orvosváltással járó procedúrát. Merthogy itt nem olyan egyszerű ám az! A tb negyedévente egy szakterületen csak egy orvost finanszíroz. Mivel én áprilisban elmentem ehhez az úriemberhez, legközelebb csak júliusban válthatnék dokit, vagy marad a másik alternatíva: privátban. Hát mivel a tb-nél hiába magyaráztam az empátia fontosságát a szakmában, nem voltak hajlandók megkegyelmezni és felnyitni a kártyám, így marad a lóvécsengetős módszer.

Különben az új dokival még ilyen szempontból szerencsém is van, mert fizess egyben előre rendszer van nála, így 110 euróért minden alkalommal kapok UH-t, amikor megyek hozzá, és nem alkalmanként kell kifizetnem 40-et, amivel lényegesen jobban jövünk ki anyagilag.

A másik, amit a fentiek és az empátia mellett abszolút a javára írok, hogy bár vérzésnek ezúttal semmi nyoma, felírta nekem a hormontabit, mondván ártani nem árt, és hátha ez ad nekem egy kis biztonságérzetet. Hát ezért írtam az előző posztban, hogy egy tündér.

Mellékesen jegyzem meg, hogy a hormontól nem csak biztonságérzetet kaptam, hanem első nap olyan rosszul voltam tőle (pedig eddig sem volt kutya), hogy az összes mozgási energiámat a mosdó-mosogató-ágy háromszögbe fektettem, és ha a fejem 10 centinél jobban eltávolodott a vízszintestől, már az ájulás kerülgetett a szédüléstől. Szerencsére azonban ahogy jött, úgy el is ment, tegnap már csak a szokásos tüneteimmel küzdöttem. Persze mindez csak azért számít, mert addig legalább tuti a helyén van. Mindenesetre azért örülök, hogy táppénzen vagyok, mert így kizárt, hogy tudnék dolgozni.

Titok

Tegnap délután bizonytalan lépésekkel indultam útnak. Hiába igyekeztem minden erőmmel nyugodt maradni, sorra jöttek a "mi van, ha" kezdetű mondatok, és úgy elözönlöttek, hogy még arra is képtelen voltam koncentrálni, merre megyek. Eredetileg metróval akartam eljutni a célomig, de a lábaim a munkából már oly megszokott útvonalat követték és mire felocsúdtam, már a vasútállomáson álltam. Nem fordultam vissza, igaz 10 perccel tovább tart, de ez is egy alternatíva.

Új orvos, új remény. Remény az orvosban és remény a boldogság lehetőségében. Viszont az új remény mindig magában hordozza a félelmet is. Félelmet az újabb csalódástól, az újabb fájdalomtól. Odaértem a rendelő elé. Most már mindegy, ha már eddig eljöttem, nem fordulhatok vissza. Egyébként sem futhatok el az elől, ami odabent vár. A mi döntésünk volt, vállalnom kell a felelősséget és azt, amit magával hoz, legyen az siker vagy kudarc.

 A doktornő egy tündér.

7

Ennyi hét és ennyi mm. Szívverés. Az eddigi legsikeresebb munkánk, az eddigi leghosszabb problémamentes időszak. Remény és próbálkozó boldogság.

Megszegtem a magamnak tett ígéretet a titoktartásról. Azzal mentegetem magam, hogy a családból csak anyukám tudja, a többiek (eddig szám szerint 2) pedig mind olyanok, akik 100%-ig mellettem állnak. Másrészt egyszerűen úgy érzem, megőrülök, ha nem írhatom ki magamból. A naplót viszont még nem mertem elkezdeni. A naptárba minden fontosabb időpontot bejegyeztem, de nem merem "papírra vetni", vagy nevesíteni a bennem növekvő reményt, mert félek, hogy azzal elveszíteném.

...és hogy ezúttal meddig tart a boldogságunk? Amennyit nekünk szán a sors. Egyelőre mindig csak a következő napra koncentrálok, amíg nincs komplikáció (és ennyire rosszul vagyok :) ) igyekszem pozitív maradni.

Enzo

Nos, eredetileg macskát akartunk, a törzskönyvében az is van, de szerintem becsúszhatott ide valami kutyagén is, mert amit ez az állat csinál, az nem természetes.

Ami eddig terv szerint alakul: Nő, mint a gomba. A héten már lenyomta a 2,5 kg-ot, pedig csak 17-én tölti az 5 hónapot. Már nem félek, hogy törpe marad. A szőre egyre hosszabb, vicces nézni, amikor mosakodás közben küzd a nyelvére tapadt szálakkal. A szeme, bár nem a várakozásoknak megfelelő zöld lett, de nem is a számomra oly utálatos sárga, hanem barna. Középmegoldásnak jó, ráadásul tök ritka ez a szemszín a macskáknál, úgyhogy még menőzhetünk is vele.

Ami viszont "aggasztó", de sokkal inkább viccesen bosszantó:

1. Koszol kaja közben. Úgy veti rá magát a tápra, mintha egy héten egyszer kapna enni (pedig mindig van előtte). Rendszerint belelép a táljába, aminek eredményeképpen az egész konyhát teleszórja a darabokkal, sőt néha még a szobába is jut. Ha négyszer söprök össze, akkor ötször eszik....

2. Harap. Megáll az ész, de játék közben nem karmol (teljesen visszahúzza a körmeit, akkor is, ha a karunkon csimpaszkodik), ellenben harap. Amikor olyanja van, átkulcsolja a kezünket a mancsával és akkurátusan körberágja a kézfejünket. Ha nagyon rajta van az 5perc, a szoba másik sarkából odafut hozzánk, beleharap a vádlinkba és megint elrohan. A dolog nem vészes, nem folyik vér, vagy ilyesmi. Általában óvatos, kivéve, ha nagyon belemerül, de akkor is le lehet állítani. Viszont ez akkor sem egy megszokott macska-viselkedés!

3. A játékait a szájában cipeli. Nincs kecmec, felkapja és viszi. Ezt eddig legfeljebb anyamacskától láttam, amikor eldugja a kicsinyeit, de Enzo nem "anya" és még csak nem is felnőtt. Ehhez a szokásához kapcsolódik a következő (és egyben legdurvább pont):

4. A legújabb kedvenc időtöltés - és itt mindenki kapaszkodjon meg - : odahozza a papírgalacsinjait (mindenkori sztárjáték, miután a zsepiktől el lett tiltva) és várja, hogy eldobjam... és vissza is hozza!!!

Most meg úgy horkol a párkányon, hogy még itt, az ágyon is hallom (kb. 2,5 méter).

Ez tuti nem normális... :)