Érzések

Eddig a szüléssel kapcsolatban csak a tények ismertetésére szorítkoztam, de most megpróbálom szavakba önteni az elmúlt időszakban átélt érzéseimet is.

Csak, hogy az elején kezdjem, kicsit visszaugrok a szülés előtti posztom idejére, amikor azt írtam: "Határozottan a végét járjuk a szimbiózisunknak a csajszival". Utólag belegondolva, mennyire igazam volt! A szülést közvetlenül megelőző pár nap életkedv szempontjából borzasztó volt. Arról nem is beszélve, hogy I-vel egyre többször került elő a "mihez fogunk vele kezdeni" téma és semmi okosat nem tudtunk kigondolni. Bizonytalanság - ez volt az egyetlen, amit éreztem a jövővel kapcsolatban.

Aztán jött. Olyan gyorsan, hogy megijedni is csak utólag volt időm. A lélekjelenlétemet erőszakkal visszanyervén követtem a protokollt és igazából nem is tudom, mikor tudatosult bennem igazán, hogy most bizony szülünk, innen már nincs visszaút. Az első igazi pánikot akkor éltem meg, amikor másodjára a ctg lekapcsolása helyett megjelent a főorvos. I-vel folyamatosan figyeltük a gépet, így láttuk az ugráló szívritmust is, de mivel nem esett le vészesen, ezért azt gondoltam, ez a normális. A segédinfúzió után azonban helyreállt a rend (a dokik arcán is), így kicsit fellélegeztem, már amennyire ezt a fájások engedték.

7 és fél óra. Anyós szerint könnyű szülésem volt (rövid és varrni sem kellett), én pedig ahogy ezt kijelentette, szar alaknak éreztem magam, mert nekem egyáltalán nem tűnt olyan könnyűnek. Tény, hogy az igazi fájások későn jöttek, de az utolsó két óra (gyakorlatilag a kitolási szakasz) pédának okáért - még így visszagondolva is - kimondottan durva volt. Egy idő után már nem számoltam, hányszor csúszott vissza a feje, két tolófájás között zokogni lett volna kedvem és többször úgy éreztem: ennyi, nem bírom tovább. Persze tudtam, hogy innen nincs visszaút, muszáj végigcsinálni. Amikor pedig megakadt a kijáratban és a Hebamme mondogatta, hogy ne nyomjak, várjam meg a következő fájást, én meg majd elájultam a fajdalomtól, fogalmazzunk úgy: nem kívántam a közeljövőben mégegyszer szülni. Aztán csak kibújt...

Azt hittem sírni fogok, ha meglátom. (Mondjuk azt is hittem, hogy képes leszek csendben szülni. Ennyit erről.) Ehhez képest csak megkönnyebbülést éreztem, meg némi bűntudatot, látván, hogy I bezzeg zokog, mint egy taknyos kölyök. Aztán a mellkasomra került és gyönyörködtem benne, vártam a mindent elborító ködöt, az anyai érzéseket, de semmi. Megint bűntudat. (Megjegyzem, ma három hete, hogy anya vagyok és egyelőre a bűntudat az anyaságom legjellemzőbb érzése.) Utóbb, a szülést követő második napon, amikor először kerített hatalmába a "szerelem", persze rájöttem, miért nem jött a mámor jóval előbb: Nekem ennyi idő kellett, hogy felfogjam, ezúttal tényleg sikerült.

A kórházi napok egészen jók voltak, leszámítva a kék fényes közjátékot, amiről már írtam az előzőben. Mondjuk az akkori kiborulásom már sejtethette, hogy itthon sem lesz felhőtlen a hozzáállásom, de ezen a fene gondolkodott abban a helyzetben.

Hazajöttünk és első éjjel rádöbbentem: ez a kicsi tőlem függ. Azt hittem készen állok egy gyerekre, mégis hirtelen megrémített a felelősség. Fáradt voltam, minden tagom sajgott, de a csajszit el kellett látni, ráadásul - mintha ez nem lenne éppen elég - jöttek az elvárások. Pl. a kijárós nővértől: 

Miért adok neki tápszert? (Első éjjel egyszer kapott, mert nem volt elég tejem.) - Többet nem kapott tápszert. 

Miért használok üveget? (Próbáljak csak szoptatni, nincs szükség utólag a lefejttel pótolni.) - Elhagytam az üveget is. 

Miért kell a bimbókiemelő?

Na itt sokalltam be. Minden egyes alkalommal irtó büszke voltam magunkra, erre mindig jöt valami újabb "javítanivaló".

Ezen a kellemesnek nem mondható alaphangulaton nem sokat dobott az sem, hogy végre szemrevételezhettem magam teljes életnagyságban a tükörben és az sem, hogy nem gyógyultam olyan ütemben, ahogy az elvárható lett volna. Úgy éreztem felörlődök az elvárások között, legyen szó másokéról, vagy éppen a sajátjaimról. Ideges lettem, ha nem sikerült valami elsőre, vagy ha nem tudtam azonnal megnyugtatni a kiscsajt. Ha láttam, hogy I milyen sztoikus nyugalommal képes kezelni a helyzeteket, csak még mélyebb bűntudatba zuhantam. Meggyőződésem volt, hogy nem vagyok jó anya.

Így vágtunk neki az orvosi kanossza-járásnak, aminek eredménye - szintén már említett - egy 2-es fokozatú diszplázia és egy 2mm-es lyuk a szívpitvarok között. Az eszemmel tudom, hogy egyik sem súlyos, nem tragédia, de ettől még marad a bűntudat, hogy ezúttal sem sikerült teljesen egészséges babát világra hoznom. Kezdem komolyan hinni, hogy valami baj van velem/velünk. Arról nem is beszélve, hogy 3 terhességből 3 komplikált: 1 fejlődési rendellenesség, 1 vetélés, 1 koraszülés (még ha nem is volt igazán korai). Szép kis előzménysor.

Pár napja aztán nem bírtam magamban tartani a fentieket és kiöntöttem a lelkem. A kapott válaszok által megerősödve sokkal jobban érzem magam (de legalábbis normálisnak) és a bűntudat is tűnőben van (kivéve a betegségek miatti, de majd azon is dolgozom).

Az egyik beszélgetésben megjegyeztem, hogy ezeket senki nem mondta, senki sem készített fel, mire a beszélgetőpartnerem közölte, hogy de ő mondta. Utólag belegondolva tényleg mondhatta, csakhogy - bár bizonyára meghallottam - nem fogtam fel, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Talán hiába is mondaná mindenki, amíg az ember nem szembesül vele saját maga, addig úgysem tudja elképzelni/elhinni. Legalábbis egy olyan ember, mint én (saját maga felé maximalista), biztos nem.

A kórházi és az első otthon töltött napok

A választott kórházam abszolút baba-mama barát és vezérelve a természetesség: rooming in, szoptatás, császár csak nagyon indokolt esetben, gátvédelem, stb. Bár meg kell jegyezzem, nem ezek miatt választottam ezt az intézetet, hanem mert a dokim ott dolgozik.

A fentieknek megfelelően a kiscsaj 0-24-ben velem volt. Mivel a tejem nem indult be az istennek sem, ő pedig még igen gyengécske volt, ezért ő kaphatott tápszert, ráadásul üvegből, mivel állítólag a korababák meg tudják különböztetni a mellet a cumitól (...és tényleg!). Ami a fogyasztását illeti, gyakorlatilag naponta duplázott 10-20-40ml. Harmadik nap ugyanaz a nővérgárda volt, mint a szüléskor és amikor 50ml-t kértem neki, nem akarták elhinni. A kis zabagép ennek ellenére első két nap rohamosan fogyott, a második mérésnél már ott topogtunk a még éppen normálisnak mondott 10%-nál, úgyhogy kicsit aggódtam is, aztán másnap reggelre produkált +50 grammot, így megnyugodtam, erre pár órával később közölték, hogy bizony sárgul. A szoptatós szobában a kanapén ülve pont ráláttam az inkubátorra: fejtem neki a tejet és közben zokogtam. A nővér vigasztalt, hogy éppen a határon vannak az értékei, semmi komoly, csak elővigyázatosságból kezelik. Végül tényleg szerencsénk volt - gondolom annak is köze van hozzá, hogy addigra megindult a tejem és a fejt mennyiség elég volt neki, így a tápszert elhagyhattuk - és másnap reggelre helyreállt a rend, a csajszi kezdte visszanyerni az egészséges színét. Ennek több szempontból is nagyon örültem: egyrészt, mert minden rendben volt vele és végre ismét velem lehetett, másrészt mert előtte délután át kellett költöznünk a kényelmes és meghitt kétágyasból egy négyágyas szobába, ahol megütöttem a főnyereményt egy török és egy bio-indián szobatárs képében, terjedelmes rokonsággal - akik természetesen nem vették észre a látogatási időt korlátozó táblát -, szóval fogalmazhatunk úgy, hogy egy kissé vágytam már haza...

Mivel a szülést követő 4. napon mindent rendben találtak ezért kérésemre kiengedtek (normál esetben a koraszülés jogán 5-7 napot tölthet bent az ember lánya). A biztonság kedvéért kirendeltek egy házhoz járós nővért, plusz a korábbi távozás okán igényelhettem egy szintén kijárós Hebamme-t, szóval az első napokban rendesen szemmel voltunk tartva.

Az első itthon töltött éjszakánk kissé zúzósra sikeredett, mivel én még nem igazán voltam toppon, I azt se nagyon tudta, mit kezdjen egy ekkora babával, a csaj meg nyűgös volt az utazás végett. Másnap megjött anyu, így lényegesen könnyebbé vált a dolog, de így is elég keveset tudtam aludni, mivel a szoptatás még mindig nem nagyon ment, így a pelenkázás-etetés-fejés háromóránként másfél óra, én meg baromi rossz alvó vagyok ugye, vagyis a fennmaradó másfél órából talán felet, ha sikerült pihennem. Azért elgondolkodtam, mi lenne, ha Nadine nem lenne ilyen jó baba...

Letudtuk az első orvosi vizsgálatokat is. Nem mondom, hogy örülünk az eredményeknek, de alapvetően nincs nagy gond - csakhát jobb lenne, ha ezek sem lennének -. A csajszinak mindkét oldalon kötött a csípője. Amikor a háziorvos megultrahangozta és mondta, valami nem okés, már sejtettem, hogy ez lesz a baj (a saját példámból kiindulva). Az orthopédiai vizsgálaton 2-es típust mutatták ki, jól korrigálható, terpeszpelus és 4 hét múlva kontroll. Megjegyzem: nagyon viccesen néz ki ebben az ún. Strickwindel-ben, tisztára, mintha plusz egy megkötős tundrabugyit adtunk volna még rá... Viszont abszolút díjnyertes találmány, szinte nem is korlátozza a mozgásban és tök puhi, szerencsére maradványaiban sem emlékeztet arra a szado-mazo szettbe illő szíjcsodára, amivel 30 évvel ezelőtt engem kötöttek gúzsba.

A másik szakorvosi látogatásunk előtt még ennyire sem voltunk nyugodtak, ugyanis a házidoki beutalt minket szívultrahangra, mondván, hogy kék a gyerek talpa. Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni, milyen érzés volt ott várakozni. Végül egy 2mm-es lukat találtak a két pitvar között, de a doktornő nyugtatott minket, hogy ez teljesen normális és egy éves koráig kell beforrjon, addig nem kell vele semmit sem csinálni, kontrollra is legközelebb csak akkor kell mennünk. Elvileg megnyugodtunk, gyakorlatilag pedig elkeseredtem, de erről majd egy kicsit később írok.

Egyébként tényleg nagyon jó baba. Néha van kis nyűgösködés és a kajáért veszettül tud kiabálni, de tüneményes, rengeteget alszik, nem sír sokat és már a fürdés sem akkora mumus, mint az elején.

(Fogalommagyarázat: bio-indián - magzatvízelfolyós, kórházba érve már 9 centire tágulós, egy óra alatt fájások nélkül megszülős, gyerek nemét nemtudós, de még név sem levős.)

A születés

Hát eljött  a mi időnk is, igazi szülők lettünk.

November 30-án reggel I szokás szerint munkába ment, Enzo szokás szerint nyafogott utána, én szokás szerint odahívtam magamhoz dajkálásra, aztán 7 órakor - nem egészen szokás szerint - elfolyt a magzatvizem...

5 pánikkal telt perc után nyugalmat erőltettem magamra, próbálkoztam a száraz ruhával is, de az esélytelen volt. Hívtam I-t, de nem vette fel, úgyhogy hívtam egy betegszállítót, előkészítettem a táskám, papírjaim. I-t végül már a mentőből sikerült értesítenem a meki irodáján keresztül. Vicces volt, mert amikor mondtam az asszisztensnek, hogy odahívná-e I-t a telefonhoz, megkérdezte, visszahívhat-e 5 perc múlva? Persze igent mondtam, végülis csak nem pottyan ki olyan gyorsan... :)

A kórházba érve rögtön a szülőszobára toltak. Összeismerkedtem a Hebamme-val, akihez be lettem osztva. Rámtették a ctg-t egy fél órára, közben I is odaért. Mivel mindent rendben találtak magunkra hagytak. Egy ideig még kimondottan kellemes volt a hangulat, főleg, hogy a fájásaim nem is voltak igazán fájósak, rendszeresek meg végképp nem, szóval elvoltunk, beszélgettünk I fényképezgetett. Kb. 10 után megint rám tették a tappancsokat, de a fél óra leteltével sem kerültek le rólam, hanem megjelent két doki (az ügyeletes és a főorvos), egy ideig csak nézték az értékeket, aztán elmondták, hogy valami nem az igazi, mert a fájásaim nem olyanok, mint kellene (pedig akkor már kimondottan úgy éreztem) és a baba szívhangján is látszik, nem érzi jól magát (120 és 150 között ugrált), ezért fájásgyorsítót javasoltak. Plusz antibiotikumot is kaptam, mert a 36+3-mal még koraszülésnek számít.

Olyan dél körül kezdett hatni a cucc, hát nem volt valami kellemes. A Hebamme felemelte az ágyat, így mellette állva rá tudtam könyökölni a fájásoknál. I velem szemben ugyanezt tette, én meg a kezét marcangoltam. Aztán egyszer csak elkezdett remegni a lábam, nem bírtam tovább állva, fekve sem volt az igazi, mert úgy éreztem a, jobb csípőm menten kifordul a helyéről. Ekkor villant be az isteni szikra, térdelni akarok! A Hebamme függőlegesig emelte az ágy fejtámláját, így azon tudtam "csüngeni". Az utolsó másfél óra ebben a pozícióban telt. A csajszi amilyen gyorsan meg akart szabadulni tőlem reggel, olyan bizonytalan volt a finisben. A kitolási szakasz hosszú volt és nyögvenyelős, többször visszacsúszott és a feje két fájás között meg is akadt a kijáratban. Nem mondom, hogy nem volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem: ennyi, nem bírom tovább. Aztán csak kibújt. Egy lélegzetvételnyi ideig élveztem a megkönnyebbülést, majd oldalra pislantva ránéztem I-re. Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni, amit láttam. A Hebamme segítségével felvettem a kislányunkat és elfeküdtem az ágyon, így pihegtünk, amíg megszabadultam a lepénytől. Aztán még vagy három órát ott lehettünk hármasban, csak néha nézett be valaki egy súlymérés, vagy ellenőrzés erejéig. Ott feküdt a mellkasomon egy közel három kilós kis csoda, mázasan, lilán, csúcsfejjel, de egyszerűen nem tudtuk levenni róla a szemünket.

Aztán átmehettünk a szobánkba. Először szerencsének gondoltam, hogy kétágyasba kerültünk, később kiderült, nem volt sok köze a szerencséhez, a koraszüléshez annál inkább. A délután fennmaradó részét és az estét szobatárs híján abszolút családi körben, meghitten töltöttük. 

A kórházi napokról folyt. köv. ...

Nadine

...és a kórház honlapján.
 

Célegyenes

Kb. egy hete határozottan a végét járjuk a csajszival való szimbiózisunknak. Bár a cipőm még segítség nélkül felveszem, de felkelni egyre nehezebb (októl függően a káromkodás és a macska szidása könnyebbé teszi :) ), sokszor fáj a medencém/csípőm, jelentéktelen mértékben ugyan, de elkezdtem vizesedni, nagy bánatomra megjelentek az első csíkjaim és megvoltak az első jóslók is.

Ez utóbbi mondjuk elég viccesre sikeredett, mert éppen egy bevásárlótúrán kapott el, I meg azt sem tudta, hová legyen ijedtében. Amikor elmagyaráztam neki, hogy ez így normális és ha abbamarad, akkor jósló, ha nem, akkor sürgősen meg kell vennie a hazahozós szettet, rémült hangon közölte, hogy azért tartsam még bent egy kicsit, mert ő még nincs felkészülve. Akkor kinevettem, de utólag jól felhúztam magam a dolgon. Ugye, a hormonok?!

Tegnap voltunk UH-n a kórházban. (Itt minden UH-t a saját tb-s nőgyógyi csinál a rendelőjében, kivéve a 35. hetit, amikor is a választott kórházba kell menni.) Borzasztóan nyomasztó és csalódást okozó élmény volt. Amikor behívtak minket egy tök sötét terembe léptünk be, aminek a szemközti falához volt zsúfolva az uh-gép és egy baromi hosszú íróasztal, ott ültek hárman egy kislámpa fényénél. A feküdjön le és a köszi, végeztük között jó, ha 10 perc eltelt. A dokinő szinte kiköpködte az adatokat a száján, a másik pötyögött, a harmadikról fogalmam sincs, minek volt ott. Annyi zselét kaptam a hasamra, hogy az négy vizsgálatra elég lett volna, ennek következtében egy jelentős adaggal össze is kente a terhesfarmerom "pocakos" részének belső felét, ami persze mindenféle nyilvános mosdós praktika ellenére ragacsos maradt hazáig. A vizsgálat befejeztével a doki az íróasztal sarkához húzta a székét, hogy aláírja a papírt, aztán várta, hogy kikecmeregjek a széke és a gép közötti jóindulattal is 35-40 centi széles sávon. Amikor kijöttünk, kis híján sírva fakadtam. Tisztában vagyok vele, hogy ez a vizsgálat nem a babamoziról szól - arra ott vannak a saját orvos általiak -, és azzal is, hogy mostanában érzékenyebb vagyok a kelleténél, de annyira rossz szájízzel gondolok vissza, ráadásul a választott kórházam, 5 héttel a szülés előtt. Eddig legalább abban biztos voltam, hogy ott jó lesz nekünk... Persze I nyugtat, hogy eddig minden esetben mindenki nagyon kedves/rendes/aranyos volt velünk és ne ezt az élményt vegyem meghatározónak. Igyekszem hallgatni rá.

A másik, lényegesebb vonulata a napnak maga az eredmény. A számolt terminus szerint 35+2, a méretek rendben, a súly pedig sokkoló: 2925gr. Nemhogy egy héttel kisebb (ezzel riogattak augusztus-szeptemberben), hanem min. egy héttel nagyobb, legalábbis a becsült súly szerint. Belém költözött a félsz, hogy mekkora lesz még? Hogy fogom tudni megszülni? Jól felhízlaltam, az tuti.

Egyébiránt nagyon afelé tendálok, hogy előbb fog jönni, aztán majd meglátjuk. Mondjuk a szoba kész, mosás/vasalás letudva, kórházi csomag nagyjából összekészítve, szóval elvileg nincs akadálya a dolognak. Ettől függetlenül a saját érdekében még jó lenne, ha bent maradna 2-3 hétig.

Tehát elért az abszolút hormongőzös, kiszámíthatalan időszak. Még jó, hogy az egyetlen, akinek az agyára tudok menni - persze saját magamon kívül - az I. Mondjuk ő lehet nem örül ennek a megtiszteltetésnek ennyire.

"terhes" filmlista

Az idő vacak, az íráshoz nincs kedvem, hát gondoltam feldobom magam és azokat, akik erre tévednek:

Evés előtt: És mégis mozog a föld
Evés után : Vuk
Emésztési rendszer: Elfújta a szél
Gyomor: Mélyben izzó tűz
Légutak: Túl a sövényen
Bőr: Folt a zsákját (hol piros, hol lila, hol egyéb, tetszés szerint)
Álmatlanság: Lesz ez még így se!
Energiaszint: Kincs, ami nincs
Mozgási sebesség: The walking dead
Mozgási forma: Táncoló talpak (természetesen az éneklő pingvineké, nem a táncosoké)
Tevékenykedési kedv: Egyszer volt, hol nem volt
Pocakmozgás: Alien
Öltözködés: És megint dühbe jövünk
Cipő/zokni felhúzása: Mission Impossible I-IV (a hónapok számával egyenes arányban)
Felkelés az ágyból/fotelból: Szabadítsátok ki Willy-t
Mosdóhoz való viszony: A bolygó hollandi
Medencetágulás: Csontdaráló
Ösztönök: Száll a kakukk fészkére
Hormonális reakciók: Így neveld a sárkányodat
Félelmek: Óvakodj a törpétől!
Masszázsolaj a csíkok ellen: Halottnak a csók

A kiegészítés jogát határozatlan ideig fenntartom. :)

OFF - ír gázoló

http://hvg.hu/itthon/20131108_Tovabb_huzza_az_idot_az_ir_gazolo

Két gyermek halála 18 hónapot ér a magyar bíróság szemében, csakhogy még ezt a röhejes intervallumot sem képesek behajtani rajta. Már 13 éve éli világát és még mindig szívességet tesznek neki.
 

Darvak a folyóban

Először úgy terveztük, a temetőben gyújtunk gyertyát, utána pedig kivisszük az origami-darvakat a Dunához és vízre bocsájtjuk őket. Aztán az utolsó pillanatban megfutamodtam. Féltem, hogy tömeg lesz, hogy megvisel majd a sok mécses az emlékmű körül, hogy mások gyásza miatt oda lesz a mienk meghittsége. Elmondtam I-nek és végül csak a Duna mellett döntöttünk. Szép idő volt, hát átsétáltunk a szigetre és kerestünk egy eldugottabb, lankás partszakaszt, ahol aztán meggyújtottuk a két mécsest, útjára engedtük a darvakat és összebújva, zavartalanul emlékezhettünk rájuk.

Ahogy a sok lehullott falevél között gázoltunk, felrémlett egy két évvel ezelőtti őszi emlék a nászutunkról. Ó, hogy mennyire boldogok voltunk! Akkor még fel sem merült bennünk, hogy ezt valaha valami is beárnyékolhatja. 5 felhőtlen hónap, ennyi jutott. Amióta felfordult az életünk, most először éreztem azt, hogy szeretnék mindent elölről kezdeni, szeretném kitörölni az elmúlt két évet és tiszta lappal nekivágni, mert úgy érzem, túl nehéz teher ez ahhoz, hogy egy életen át hordozzam.

Persze tudom, hogy ez lehetetlen és rögtön bűntudatom is támadt, hiszen hogy juthat eszembe egy pillanatig is semmissé tenni az első két gyermekünk emlékét? Csak olyan gyengének és esendőnek érzem magam. Annyira szeretném ezt a babát a neki járó feltétlen bizalommal várni, de egy viszonylag hosszabb nyugodt időszak után most megint aggódva figyelem a testem reakcióit, minden kisebb kellemetlenség, fájdalom, nyűg jelentkezésekor szinte hisztérikusan várva, hogy jelet adjon: még jól van. 

Az alaphangulatomon nem nagyon segített a legutóbbi e-mail váltásom apuval, a csoportazonosságom instabilsága, illetve a barát nélküliség (itt helyben) és valószínűleg ezeket csak erősítik az utolsó hetek nehézségei, de tény, hogy borzasztó fáradtnak érzem magam, és közel sem csak fizikailag.

Árnyalatok

Megérkezett az első baba a lelkesterhes csoportba. A "Jesszus, már én is mindjárt!"-rohamot leszámítva nem is vettem nagyon magamra a dolgot, írni róla pedig eszembe sem jutott, egészen addig, amíg nem olvastam az egyik csoporttárs hozzászólását:

"...most már szállingóznak le a Földre a kis angyalkáink lassan!!!"

Annyira rossz érzés fogott el, szinte összeszorult a szívem. Nem tehet róla, ahogy én sem, de nekem az angyalka szó mást jelent.

http://fineartamerica.com/featured/angel-sepia-michael-wade.html

 

Lelkes terhes

Egy kicsit jövök terheskedni is, hogy senki ne mondhassa, csak a negatívumokat írom meg.

Terhesgondozási szempontból beindultak a dolgok, a 3. trim.-ben már jobbaan nyüstölik az ember lányát még itt is.  

A hó elején voltam hebamme-nál (védőnő/dúla/szülésznő, amolyan mindenes) és azt hiszem bátran mondhatom, hogy ilyen kellemes élményem még nemhogy egészségügyben dolgozó személlyel, de még a privát kapcsolataimban is kevés volt. Minden előzményre kíváncsi volt, nemcsak a fizikai, hanem a lelki része is érdekelte, még azt is megkérdezte, mi lett volna a nevük! Soha ilyen jót kívülállóval még nem beszélgettem erről.

Hétfőn voltunk ultrahangon. A csajszi kerekedik, nődögél, már több mint 1700gr, ami azt jelenti, hogy fittyet hányva a legutóbi két Uh-eredményre, behozta az emlegetett egy hét lemaradást, így a dátum marad a karácsony. Aminek kevésbé örültem, hogy a számomra oly kedves fejvégű pózt (amit a 26. héten felvett) megunta és popóra váltott. I szerint rájött, hogy 2,5 hónap nem buli fejenállva. Abban reménykedem, hogy az elkövetkezendő 4 hétben a törökülésre is ráun és megint megy kört...

Általánosságban egészen jól vagyok, a pocak kerekedik, a "tömegesedés" eddig abszolút optimális, a felkelési procedúra exponenciálisan nehezedik. A leányzó egyre aktívabb, vagyis inkább méreténél fogva vehemensebb, már nem nagyon tudom letagadni, ha úgy rendesen mocorogni kezd, néha még bugyborékol is, de olyan hangosan, hogy I is simán hallja, ha a közelemben van. 

Az egyetlen dolog, ami beárnyékolja ezt az idillt, az a bizonyos rosszullét, ami már nem is olyan biztos, hogy pánikroham. A doki szerint tachicardia, de egyelőre nem küldött el szakorvoshoz. Úgy voltam vele, hogy akár saját szakállamra is elmegyek kivizsgáltatni, de elég jól megritkultak, olyan igazán nagy az elmúlt három hétben talán kettő volt. Egyelőre várok, aztán majd meglátjuk.

Hát nagyjából ennyi. Majd még jövök...
 

Kívülálló

Az utóbbi időben egyre gyakrabban és több szempontból érzem magam kívülállónak.

Kezdem a legkézenfekvőbbel: külföldi egy idegen országban. Már több mint egy éve itt élek, és elmondhatom, hogy a beilleszkedés sokkal könnyebben ment, mint hittem. Úgy gondoltam, szerencsésen megúsztam és innentől nem érhetnek meglepetések, legalábbis ezen a téren. Aztán terhes lettem, és jelenleg ez a hatodik hónapom a négy fal között. Természetesen örülök, hogy nem kell azon aggódnom, mikor indul be a szülés a munkahelyi stressz, vagy a fizikai igénybevétel hatására, de be kell látnom, ez a verzió sem egyszerű. Az ittlét sokkal könnyebb volt, amíg volt kapcsolatom emberekkel. Most napról-napra azzal kell szembesülnöm, hogy mind szociálisan, mind pedig nyelvi szempontból egyre inkább leépülök. Persze tisztában vagyok vele, hogy a szülés után ismét fogok társadalmi életet élni (a csajszi kapcsán mindenképp), de most még per pillanat elég magányosnak érzem magam, és ez nem lendít a felsorolás alábbi szakaszaiban kifejtett érzéseimen sem.

Nem tartozom igazán a kismamák közé. Hiába a lelkesterhes fórum, hiába a pozitív mantra, hiába a jelen szakaszában gondtalan várandósság, valami mindig ott áll köztem és a többi, negatív tapasztalattal nem rendelkező, gyermeket váró nő között. Persze ezzel az elejétől fogva tisztában voltam, ahogyan azzal is, hogy ez nálam soha nem lesz másként, teljesen mindegy, hány egészséges gyermeket sikerül majd világra hoznom, de az idő előrehaladtával és a fentebb leírt magány-érzettel együtt kezd egy kicsit zavaróvá válni a dolog. Természetesen ennek is megoldódik egy része a szülés után, hiszen nem lesz ennyi időm agyalni, csak ki kell várnom.

Utoljára hagytam a számomra legfontosabb pontot, a legfájóbb felismerést, a legnagyobb lelkiismereti problémát. Úgy érzem, már nem tartozom az Angyalok szülei csoportba sem. Természetesen nem a sorstársi mivoltomat kérdőjelezem meg, hanem azzal kapcsolatban vannak kétségeim, hogy tudok-e bármit is nyújtani az ott lévőknek. Az utóbbi időben a hozzászólások 99%-hoz nem írok semmit, és nem azért, mert nem tudnék, hanem mert úgy érzem a kérdezőnek/írónak nem arra van szüksége, amit mondanék. Legutóbb egy boldogsággal kapcsolatos témához szóltam hozzá, de nagyon hamar szembesülnöm kellett vele, hogy a jelenlevők többsége számára elképzehetetlen az az állapot, ameddig én már eljutottam. Persze ez a normális egy gyászfeldolgozó csoportban, mégis furcsának, kirekesztettnek érzem magam közöttük. Sőt, néha lelkiismeret-furdalásom támad, amiért én ilyen gyorsan feldolgoztam a velünk történteket, mintha érzéketlen lennék, mintha nem is lettek volna számomra olyan fontosak a gyermekeim, mint másoknak. Talán tényleg velem van a baj, vagy talán az agyam így védi meg a születendő kislányunkat, hogy ráncba szedi az anyját gyász-szempontból? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem esik túl jól mindennap ezzel szembesülni. Gondolkodtam rajta, hogy végleg megválok a csoporttól, de akárhányszor ez eszembe jut, bűntudatom támad: Hogyan lehetnék olyan hálátlan, hogy annyi támogatás után, amit ott kaptam, csak úgy lelépek és meg sem próbálok segíteni azoknak, akik utánam jöttek? De így nem érzem, hogy bárkinek is támaszt tudnék nyújtani, hiszen olyan távolinak tűnnek az ő gondolataik, olyan mély a gyászuk, hogy félek, a mondandóm ugyanolyan közhelyszerűen hatna számukra, mint amikkel mindnyájunkat ki lehetne kergetni a világból.

Általában, ha nem is könnyen, de gyorsan meghozom a nehéz döntéseket is, ezúttal azonban teljesen tanácstalan vagyok és ez számomra igen szokatlan helyzet.

http://www.barrett.com.au/blogs/SalesBlog/2012/2073/uncategorized/seeing-with-new-eyes/

Poszt, ami nincs

Komoly problémával küzdök: nincs kedvem írni.

De tényleg. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy pár napja semmi máshoz sincs kedvem. A pontos okát tudnám megmondani, csupán találgathatok.

A hét nagyobb részét Magyarországon töltöttem hivatalos teendők végett. Most, hogy túl vagyok rajta, azt kell mondanom, jó volt anyuékkal tölteni egy pár napot, de az igazat megvallva egyetlen porcikám sem kívánta az utazással járó hercehurcát, pláne, hogy ezúttal egyedül, vonattal mentem. (Igaz, csak Pestig, mert anyu feljött értem, de így is elég kényelmetlen/macerás/idegesítő volt, főleg visszafelé, menetiránynak háttal, gang-ülésen, pakolászós szomszéddal egy full teli vagonban.) Ami biztos, hogy szerencsére mindent sikerült elintézni (anyu egész jó kabala, kár, hogy ez nem derült ki előbb, tuti a hónom alá csaptam volna az egyetemi vizsgaidőszakok alatt), vagyis nem ezért vagyok ilyen lelombozott. 

Viszont bejátszhat a fáradtság és a frontok, mert itt az időjárás minden nap szöges ellentéte az előzőnek és pl. ma egész nap nem lehetett látni az eget a felhőktől, mondhatni depresszióba hajszoló sötétség ült ránk.

Szerdán töltöttük a 28. hetet, nem is olyan lassan kinövöm a kabátomat és a csajszi kirúgja az oldalam (néha már szó szerint is), amit én persze élvezek, hiszen ez a legaktívabb időszaka, később a helyhiány miatt úgysem jelentkezik majd ennyit. Tehát ez sem lehet oka a kedvetlenségnek.

Viszont három napja "húz" a hasam és a derekam, ráadásul többször is "keménykedek" a szokásosnál. Igyekszem nyugtatni magam, hogy ez mind normális, hiszen a baba nő, én is hízok (na igen, a múlt heti eredményt egy kisebb infarktussal nyugtáztam), feszülnek a szalagok, rám terhelődik a súly, fronthatás, stb., de azért nem mondanám, hogy maradéktalanul sikerül megzabolázni az idegeimet. A helyzetet az sem segíti elő, hogy legutóbbi vérvétel eredménye nem lett az igazi, így csupán elvi síkon volt ez az utolsó, gyakorlatban kéthetente ismételjük, ennek a legközelebbi napja kedd lesz..

Szóval nem tudom, mi a fene ütött belém. Lehet, hogy terhes vagyok? :)

Pánik 2.0

Minden a cukorteszttel kezdődött...

Leszögezem, soha nem voltam rosszul vérvétel miatt, véradó is voltam. Mindezt annak ellenére, hogy az első 28 évem során egyetlen ember tudott úgy megszúrni, hogy ne legyen hatalmas flekk a karomon napokig. (Emlékszem, a csípőműtétem előtti mintavétel eredménye volt a legdurvább, akkor az alkarom közepétől a felkarom közepéig a teljes belső felület feketében/sötétlilában játszott, még az ápoló srác is teljesen elhűlt, amikor az infúziót jött bekötni.)

Most is teljesen nyugodtan mentem, levették az első kört, megkaptam a lötyit és kerestem egy optimális helyet a faromnak az elkövetkezendő két órára. Mivel ezúttal I nem tudott elkísérni, egyedül kellett megbírkóznom a természet azon igazságtalanságával, hogy nem négy kezem nőtt: egy a pulcsimnak, egy a táskámnak, egy a löttynek és az eredménykérős papírnak és egy a vattát nyomni... Persze ez abban a pillanatban nem okozott problémát, mindent felkaptam és kitelepültem. Aztán kb. 20 perc múlva kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel, fél óra után pedig úgy döntöttem, megnézem, mi a helyzet szúrás-fronton. Ahogy sejtettem, szépen terjedt a folt... Persze ezúttal az én hibám volt, hiszen az elején nem nyomtam rendesen, viszont a látvány és a feszülés hatására elkezdtem szédülni, aztán éreztem, ahogy kifut belőlem a vér. Zihálni kezdtem és forgott velem a világ. Ekkor hasított belém a gondolat: el fogok ájulni... 10 perces kemény küzdelem árán sikerült visszanyernem a kontrollt és jobban lettem. Utólag az éhség/cukros lötty/nem szorítás kombóval magyaráztam magamnak az egészet, és már szinte a feledés homályába merült.

Egyik délelőtt azonban, nem sokkal a reggeli után megint elkapott, és ezúttal a fentiek közül egyik magyarázat sem állta meg a helyét. Aztán másnap megint... Azon, hogy a sima vérvételnél szintén előjött, már meg sem lepődtem. Nem nagyon értettem a helyzetet, de végül betudtam a terhességnek.

Pénteken mászkáltunk I-vel, elkisértem vérplazmát adni (pont ráláttam, és amikor láttam, hogy pumpálnia kell a stresszlabdával, kicsit megszédültem - tiszta ciki, ő ad vért és én leszek rosszul...), aztán bementünk egy üzletbe vásárolni., Kifele jövet már szaporáztam a lépteimet, mert éreztem, hogy fogy a levegőm. Kiérve egy pillanatra jobb lett, majd újult erővel csapott le. Álltunk a zebránál és éreztem, ahogy sápadok, lever a víz és rogynak a lábaim. Leültünk a villamosmegálló padjára és minden erőmmel küzdöttem az ájulás ellen. ...és ekkor belémhasított a felismerés: ez ugyanaz, mint tavaly, Szabi elvesztése után. Pánikroham.

Akkor a tömeg váltotta ki, most még nem tudtam behatárolni, mert teljesen különböző helyzetekben tör rám. Azt sem nagyon értem, hogy ezúttal miért. I szerint az elmúlt hetek eseményei váltották ki (Szabi évfodulója, rémálmok). Mindenesetre ő sem igazán nyugodt... Főleg, hogy jövő vasárnap egyedül vonatozom Pestre.

Emlékek

Épp a konyhában kellene sürögnöm. Biztos morognék, mert összeesik a piskótalap (ahogy nálam mindig szokott, amikor szépet akarok). Aztán babakocsiba vágnám a gyereket és együtt elmennénk marcipánt, tüzijátékot, gyertyát keríteni....

Ehelyett kiveszek két mécsest a dobozból, és elmegyek I. elé, mire végez a munkával, aztán együtt kimegyünk a temetőbe. Tavaly elég volt egy gyertya is...

Szomorú vagyok és bűntudatom van. Hiányzik a két elveszett babám, de akárhányszor eszembe jutnak, mérges is leszek magamra, hiszen a csajszi megérzi, hogy valami nincs rendben. A nappalok még elmennek, mert többé-kevésbé sikerül elterelni a gondolataimat, de az álmaimat sajnos nem tudom befolyásolni, és amit napközben elfolytok, éjjel tör felszínre. Csak reménykedni tudok, hogy hamarosan visszatérek a régi kerékvágásba (az elmúlt másfél hónapban egészen normális kismamának éreztem magam - kimondhatatlanul jó érzés volt), mert nem hiszem, hogy ezt decemberig ép ésszel és idegekkel kibírom.

De visszatérve a mai nap jelentőségére: Gondoltam rá, hogy inkább csak a Dunához kellene mennünk, hiszen ott vettünk búcsút tőlük, de ott nincs elég gesztenye, és ez most kardinális kérdés a számomra, mert szeretnék egy képet készíteni a Szemem Fénye Alapítvány által meghirdetett Homokba írt szavak pojektre. Mivel mi nem mentünk idén nyaralni, ezért itt kell megfelelő helyszínt, alapanyagot keríteni, és mivel tavaly ezidőtájt igen mély nyomot hagyott bennem egy "gesztenyés találkozó", ezért nem volt olyan nehéz a döntés.


Még augusztusban készítettünk zászlót is a 19-ei Day of Hope-ra. Az anyagot együtt vettük meg, a zászlót is együtt készítettük. Aztán az esti mécsesgyújtás alatt valami olyasmi történt, ami egy kicsit megrengette  a hitemet az egy hullámhosszon levésben.

A mécseseket nézve persze pityeregtem, I. természetesen vígasztalt, én pedig megnyugtatásképpen mondogattam neki, hogy semmi gond, ez csak a normális szomorúság, hiszen tudja, már túl vagyok rajta (már amennyire ez lehetséges). Erre egyszer csak kibökte: ő sosem lesz rajta túl. Ez az egyetlen, rövidke mondat mintha kettéhasította volna a szívemet. Sokszor nyaggattam már, mert a hasonló helyzetekben soha nem mondta el, hogy ő hogyan érez, de a választ sosem kaptam, mert hárított, vagy elterelt a lelkem pátyolgatásával. Talán, ha erőszakosabb lettem volna, előbb megnyílik, de tiszteletben tartottam, hogy nem akar beszélni. Most mégis bűntudatom van. Annyi időn keresztül csak én voltam a középpontban, és én tényleg azt hittem, neki már sikerült feldolgoznia. Erre kiderül, hogy közel sem, sőt esélyt sem nagyon lát rá. Ennyit arról, hogy mennyire ismerem a férjemet... Még annyit tett hozzá, hogy őt azért viselik meg az ilyen megemlékezések, mert az ő technikája az, hogy egyszerűen nem gondol a történtekre, de ilyenkor kénytelen szembesülni vele. Amikor látta rajtam a döbbenetet és a sajnálatot, azzal nyugtatott, hogy ne aggódjak, holnap ismét "homokba dugja a fejét" és minden jó lesz. 

Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg ez a legjobb megoldás, de tiszteletben tartom az érzéseit. Felajánlottam neki, hogy akkor hagyjuk ki ezeket az eseményeket az életünkből, de azt mondta, nem árt, ha néha szembesülnie kell az igazsággal. Mondjuk azért tartok tőle, hogy ezt csak azért mondta, mert tudja, nekem milyen fontosak az ilyen megemlékezések...

Sosem volt túl bőbeszédű, főleg az érzései terén nem, de ez egyáltalán nem zavart, mert azt hittem szavak nélkül is tudjuk, mire gondol a másik. Azzal szembesülni, hogy egy ekkora horderejű dolgot nem vettem észre, lesújtó. Szégyellem magam, amiért annyira el voltam foglalva a saját gyászommal, hogy az övét észre sem vettem...

Magyar valóság

A cím elég árulkodó lehet: igen, otthon-otthon voltunk az elmúlt napokban, többek között ezért is nem született eddig szeptemberi poszt. Na de majd most!

Először a könnyen emészthető része:

Családilag nagyjából minden rendben, már amennyire ezt egy teljes hétig tartó maratonfutás alatt meg lehet reálisan állapítani. Még jó, hogy a júniusi látogatásunkkor megfogadtam, pocakosan nem feszítem túl a húrt... Ahhoz képest volt olyan este, hogy 11-kor még a babaruhákat válogattam. Persze, tudom, korai még... de mi a frászt csináljak, ha többet már nem megyünk haza a szülésig és ezt nem nagyon akartam az uramra bízni?

A haza-projekt azonban nem indult zökkenőmentesen, ugyanis I az utazás előestéjén életében először megismerkedett a calici-vírussal (vagy vmi hasonlóval), ami aztán nálam pont a nagymamám 70. születésnapja alkalmából tartott családi összeröffenésen teljesedett ki. Szerencsére elég könnyen megúsztam (egy nap sűrűje, egy nap lecsengés), de így is megalapoztam egy pár évre a kétszer látott halászlé legendáját a család anyai ágán.

Voltunk 4d ultrahangon annál a dokinál, aki Szabi betegségét észrevette. Majdnem egy órán keresztül vizslatott, és ezúttal mindet rendben talált. Nem mintha nem bíznék az itteni orvosokban, de mégis ennek a dokinak a véleménye presztizsértékű a számomra. Szóval a csajszi jól van, csak a fene a szégyellős természetét, ami rávitte, hogy elbújjon a lepénybe, meg még az ujját is szopja mellé, nehogy véletlenül jó képet lehessen csinálni róla. Persze a mamám abból a pacából is ki tudta venni: "Ez a gyerek tiszta apja!" Hát hiába, a dédnagyik...

Egyébként nagyjából mindenkinek - aki számít - megmutattam magam pocakosan, és végre sikerült vállalkozó kedvű vállalkozót találnunk a központi fűtés kialakításához is. Tehát ilyen szempontból alapvetően sikeresnek minősíthetem a hetet.

Amivel viszont a hócipőm/nk tele van, hogy gyakorlatilag minden ilyen hazatérős manőverünk során akad valami nem várt fizetnivaló. Ezúttal dupla volt a méreg:

1. Szeretett adóhatóságunktól kaptunk egy levelet (számlaegyenleg - soha nem láttunk még ilyet), miszerint I-nek a 2012. évre 670 Ft késedelmi díjat kell fizetnie. Nézegettem a papírt és arra jutottam, hogy biza a másik oldalán szerepel még három összeg, ami ugyan nem fizetendőnek, de tartozásnak van feltüntetve, és ez így együtt már lényegesen több, mint az a pár száz forint, szóval jobbnak láttuk személyesen befáradni és rákérdezni. A tények: I-nek még a 2010-es vállalkozósdijából a könyvelő önellenőrzéses kavarása miatt keletkezett 5000 Ft tartozása. A hatóság szerint erről ki lettünk értesítve (állítólag minden évben kellett kapjunk ilyen levelet), szerintünk meg nem (I-nek most jött először, nekem ezúttal sem), de bizonyítani ugye senki sem tudja, hiszen normál levélként érkezik, nem tértivevényesen. Értesítéssel, vagy anélkül, az idő telt-múlt, a késedelmi kamatot pedig minden évben szépen felszámolták, így a kezdeti összeg több, mint kétszeresére duzzadt. Mindegy, befizettük. meg persze jövőre is be fogjuk, mert idén a tavalyi 670 Ft-ot számlázták ki, most meg már 2013 van. Az egészben pusztán az a felháborító (persze a nem létező értesítéseken kívül - megjegyzem ez kettőnk esetében 2010 óta 7db elveszett levelet jelentene), hogy mindketten bementünk személyesen a kiköltözés előtt és rákérdeztünk, minden rendezve van-e.

2. Még épphogy csak lenyeltük a nav-os békát, jött a következő kihívás. I bement az áramszolgáltatóhoz, hogy azt a számlát is átkérje átutalásról csekkesre, mert megszüntetjük a magyar bankszámlánkat. A hölgy némi pötyögés után rákérdez: "Ugye tudja, hogy egy havi elmaradása van?" Hát bár én akkor éppen nem voltam ott, el tudom képzelni a férjem fejét... Kiderült, hogy a decemberi számlát a bank nem egyenítette ki. Miért? Hát ezt csak ők meg a jóisten tudja, ugyanis pénz volt a számlán, sms-t sem kaptunk, hogy sikertelen lett volna a tranzakció, szóval jöhet a Rejtély Rt nyomozni. Persze értesítés itt sem történt, sőt júniusban visszakaptunk kb. másfélszer akkora összeget túlfizetés címén. Hogy abból miért nem vonták le a tartozást? Mert azt nem lehet, az átutalásosoknál az külön rendszeren megy... No komment. Persze arról már nem szól a fáma, hogy ha I nem megy be a csekkre való átállás miatt, akkor a késedelmi kamatokkal megfelelő összegre dagadt tartozás után a kikapcsolás/visszakapcsolás díját is felszámolták volna-e nekünk? Mint ahogy arról sem, hogy honnan a fészkes fenéből kellene tudnia az embernek a tartozásáról, ha nem is értesítik róla? Bezzeg anyám valamelyik évben kapott 2 Ft-ról csekket az önkormányzattól...

Na mindegy, ezeken is túl vagyunk. Még jó, hogy tegnap a cukromat mérték, nem a vérnyomásom...

2:13

2 év házasság, 13 év együttlét. Előre szólok: szentimentális leszek.

Az egyik ismerősünk odaírta I évfordulós facebookos bejegyzése alá: "Mintha tegnap lett volna.".  Hát ezt én is így érzem, csak nem a házasság, hanem a kapcsolatunk éveit illetően. Bár az érzéseink törvényszerűen átalakultak, de a lángoló szerelem hamvaiból valami egészen egyedi kötődés kelt életre, ami a kamaszos csapongó érzelmekkel ellentétben napról-napra, évről-évre erősebb, kiforrottabb lesz. A legnagyobb bókot ezzel kapcsolatban M. esküvőjén kaptuk, amikor a ceremónia után odamentünk gratulálni, és ő annyit mondott: csak annyira legyen jó a házasságuk, mint a miénk.

A mai napig nem tudom, miért is működik ez ennyire jól. Talán, mert neki én vagyok élete szerelme (eddig :) ), akit éveken át csak távolról mert szemmel tartani. Talán, mert nálam ez teljesen másképp, barátságból indult, és a meglévő bizalom csak később alakult át szerelmes kötődéssé. Talán, mert annyira mások vagyunk, de képesek vagyunk nyitni a másik felé. Talán, mert már az elején sem volt egyszerű, később pedig még több ellenállással, nehéz helyzettel, tragédiával kellett szembenéznünk. Talán, mert nálunk mindig számít a másik véleménye, és mindent megbeszélünk, még ha esetleg kényelmetlen is. Talán, mert nem félünk bocsánatot kérni és beismerni, ha hibáztunk. Talán, mert becsüljük és tiszteljük egymást. ...vagy talán csak szimplán egymásnak lettünk rendelve.

Azt hiszem, nem is kell tudnunk, mitől, a lényeg, hogy működik, és remélem ez mindig így is marad.

Zárásul álljon itt a vers, amivel anyósom köszöntött minket az évfordulónk alkalmából:

"E két szív régóta egymásért dobog,

Jóban, rosszban kitartottatok,

egymás felé őszinték maradtatok.

Ha valaki megkérdezné tőlem mi az igaz szerelem?

Annyit mondanék: nézzen rátok s megérti teljesen.

Ahogy egymás szemébe néztek,

szinte látni a lángolást köztetek.

Ha sétáltok egymás kezét fogva,

hogy szeretitek egymást mindenki tudja.

Ti ketten egymás részei vagytok,

A bánatban egymásnak vigaszt nyújtottatok,

örömben együtt vigadtatok.

Bár az élet sok akadályt gördített elétek,

szerelmetekkel mindet legyőztétek.

Az élet bármerre is sodor minket,

mindig szeretni fogunk titeket.

Ezért csak egyet kérünk legyetek nagyon boldogok,

amíg csak lehet."

And the winner is ... !

Az utóbbi időben borzasztó büszke voltam magamra, amiért szinte már-már normálisan tudok létezni. Abba a hitbe ringattam magam, hogy akkor innentől nem tud felkavarni semmilyen megjegyzés, vagy reakció a velünk történtekkel kapcsolatban. Hát - mint már annyiszor - ezúttal is tévedtem.

Ha valakivel megosztottam a "reprodukciós odüsszeiánkat", gyakorta szembesültem azzal, hogy a hallgatóság veszettül kotor az agyában a családjában/ismerősi körében elszenvedett hasonló gyötrelmek után, hogy vigasztalásképpen azt mondhassa: "x is y gyereket vesztettek el és most z számú van nekik..." Ezzel tulajdonképpen nincs is sok bajom, mert bár néha a fene kíváncsi rá, más mennyit szenvedett mielőtt boldog lett, azért tudom, ezeket a példákat jószándékból hozzák.

A minap azonban másképp alakult a helyzet. A szituáció a következő: adott vagyok én, aki elment a férje elé a munkahelyünkre. A másik szereplő egy munkatársunk (nevezzük B-nek), aki - papírral bizonyítottan - csökkent IQ-val rendelkezik, de ez egyáltalán nem kelt zavart az életében, és rendelkezik négy gyermekkel, akikről csak annyit tudunk, hogy nem tud tőlük pihenni. Tehát a sztori: ülök a fenekemen, várva, hogy I. végezzen. B épp az asztalokat takarítja, meglát, odajön és megkérdezi: Te már nem dolgozol? 

Magamban jót kuncogtam: 4 hónapos reakcióidő (ennyi ideje vagyok táppénzen) - ez igen! Mondom: Nem, mert terhes vagyok. 

Mire ő: De hát már voltál terhes, aztán meg már nem! 

Újabb magamban kuncogás, bár ezúttal már nem volt annyira őszinte. Éreztem, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni, de azért belementem: Igen, mert már két babát elvesztettünk. 

Ekkor megjelent az arcán a fent említett jellegzetes emlékkotorászós torzulás, szóval lélekben már rá is készültem. Ehelyett azonban olyan meglepetés ért, amitől kis híján leestem a székről. A megfelelő infó megtalálása után olyan vehemens, büszke hangsúllyal, a számot még az ujjaival is mutatva vágta ki: A nemtomkim 4-et vesztett el.
...és pont. Semmi folytatás, semmi megnyugtató hepiend, semmi. Csak nézett rám és várta, hogy felvegyem a beszélgetés fonalát.

Tisztában vagyok vele, hogy nincs minden rendben a kis agyában, vagyis valószínűleg fel sem fogja, hogy milyen bántó volt, amit és ahogy mondta. Belőlem viszont olyan elemi gyűlöletet váltott ki az általa használt "Ezt übereld b*meg!"-stílus, hogy csak reménykedni tudok benne: sikerült elrejtenem és nem ült ki azonnal az arcomra. Az egész olyan volt, mintha valami groteszk gyerekhalál-maratont futnánk, vagy pókereznénk: Kettő? Tartom és emelek még kettővel.

Nem hiszem, hogy a közeljövőben beszélgetésbe elegyedek vele, és azt sem, hogy mostanában bárkit beavatok a mi kis titkunkba. Azt hiszem ez az eset visszavetette a fejlődésemet egy pár hónappal...

Egy mozgalmas hét

Még egy hét eltelt, még egy héttel közelebb kerültünk a célszalaghoz. Mondjuk elég eseménydús hét nap volt.

Mert ugye, miért is menne minden simán? Második trimeszter, kisebb esélyű vetélés, végre csekély nyugalom...vagy miért is ne dobhatnánk fel ezt az időszakot egy jó kis fertőzéssel? Már úgyis kezdtem unatkozni. Szerencsére még időben elkaptuk a dolgot, így elvileg csak egy 6 napos kúrát kell végigcsinálnom, de azért nem örülök.

Ráadásként a hétvégén átéltem az eddigi legszörnyűbb 24 órámat is. Szombat este a babó egy jól irányzott rúgást intézett a kijárat felé (aminek köszönhetően rögtön koraszülést vízionalizáltam), és aztán eltűnt 24 teljes órára. Vasárnap nagyjából 10 percenként jött rám a sírhatnék. Aztán este végre bejelentkezett, aminek köszönhetően naná, hogy megint bőgésben törtem ki...

De nem cséplem tovább a szót, hiszen a lényeg a tegnap, amikor is genetikai UH-ra mentünk. Elvileg megvan mindene, és ott, ahol kell. Amikor a szívéhez értünk és láttam a határozottan kirajzolódó szívkeresztet, ismét könnyek szöktek a szemembe. Most már biztosan leányzó, és igen nagy lábon él... :)

Persze tudom, hogy még ezer dolog közbejöhet (amiktől természetesen majd parázni is fogok, ahogy egy fajtabélimnek illik), de talán most megengedek magamnak egy keveset abból a bizonyos "felhőtlen luxusból". Ennek bizonyítékául pedig ma veszünk is valamit a csajszinak, aztán szeptembertől mehet a szoba-projekt.

Aprólék

Tegnap (de lehet, hogy tegnapelőtt - összefolynak a napok) belegondoltam, hogy ma betöltjük a 20. hetet. Kicsit elpityeredtem: Manó és a korai vérzés után nem gondoltam, hogy valaha eljutunk idáig. Talán kicsit tartok az ismeretlentől.

A hétvégén megvolt M. esküvője. Szerencsére a meleg ellenére nagyon jól sikerült, a lagziban falrengető volt a hangulat. Kicsit irigykedtem is, mert én nem nagyon mertem táncolni, csak egy-két lassú számra, de hát nekem most nem is ez a dolgom, hanem, hogy vigyázzak a "csipetkére" -ahogy anyukám mondaná-. M. egyébként csodaszép volt és nemcsak olyan "minden menyassszony szép" értelemben, hanem tényleg. ... és sugárzott a boldogságtól. Olyan jó volt látni! Ő pedig hasonlóan örült annak, hogy végül sikerült elmennünk, szóval ez így volt kerek.

Két hete megírtam Apunak, hogy terhes vagyok. (Nem akartam, hogy mástól tudja meg.). Tegnap válaszolt, az utóbbi időhöz képest meglepően normálisan. Lehet, hogy szeptemberben meglátogatjuk. Még gyűjtöm a lelkierőt.

Már több, mint egy hónapja tart ez a rohadt hőség. Kétnaponta mosom az ágyneműt, napi 3* zuhanyzom, izzadok, zihálok. Még jó, hogy az utolsó hónapjaim a késő őszbe csúsznak... Mikor lesz már vége?

 

Rekord

Az életünk jobbára a korlátaink feszegetéséből áll. Mindig jobbat, többet, szebbet szeretnénk és ezért előfordul, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amiről nem is gondoltuk. Vannak emberek akiknek megadatott, hogy mások rekordjait döntögessék, de legtöbbünknek csupán a személyes eredményeink átlépése/javítása jut, ami persze nem kevésbé becsülendő, még a tapsvihar elmaradása ellenére sem.

Tegnap este én is egyéni  csúcsot döntöttem: az eddigi leghosszabb terhességem rekordját. Szabi 18+6 volt, amikor búcsúztunk tőle, a babó a pocakomban ma tölti a 19. hetet. Az élet kegyetlen (?) játéka, hogy bár előtte is éreztem némi magzatmozgást, mindketten a 18+6-ot szemelték ki az első igazi rúgás megfelelő idejének. Ahogy tavaly áprilisban, ezúttal is sírva fakadtam.

Szeretnék örülni (valamennyire örülök is), de azért csak ott bújkál a háttérben a tudat, hogy talán nem azért ez a leghosszabb, mert ő a legegészségesebb, hanem azért, mert később végzik a vizsgálatot. Még két hét...

De, hogy ne rémisszem újfent halálra az olvasóimat, mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy a tegnapi szomorkodást leszámítva jól vagyunk. Az éjjel végre aludni is tudtam, mert megérkezett a várva-várt enyhülés. (Mondjuk mostanra már nyoma sincs, de nem vagyok telhetetlen, azt az alvásmennyiséget hajlandó vagyok megint beosztani pár napig.) 

A pocak a tökmaggal tök nagy. :) Hétfőn vettem egy csini ruhát is, mert ha ilyen meleg lesz, akkor az eredetileg betervezett legging-tunika kombóban elolvadok a barátném hétvégi esküvőjén.

Tehát nyugalom, eléggé meghasadt a személyiségem ahhoz, hogy egy frusztrált és rettegő idegroncs mellett elférjen egy lelkesterhes, néha önkéntelenül pocaksimogató, mosolygós kismama!

My name

http://www.layoutsparks.com/pictures/white-orchids-0

Mclean: My name

Nézet-eltérések

Mióta kiderült a - jelenlegi - terhességem, minden erőmet megfeszítve igyekszem pozitív lenni. 

Egy kívülállónak (Értem ez alatt elsősorban azokat, akiknek az első mondatuk a hozzáállás fontosságáról szól.) valószínűleg halvány fogalma sincs, mekkora munka ez, és itt a munkát szó szerint értem. Van olyan nap, hogy mind mentálisan, mind fizikailag nullára szív le az erőlködés, hogy elhessegessem a negatív gondolatokat.

Azonban bármennyire fontosnak tartom én is a babánkba vetett hitet, fenntartok magamnak egy kiskaput. Egy olyan vészkijáratot, ami segít majd megőrizni az ép eszemet, ha esetleg megint nem lesz szerencsénk.

Egészen másfél héttel ezelőttig nem beszéltünk I-vel arról, hogy mi van ha... Akkor azonban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egyszer (és tényleg csak egyszer) átbeszéljük a kilátásainkat és a lehetséges verziókat. Persze én hoztam fel a dolgot, magától biztos nem kezdett volna bele soha. Ő az a fajta, aki inkább nem beszél róla, mert akkor biztos nem is fog bekövetkezni. (Amikor a barátnőm itt volt a múlt héten és a genetikai betegségekről/vizsgálatokról kérdezgetett - megjegyzem Szabitól teljesen függetlenül -, I olyan dühös lett, hogy vagy fél óráig nem is szólt hozzánk, mert minek kell ilyenekről beszélni?) Valószínűleg nem is mentem volna bele ebbe a témába, ha nekem nem lenne annyira fontos, hogy tudjam, bárhogy döntünk, végigcsinálja velem. Hogy miért? Mert ezúttal tényleg minden másképpen lesz. Ha esetleg ki is derül, hogy beteg, szeretnék neki esélyt adni, vállalva minden következményt, ezt viszont egyedül képtelen lennék végigcsinálni.

Azon túl, hogy biztosított a támogatásáról nem igazán értette, hogy miért kellett felhoznom ezt az egészet még a vizsgálat előtt. Azt mondta, olyan mintha már most "leírnám" a babánkat. Akkor ezzel nagyon megbántott. Persze nem haragszom rá, mert tudom, hogy ő elfedéssel védekezik, csak fájt.

Ugyanis egyáltalán nem arról van szó, hogy eleve betegnek feltételezem a babánkat, hanem arról, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy teljes boldogságban és az egészségessége felőli szent meggyőződéssel fekszem fel a vizsgálóágyra. Miért nem? Mert még egyszer nem élném túl, ha a felhők közül pottyannék a pokolba. A pozitív, de racionális gondolkodás az, ami megmenthet a teljes becsavarodástól, HA esetleg mégis baj van, de ez nem azt jelenti, hogy úgy megyek oda: úgyis beteg.

Kemény beszélgetés volt, sok sírással. Tudom, hogy a teljesen eltérő gondolkodásmódunk, védekezési technikánk, ami a mindennapokon olyan jól kiegészíti egymást (amikor az egyikünk nagyon elhúz az egyik irányba, a másik visszatereli), ezúttal hátráltat is. Igazából csak attól félek, hogy nem sikerült megértetnem vele, miért is van szükségem a betegség tudatos belekalkulálására, és azt hiszi rólam, már most lemondtam a piciről. Attól is félek, ha tényleg baj lesz, nehogy ez miatt az én hibámnak tartsa. Nem bírnám elviselni még ezt a súlyt is.

http://www.joegerstandt.com/2012/04/what-is-your-stance-toward-difference/

Ez most más

Tegnap voltunk UH-on.

A tények: Méretei rendben, szívverés szabályos, mocorog. 17+0 hét, ülőmagasság 13 cm.

Nem tények: Kell az a genetikai, kicsi még a szíve, a gép sem tökéletes, hát nem is próbálkozunk tényeket alkotni. A lába között pedig talán nincs is semmi.

Érzések: Örülök, sőt egészen olyan, mintha boldog lennék.
Nem akartam lányt... elsőre. Igazán másodikra sem. Nagyon igazán most sem, bár egy ideje meggyőződésem volt, hogy Ő most nem fiú. Persze még tévedhetek. Nem látszott semmi. Az sem, ami esetleg lehet, hogy van, csak nem látszik. Nem felhőtlen öröm, de megnyugvás. Szabi fiú volt és beteg, ha most lány, talán egészséges.

Hasonlítok, méricskélek. Nehéz ügy ez. Más ország, más szokások, más időben készített UH-ok. Mo-on ebben az időszakban nem néztek magasságot, csak körfogatokat, itt néznek mindent, csak papírt nem kapok, mindent a rendszerben tárolnak. Az agyam kapacitása túl korlátolt ennyi szám egyszerre megjegyzéséhez. Betegesen vágyom a tudásra, vajon erősebb-e? Talán nem is vagyok olyan jól, mint hiszem. Legalábbis ott mélyen belül. Talán sosem leszek.

Akadályok, amiket eddig viszonylag jól vettem: Hinni, bízni, pozitívnak lenni.

Akadályok, amiket kevésbé veszek jól: Nem rettegni.

Augusztus 13. - az igazság napja. Olyan messze van még!

Apu

A cím beszédes. Amint arra nemrég utaltam, már egy ideje érik ez a poszt, hát the time is here...

APU, így csupa nagybetűvel, valójában nem a vér szerinti rokonom. Az eredeti ősömtől édesanyám pár hónapos koromban költözött el nagyanyámékhoz, ezzel megmentve engem a jövőben rám váró mindennapos veréstől. Tudta jól, mit hagy ott és nekem más sorsot szánt. Soha nem sajnáltam, hogy így alakult, csupán néha fájt, hogy a "nemzőm" szintén soha nem volt rám kíváncsi, pedig egyetlen gyermeke volnék. A kamaszkorom elég meghatározó élménye volt ez, de mára már nyoma sem maradt a hiányának.

Négyéves lehettem, amikor anyu megismerkedett a későbbi nevelőapámmal. Kedves, rendes volt, bár egészen addig agglegény (30+). Mivel jól kijöttek, engem meg egyenesen imádott, hát három évvel később anyu hozzáment. Bármennyire erőlködöm, nem tudom felidézni, hogy mikor kezdett elmérgesedni a dolog. Arra emlékszem, hogy a panelt nem bírta, ezért költöztünk vidékre, ahol viszont anyu utált és ebből volt vita, de ez még talán a belefér kategória. Aztán már soha semmi nem volt elég jó. Mindig neki kellett igaza legyen. Ő látástól-vakulásig dolgozott, mi szerinte semmit sem csináltunk. Az általa családi megbeszélésnek nevezett programok abból álltak, hogy ő üvöltve elmondott minket mindennek, mi pedig az évek során eleinte ketten, majd hárman, végül négyen ültünk csendben, fülünket-farkunkat behúzva a szoba lehető legtávolabbi sarkaiban. 

Mindig szigorúan voltam fogva: nem mentem bulizni, nem maradtam ki éjszakára, rengeteget kellett otthon segítenem, jól tanulnom. A fentiek nem választható opciók voltak, hanem kőkeményen betartandó szabályok. A délutánjaim 90%-át a kertben töltöttem anyuval még nyáron is. Jó, ha havonta egyszer-kétszer találkoztam a barátnőimmel. Minden programért könyörögnöm kellett, és ez szó szerint értendő. Az elkéretőzésnek sajátos procedúrája volt, amit itt most nem részleteznék, elég annyi, hogy gyerekként még elmegy, de kamaszként már megalázó.

Jó tanuló voltam, sokáig osztályelső, de később is az élvonalban maradtam. Bár gimiben a kémia nagyon nem ment, de attól megszabadulva kitűnőre érettségiztem, és elsőre felvettek az egyetemre. Szinte soha nem dícsért meg. Ha négyest (!) vittem haza, már kérdőre vont, ha ötöst, akkor az a természetes. Amikor elmentem hatosztályosba, azzal nyüstölt, hogy menjek át majd szakközépbe, mert mi van, ha nem lesz jó az érettségim (ekkor még kitűnő volt a bizonyítványom). Amikor meglett az érettségi, azzal jött, hogy mi van, ha nem vesznek fel az egyetemre? Felvettek. Miért ilyen béna szakra jelentkeztem? Miért nem lettem jogász, közgazdász, vagy pszichológus (azok legalább keresnek)? Komolyan tanítani akarok, hiszen még a húgomat sem bírom elviselni?!

Aztán egyszer elegem lett. Az egyik ilyen nyektetős felszólalása után elmondtam neki, hogy én ezt az utat választottam és eddig semmi nem jött be a vészmadárkodásaiból, úgyhogy hagyjon békén. Valójában azonban rettegtem tőle, a véleményétől, és attól, hogy egyszer véletlenül igaza lesz, és akkor nem állok meg a lábamon előtte. Ezért is nem mondtam el neki, amikor leadtam a töri szakot és csak a magyart vittem tovább. Hogy bebiztosítsam magam, otthon közöltem, hogy innentől csak a gyerektartás összegét fogadom el és dolgozni fogok, hogy kiegészítsem azt. Úgy éreztem, így biztosabb talaj lesz a lábam alatt, ha szembe kell vele szállnom. Ezzel párhuzamosan kezdődött az I-probléma is, tudniillik a mai napig nem képes elfogadni a párválasztásomat sem (oka nincs rá, a válasz mindig az volt, hogy egyszerűen nem bírja elviselni). Egy idő után annyira elmérgesedett a helyzet, hogy I nem tehette be a lábát hozzánk. Kicsit sem volt vicces: Pécsen együtt laktunk, otthon meg elbúcsúzhattunk a kapuban...

Az egyetemen lassan elkoptak az óráim és mivel I otthon kapott állást, hát én is hazaköltöztem. Négy év együttélés után mindenki ment a saját szüleihez. Előfordult, hogy amikor apu dolgozott I átlógott hozzánk (csak megjegyzésképpen: ekkor már ugye 20 felett voltunk mindketten), és sajna nem voltunk elég elővigyázatosak, elöl maradt a papucsa. Az öcsém próbált nekünk falazni, de apu nagyon csúnyán bánt vele. Nem, nem verte meg, csak a szokásos kis lelki terrorját alkalmazta: Ő megpróbál mindent jól csinálni, de mi semmibe se vesszük, mindenki ellene van, stb. Az öcsémen láttam, hogy a kiborulás szélére került, és ekkor léptem. Közöltem apámmal, ennyi volt, megyek anyósjelöltemékhez. Mondanom sem kell, hogy innentől én lettem a fekete bárány, főleg mert anyukám sosem bocsájtotta meg neki, hogy miatta mentem el így.

Többször próbáltam helyrehozni köztünk a dolgokat, elvégre felnevelt, és bármilyen furán hangzik a leírtak után, de tudom, hogy szeretett. Sőt, jobban szeretett, mint a saját gyerekeit. Talán éppen ez volt a baj, ezért nem tudott elengedni. Azonban hiába erőlködtem, minden közeledésem kudarcba fulladt. Amikor bejelentettük az esküvőt, annyit kérdezett, hogy jól meggondoltam-e, és azt mondta, talán eljön. (Egyébként ott volt, de az anyakönyvvezetőnél hangosan felszisszent az asszonynevem hallatán - felvettem a férjem nevét -.) Szabi érkezésének hírére csak egy grimasszal válaszolt. Hívtam UH-ra, hogy lássa az első unokáját, de amikor hozzátettem, hogy természetesen I is ott lesz, grimaszolt és válaszra sem méltatott.

Tavaly áprilisban a többiek sem bírták tovább, elköltöztek és anyu beadta a válókeresetet. Apu még aznap megjelent a házunknál és az utcán, a szomszédok füle hallatára engem tett felelőssé a történtekért és arra kért, felejtsem el őt örökre. Azt hiszem ekkor pattant meg bennem valami. Éveken keresztül én békítettem őket a veszekedéseik után, meghallgattam minden nyűgjét és problémáját a saját anyámmal kapcsolatban, és ezek után volt pofája engem hibáztatni, velem kiabálni úgy, hogy tudott a veszélyeztett mivoltomról. Ennek megfelelően Szabi elvesztését már nem közöltük vele. Amikor a fülébe jutott, megjelent nálunk, bocsánatot kért, majd számonkérte, hogy miért nem szóltunk neki, aztán három órán keresztül anyut szapulta, amiért elvitte a gyerekeit.

A kapcsolatunk jelenleg is nagyjából itt tart, vagyis minden e-mailben panaszkodik anyura, a tesóimra, meg úgy általában mindenre és fenyegetőzik, többnyire öngyilkossággal. Májusban írtam neki utoljára levelet, amiben kifejtettem, hogy ideje lenne lassan túllépni a váláson, illetve a továbbiakban nem vagyok kíváncsi az anyuról alkotott véleményére; azóta nem válaszolt, én meg nem írtam.

Lehet, hogy önző dög vagyok, de nem érdekel. Nekem és a babónak most nyugalomra van szükségünk és egyébként is belefáradtam ebbe az egészbe. A szélmalmokat meghagyom Don Quijote-nak.

Mozgalmas június

Hát igen, a hónap első felében az otthonlét miatt nem nagyon írtam, most pedig anyukámék vendégeskedtek itt majdnem egy hétig, így ezért nem nagyon adtam hírt magamról. Blog szempontból igen gyérre sikerült ez az etap.

Hogy ne valljak szégyent, így még gyorsan összefoglalom az elmúlt pár nap eseményeit (lévén júni utolsó napja).

Már régóta rágtam anyuék fülét, hogy nézzék már meg, hol és hogyan élünk. Kedden jöttek, megmutogattam nekik a mindennapjaink állandó színtereit, rengeteget sétáltunk, megnéztünk pár lényeges látnivalót. A legjobb az egészben viszont az volt, hogy tudtunk jókat beszélgetni, nem kellett rohanni, és végre nem voltam egyedül, míg I. dolgozott. Egészen feltöltődtem pozitív energiákkal. Fizikailag is egészen jól bírtam az igénybevételt, csak egy olyan nap volt, amikor nyűgösebb voltam, de az Enzo hibája, mert nem hagyta, hogy kialudjuk magunkat. Mindössze az Öcsém tűnt néha elveszettnek, mert egy kukkot nem tud németül... Összességében szerintem szuperül sikerült a dolog. Remélem nekik is annyira tetszett, mint nekem.

Amúgy minden rendben a házunk táján, a pocak kerekedik, a tökmag néha "csiklandoz", rosszullétek javarészt már csak az emlékekben.

"próbáld Őt annak ellenére nagyon szeretni"

A napokban ismét megbizonyosodhattam arról, hogy az emberi hülyeség tényleg határtalan.

A bezzeganya.postr.hu-n megjelent egy sorstárs posztja (bár az írás születésekor még a neheze előtt álltak). A sztori röviden annyi, hogy a 12 hetes UH-n a nyaki redő értéke túl magas volt, aztán további vizsgálatok, várakozás és mint az egyik ismerősének kommentjéből kiderült, hogy most 19 hetes és a rendellenesség élettel összeegyeztethetetlen. 

Amikor én leírtam a történetünket és beküldtem, biztos voltam benne (mivel már egy ideje olvastam a kommenteket), hogy kapok majd hideget és meleget egyaránt. Átgondoltam, döntöttem és elküldtem. A különbség köztem és a posztoló közt, hogy az én írásom visszatekintés volt, ő pedig éppen a sűrűjében van. Persze lehet mondani - és a bunkók mondják is védekezésképpen -, hogy ha valaki kiteregeti a szennyest, akkor vállalja, hogy a köz véleményt alkosson. Bár ez tagadhatatlanul igaz, azt gondolom, annyi észnek/érzelmi toleranciának/empátiának kellene lenni minden emberben, hogy felismeri, egy összetört nő segélykiáltását olvassa, és sem kioktatásra, sem pedig arra nincs szüksége, hogy pálcát törjenek felette.

Ennek fényében három "kedvenc" hozzászólóm lett így hirtelen:

1. Szerinte - bár a poszterina arról ír, hogy retteg kötődni a babához, mert fél, hogy fájdalmasabb lesz az elválás - igenis fontos, hogy szeresse a picit, amíg együtt vannak, mert csak ennyi lesz a baba útravalója. Szép gondolat, csak teljesen felesleges. A hülyeség kiszólt a lyukból effektus. Ha egy pillanatra is belegondolt volna igazán, akkor tudhatná, hogy a kötődés már régen megvan. Ha nem lenne, akkor nem is született volna meg a szóban forgó írás. Egyébként sem nagyon fér a fejembe, hogyan lehet kötődés nélkül szeretni (merthogy ezt fejtegeti), de bizonyára én vagyok érzelmileg fejletlen. A dolog pikantériája, hogy a későbbiekben ennek a szeretetre buzdító kommentelőnek a hozzászólásaiban olvasható a "megölni" szó a baba vonatkozásában. Rendkívüli beleérző-képességre utal....

2. Ő bölcsen belátta, hogy a kötődés ekkorra már kialakult, viszont közölte, hogy a veszteség fájdalmát nem kellene tovább tetéznie az ítélet bűntudatával. Szóval hordja ki, aztán lesz, ami lesz. Teljesen lehidaltam. Abba bele sem gondol, hogy milyen 5 hónap várna a kismamára? Esküszöm, minden tiszteletem azoké, akik képesek ezt végigcsinálni, de most őszintén: elvárható ez bárkitől??? 5 hónapon keresztül minden nap úgy kelni és feküdni, hogy talán ez lesz az utolsó; úgy szeretni napról-napra egyre jobban, hogy közben tudod, meg fog halni? Aztán amikor megszületik még csak nem is láthatod, mert az élet védelme érdekében azonnal gépekre teszik, műtőbe viszik, stb. és bár tőled mindössze pár méterre, de mégis egyedül hal meg???

3. Nemcsak, hogy egyetértett a posztolóval, de még sokkal sarkosabb álláspontot képviselt, ugyanis kijelentette, hogy a párja most terhes és ők megbeszélték, ha betegen születik (eddig minden jel szerint egészséges), akkor el sem hozzák a kórházból. Szíve joga. Bár szerintem, ha a szülés közben sérül, vagy utána derül ki, hogy nem egészséges, én nem hagynám magára, de nem ítélkezem. Ezt az egyet jól megtanultam, ő pedig még nem volt olyan helyzetben, hogy rájöjjön, nem minden helyzetben reagálunk úgy, ahogy azt elterveztük. Remélem nem is kell soha megtapasztalniuk. Ami viszont felbosszantott, hogy nem nagyon értette, minek is kell több orvoshoz elmenni. A 12. héten rossz az eredmény, mehetünk a szülőszobára... Amikor pedig valaki megpróbálta neki elmagyarázni, hogy az UH nem a legegzaktabb tudomány, és ezért konzultál a problémás esetekben több szonográfus, akkor közölte: ő tudja mi az UH és még ő is látta, mit kell mérni, nincs ott helye bizonytalanságnak. Hát neki leírtam a véleményem arról, milyen szerencséjük is van, amiért bizonyára a leghiper-szuperebb géppel felszerelt rendelőben vizsgálták. Mi I.-vel még emlékszünk ra, hogy az orvos, aki a magánrendelésén észrevette a bajt, másnap a kórházi gépen nem találta volna meg, ha nem tudja, mit kell keresni; hogy a pécsi magzati diagnosztikai UH-n mérföldekkel többet lehetett látni a képen, mint a magánrendelésen; és hogy Hajdú doktornő gépén a teljes monitort a kinagyított szív töltötte be és még csak hangyás sem volt. Persze, biztosan mi emlékszünk rosszul, hiszen az ilyen emberek mindenhez értenek: focihoz, politikához és természetesen az orvostudományhoz is. 

Agybajt kapok tőlük! Rühellem, amikor olyanok dumálnak, akiknek gőzük sincs a témáról. Nem arról van szó, hogy ilyen posztok alá csak érintettek kommentelhetnek, mert az is régen rossz lenne. A véleménye/elképzelése is meglehet bárkinek bármiről. De könyörgöm, igazán lehetne bennük annyi, hogy átgondolják, mit hova írnak le! Teszem azt, ha ezek az én írásom alá kerülnek - természetesen egy tisztelettudó válasz után - egyszerűen továbbhaladtam volna, de ez a nő most éli át élete legrémesebb időszakát! Amúgy is a padlón van, hát osszuk neki az észt, hátha jobb lesz neki. Néha tényleg nem értem az embereket. Még a macskám is képes volt megérezni, hogy magam alatt vagyok a múlt heti UH után, és egész délután hízelgett, dorombolt. Nem hiszem el, hogy az emberek nem képesek erre (mármint persze nem a dorombolásra, hanem a beleérzésre).

Őszintén remélem, hogy nem olvasta a kommenteket.

*A poszt forrása: http://bezzeganya.postr.hu/nem-akarok-kotodni-a-babamhoz-amig-ki-nem-derul-beteg-e/oldal/3#commentsDiv

Kis magyar körkép

Az alábbiakban pótolnám az elmaradt beszámolót a június eleji időszakunkról.

Hát otthon voltunk, megmutattuk magunkat. Anyósom össznépi banzájt rendezett 1-jén, 34-en voltunk, és ezek csak a sógornőim és családjuk, apósom/anyósom testvérei (illetve azok egy része) és egy-két leszármazott. Az eredeti felállásban csak apósom részéről jöttek volna rokonok, ez azért fontos, mert I. unokatesója terhes (milyen meglepő) és már jócskán a vége felé jár, így el lehet képzelni, mennyire kívántam a vele való találkozást... A felkészülés érdekében tehát már az ötlet felmerülésekor megérdeklődtük, mire számíthatunk és meg is nyugodtam, hiszen ő anyósom ágába tartozik, vagyis nem lesz ott... elvileg. Hogy mégis, az már a buli reggelén, anyósoméknál, hagymapucolás közben derült ki. Volt másfél órám, hogy megemésszem a dolgot és felvértezzem magam a találkozásra.

A másik dilemmát az elmondjuk-ne mondjuk problémakör okozta, mert bár bizonyára akadnak (és akadtak) szkeptikusok, de látszik a pocakom és ezt nem csak én képzelem be, mert anyósom konkrétan rákérdezett, hogy nem-e ikrek, mert úgy nézek ki, mint egy 4 hónapos, akkor voltam 11 hetes... Bár a dolog részben boldoggá tesz, be kell vallanom, hogy ami látható, az sajna nem igazán a gyerek, hanem a beépített ütközéscsillapító párnáim, amiket Manó elvesztése után elkeseredésemben szedtem fel és a terhesség hatására felvették a várandós formát. Mindenesetre el kellett döntenünk mi legyen, mert ha valaki rákérdez, akár mondhatom azt is, hogy meghíztam (elvégre mekiben dolgozom). Elmondani sem igazán akartam (I. igen, de nem erőltette), de letagadni meg végképp nem. Így végül arra jutottunk, hogy ha valaki konkrétan megkérdezi, akkor neki elmondjuk. Ennek fényében egyedül I. egyik nővére tud a dologról. Itt meg kell azonban jegyeznem, hogy minden valószínűség szerint nem azért csak ők, mert a többiek vakok, hanem mert nem mertek rákérdezni. Hogy honnan gondolom? Mert senki (!) nem merte azt sem megkérdezni, hogy: " ...és nálatok mikor jön a baba?", pedig ez ugye minden családi összejövetelen előkerül, pláne ha van egy másik igen terhes is a társaságban. Hát igen, ez továbbra is kényelmetlen téma mindenkinek... Egyébként a babaváró unokatesóval szemben elég gyerekes, de hatásos túlélési technikát alkalmaztam: soha nem voltam ott, ahol ő. Ha bement, én kijöttem és fordítva.

A továbbiakban körbejártuk a rokonságot, I. kicsit rendberakta a házat, hogy majd ha mennek a központi fűtést csinálni, már minden klappoljon kazánház-ügyileg. Egyedül Apámhoz nem mentünk. Gondoltam rá, tényleg, de abban a pillanatban, hogy eszembe jut, görcsbe rándul az idegtől a gyomrom. Úgy döntöttem, így két mínusz gyerekkel megengedhetem magam azt az önzőséget, hogy nem teszem ki magunkat felesleges stressznek. Persze meglesz ennek még a böjtje, hiszen biztosan a fülébe jut, hogy voltunk otthon, aztán majd kapom az ívet rendesen, de ez van. Ilyen távolságból könnyebb kivédeni, mint ha egy légtérben lennénk. Egyébként hamarosan elszánom magam, hogy róla is írjak. Sok mindent megmagyaráz a hozzáállásomból, mentalitásomból az, amit mellette éltem/éltünk át.

Aztán otthonról hazajöttünk, volt egy UH, amiről már írtam az előző posztban és tegnap volt még egy, de ez csak olyan tessék-lássék kötelező volt (merthát múlt héten a fizetősön mindent rendben találtak), ezúttal nem is viselt meg annyira. Legközelebb egy hónap múlva megyek megint, jó sokára basszus...

Kifordulva II

Hát elég régen jelentkeztem. Az utóbbi három hét eseményeit viszont egy kicsit később foglalom össze, mert ezúttal sokkal fontosabb "kiírnivalóm" van.

Tegnap elmentünk nyaki redő mérésre. Azt hiszem még nem említettem, de ezt igen komoly tépelődés előzte meg. Itt ugyanis ezt a vizsgálatot nem támogatja a tb, vagyis fizetős. A dilemmát azonban mégsem ez okozta hanem, hogy egyáltalán nem voltam benne biztos, akarom-e tudni az eredményt. Hogy miért?

1. verzió: Az eredmény tökéletes. Hát Szabinál is az volt, meg az AFP is, mégis az lett a vége, ami.

2. verzió: Az eredmény rossz. Ezt követően további vizsgálatok, majd kiderül, elvileg mégsincs gáz. Ettől függetlenül rettegés a végéig és tovább...

3. verzió: Az eredmény rossz, és a további vizsgálatok szintén ezt támasztják alá. Dobjuk el, mint Szabit? Vagy vállaljunk egy sérült gyermeket egy idegen országban? Vagy költözzünk haza, ahol ugyan van szülői segítség, de nincs munka, pénz és gyatrább az ellátás?

Végül aztán mégis kértem időpontot. Talán nem is az eredmény érdekelt, hanem szerettem volna, ha I. is látja a tökmagot (mert a jövő heti kötelezőre nem tud jönni).

Az eredmény: nyaki redő: 1,32, ami ugye jó hír. Így az előzmények által indukált kezdeti kockázati tényezők az 1:717-ről 1:3585-re, az 1:1698-ról 1:5146-ra és az 1:5341-ről 1:21364-re javultak. Szóval örülünk. Vagy mégse?

Azt sejtettem, hogy a jó eredménytől sem fogok szárnyakat kapni (mondjuk azért kicsit reménykedtem a csodában), de azt álmaimban sem gondoltam, hogy sírva fakadok majd, és ezúttal nem örömömben. Egyrészt egyszerűen teliharsogta a fejemet a gondolat, hogy ez nem jelent semmit. Nem tudok szabadulni a történtektől, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Szabinál még a 17. héten is mindent rendben találtak, és mégis... Emellé szorosan hozzácsapódik a bűntudat, amiért hiába próbálom, nem tudok annyira bízni ebben a szerencsétlen babában, amennyire megérdemelné. Szegény már az előtt a testvérei árnyékában él, mielőtt megszületne, mielőtt bármelyikük megszületett volna....

Másrészt így utólag belegondolva, maga az ultrahang ténye, a tökmagunk látványa is megviselt. Na nem azért, mert bármi gáz lenne vele, csak most már ember formája van. Utoljára Szabit láttam így, és Szabit így láttam utoljára. Fáj. Azt hittem elég mélyen eltemettem magamban a múltat, de úgy tűnik, vagy én nem voltam elég alapos, vagy kiásta magát.

Hogy egy kicsit elvegyem az élét a posztnak, azt is leírom, hogy nemcsak a nyaki redőt, hanem mindent rendben találtak: 57 mm, és a fejkörfogat, combcsonthossz is arányos, szívverés szabályos. Szóval úgy néz ki, gyerek lesz belőle... :)

Csak sajnálom magam, amiért nem jutott egyetlen felhőtlen babavárás sem, amiért a másnak oly megnyugtató "minden rendben" nekem csak a múlt sebeit tépi fel. ...és sajnálom a babánkat is, mert ha egészségesen megszületik, akkor is sérült családja lesz. Csak abban tudok reménykedni, hogy ha végre sikerül egy babát magunkhoz is ölelni, akkor kicsit lenyugszunk és sikerül mélyebbre temetni a velünk történteket.
 

Alles in Ordnung

Lassan, de azért csak eljutottunk a tegnapi naphoz.

A babóval - a folyamatos stresszelésem ellenére is - úgy tűnik minden oké. Nő, mint a gomba (18mm) és a szívverése is szabályosnak tűnik, már amennyire ezt így a 9. héten meg lehet állapítani. Ami viszont biztos, hogy szó szerint bugizik odabent, mert a vizsgálat alatt egy pillanatra nem maradt nyugton, a dokinőnek nagyon gyorsnak kellett lennie, hogy egyáltalán le tudja mérni. Ha ilyen aktív marad, biztos kilép majd az oldalamon... :)

A hormont a 12. hétig szednem kell, a következő UH pedig a 13. héten. Jó messze basszus, most a két hetet is alig győztem kivárni!

Mindenesetre talán most egy időre képes leszek nem azonnal ráparázni minden apróságra. A. (sorstárs és egyike a kommentelőimnek) tanácsára újra regisztráltam a babaszobán, hogy az Ő szavával élve "lelkesterhesekkel" is felvegyem a kapcsolatot. Tegnap csak olvasgattam, mert nem akartam írni, amíg be nem bizonyosodik, hogy a picivel minden rendben. Egyelőre nem nagyon tudok azonosulni a szerepkörükkel, de azért majd igyekszem.

Úgyhogy megyek is és keresek valami extra naív első gyermekes, föld felett 5 centivel járó kismamát és beszélgetésbe elegyedek vele.... :)

Nyugalom? ...soha már!

Ha minden a terv szerint alakul, akkor most éppen Mo. felé zötykölődnék a vonaton, hogy aztán holnap találkozhassak az 5 éve nem látott volt osztálytársaimmal, gondolatban pedig már anyukám nekem szánt vasárnapi tarhonyás hús költeményét falatoznám.

Sajnos nem mondhatnám, hogy minden a terv szerint alakult, ugyanis ehelyett az ágy mára már kényelmesnek sem mondható ölelését három napja csak mosdó és evés céljából hagyhatom el. Történt ugyanis, hogy a Sors ismét bebizonyította, mekkora szemét is tud lenni. 

Amikor megkaptam a hormontablettát, szinte elszállt minden aggodalmam. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz a jövőt illetően, de már nem vizslattam árgus szemekkel minden egyes mosdó-látogatáskor, hogy színesedik-e az életünk vagy sem. Hiszen elvileg ez mellett a gyógyszer mellett nem léphet fel vérzés... Na ja, elvileg. Kedden este persze sikerült rácáfolnom a dologra. Szerda reggel irány az ambulancia a választott kórházban, cirka két óra várakozás, gyomor görcsben, terhesek és kismamák garmadája.

Természetesen nem találtak okot a vérzésre, ami szerencsére addigra már csak rossz emlék maradt. A Babó jól van, méret, szívverés normális. A vérzés nem normális... Ha mégegyszer előfordul, azonnal be kell feküdnöm, ha akarok, akár most is. Nem akarok. Feküdni otthon is tudok, mást meg a kórházban sem csinálnának ilyen korai szakaszban. A dokinő rábólint, de a biztonság kedvéért rávési a lapomra, legközelebb hosszabban élvezhetem a vendégszeretet.

Azóta olyan vagyok, mint egy darab fa, csupán az áramlatok sodornak néha a konyha, vagy a fürdő felé... Szerencsére azóta semmi komolyan aggasztó, bár néha fájdogál a hasam, de ez még belefér. Csupán egyetlen következmény állandósult: azóta megint minden alkalommal összeszorult gyomorral vizsgálódok...
 

A múlt árnyéka

Tegnap felhívott a volt dokim. 

Az a doki, aki szakmailag irigylésre méltóan korán fedezte fel Szabi betegségét, az a doki, aki anno kinyomozta, mikor megyünk a pesti professzor asszonyhoz egy utolsó utáni szalmaszál lehetőségét kergetve, hogy aznap délután felhívjon, hogyan is alakult a diagnózis, hogyan döntöttünk.

Alig hittem a szememnek, mikor láttam, ki a hívó. Az ok, amiért keresett: egy kongresszusra készül és szeretné bemutatni a Szabiról készült UH-felvételeket, ehhez kérte az engedélyem. Érdeklődött, próbálkoztunk-e azóta. Miután elmeséltem neki a januári kudarcot és a mostani helyzetet, ismét feltört belőle az az emberség, ami miatt annak idején gyermek-mód hálás voltam: Megemlítette, hogy Mo-on ilyenkor szoktak adni hormontablettát. Mondtam, hogy nagyon szépen köszönöm a tanácsot, szerencsére itt is.

Egyébként ez így nem is teljesen igaz, mert amikor Manónál vérezni kezdtem, mondtam a nőgyógyinak, hogy otthon erre kaptam hormontámogatást, mire ő közölte, hogy ez a vérzés még nem olyan vészes. Mire az lett, akkor meg már mindegy volt.

Akihez áprilisban a terhességi igazolásért mentem, szintén nem feszegette a témát, pedig elmondtam, hogy Szabinál is véreztem, és azóta volt egy korai vetélésem. Részben ezért (mármint a "nemtörődöm" hozzáállásért) és a "második nem számít" kijelentéséért vállaltam az újabb orvosváltással járó procedúrát. Merthogy itt nem olyan egyszerű ám az! A tb negyedévente egy szakterületen csak egy orvost finanszíroz. Mivel én áprilisban elmentem ehhez az úriemberhez, legközelebb csak júliusban válthatnék dokit, vagy marad a másik alternatíva: privátban. Hát mivel a tb-nél hiába magyaráztam az empátia fontosságát a szakmában, nem voltak hajlandók megkegyelmezni és felnyitni a kártyám, így marad a lóvécsengetős módszer.

Különben az új dokival még ilyen szempontból szerencsém is van, mert fizess egyben előre rendszer van nála, így 110 euróért minden alkalommal kapok UH-t, amikor megyek hozzá, és nem alkalmanként kell kifizetnem 40-et, amivel lényegesen jobban jövünk ki anyagilag.

A másik, amit a fentiek és az empátia mellett abszolút a javára írok, hogy bár vérzésnek ezúttal semmi nyoma, felírta nekem a hormontabit, mondván ártani nem árt, és hátha ez ad nekem egy kis biztonságérzetet. Hát ezért írtam az előző posztban, hogy egy tündér.

Mellékesen jegyzem meg, hogy a hormontól nem csak biztonságérzetet kaptam, hanem első nap olyan rosszul voltam tőle (pedig eddig sem volt kutya), hogy az összes mozgási energiámat a mosdó-mosogató-ágy háromszögbe fektettem, és ha a fejem 10 centinél jobban eltávolodott a vízszintestől, már az ájulás kerülgetett a szédüléstől. Szerencsére azonban ahogy jött, úgy el is ment, tegnap már csak a szokásos tüneteimmel küzdöttem. Persze mindez csak azért számít, mert addig legalább tuti a helyén van. Mindenesetre azért örülök, hogy táppénzen vagyok, mert így kizárt, hogy tudnék dolgozni.