Gyász

Számomra a gyász olyan, mint egy nagy takaró. Sötét és fojtogató, rám telepszik és szinte összenyom a súlyával.

Ugyanakkor melegséget és biztonságot is nyújt. Amíg alatta vagyok nem kell szembesülnöm azzal, hogy az élet nem állt meg, hogy süt a nap, csiripelnek a madarak, szomszédok beszélgetnek a kapuban, míg a gyerekeik az utcán játszanak... 

Amíg alatta vagyok, Szabi még velem van... és attól félek, ha ledobom magamról a gyász takaróját, eltávolodik tőlem. 

Azt hiszem, maradok még egy kicsit a sötétben ... Vele.

Álom

Pénteken még úgy éreztem, talán megint kifelé mászok a gödörből. Eltelt az első szombat is komolyabb sírás nélkül, szám szerint ez volt az 5. mióta Szabi angyalka lett.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy az utóbbi időben nem álmodtam, vagy lehet csak felébredve már nem emlékszem. Sokáig volt egy visszatérő rémálmom, talán az egyetem alatt szabadultam meg tőle, miután összeköltöztünk I.-vel. Gyűlöltem álmodni. Verejtékben úszva, hol nyöszörögve, hol kiabálva telt nagyon sok éjszakám, nemegyszer frászt hozva ezzel I.-re. Aztán egyszer csak vége lett. Talán az agyam mélyebb rejtekébe is beférkőzött a gondolat, hogy mellette biztonságban vagyok. Persze, ha nagyon elfáradok, akkor becsúszik egy-két összevissza álom, de ez elhanyagolható.

Aztán eljött a vasárnap este, és hosszú idő után megint álmodtam. Azt álmodtam, hogy van egy babánk...

Nem tudom, fiú volt-e vagy lány, de kisbaba volt. Gondoztuk, öleltük, szerettük. Aztán felébredtem. Annyira valóságos volt, hogy még szinte éreztem a karomon súlyát, a melegét... de már nem volt sehol... 

Sírtam. Próbáltam olyan halkan, hogy I. ne ébredjen fel mellettem. Szegény így is minden nap halálra aggódja magát értem, ha látja, hogy szomorú vagyok. Tudom, hogy neki is fáj, de valahogy jobban tudja kezelni.

Tegnap egész nap kérdezgette, hogyan tudna nekem segíteni, de sajnos erre én sem tudom a választ. Azt hiszem, ebben senki nem tud segíteni. Magamban kell lezárnom a dolgot, csak úgy nyugodhatok meg. Viszont hogy ez mikor lesz, azt végképp nem tudom.

Napközben próbáltam lefoglalni magam, hogy ne gondoljak az álmomra, de este rám telepedett egy mázsás súly. Amikor I. megkérdezte, hogy szeretnék-e beszélni róla, kitört belőlem, hogy nem akarok aludni. Nem akarom mégegyszer átélni az ébredést. I. elgondolkodott és némi unszolásra elmondta, hogy szerinte igenis jó, hogy ezt álmodtam, mert ez lehet a jövőnk. Talán igaza van. Viszont, amíg nem kerül belátható közelségbe ez a jövő, addig számomra ez az álom, vagyis inkább az abból való ébredés, maga a pokol.

Ajándék

Mit köszönhetünk az elvesztett gyermekünknek? Mi értelme volt az Ő létezésének?

Nemrégen a fórumon is előkerültek ezek a kérdések és I.-vel is beszélgettünk már róla. Mind tudjuk, hogy könnyebb elfogadni egy tragédiát, ha megpróbáljuk a "pozitív" hozadékait nézni. Persze, akik átéltek már ilyet, azok azt is tudják, ez a világ egyik legnehezebb dolga. Már eleve a kérdés is borzasztóan hangzik: Milyen pozitív változást hozott az életedbe a gyermeked halála?

Sokat gondolkodtam ezen. Magamban talán meg is fogalmaztam pár olyan dolgot, amivel más/jobb lettem.

Ma azonban meglátogattam a terápiás babámat és az anyukájával beszélgetve szintén előkerült ez a téma. Elmondta, hogy Ő mit tart az első babája ajándékának.

...és akkor kimondtam. Hangosan, nyugodtan, sírás nélkül, valakinek, aki nem I.: "Egyrészt a kapcsolatunk még erősebb lett I.-vel. ... De talán, ami ennél nagyobb változás, hogy már nem félek a szüléstől."

Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok Szabival, minden másnap eszembe jutott a szülés. Rettegtem tőle. Nem is igazán a fájdalomtól, hanem inkább attól, hogy nem tudom majd méltósággal viselni. Attól, hogy sírni vagy kiabálni fogok.

Már nem félek. Ha jobban is fog fájni, mint Szabi születése, akkor sem fogok egy hangot sem adni, mert tudni fogom, hogy van értelme a kínlódásnak. Talán még a lélegzetemet is visszatartom majd, nehogy lemaradjak egyetlen rezdüléséről.

...és erre a Kisfiam tanított meg. Köszönöm!

Álarc

Tegnap voltam az orvosnál a kontroll-papírokkal. 

Mivel a suliba júni közepéig még nem mehetek vissza dolgozni, mert csak az én kedvemért nem változtatják meg megint az órarendet, hogy visszakapjam az óráimat (egyébként sem erőltettem, hisz a kölköknek sem hiányzik három héttel az év vége előtt egy ilyen változás). Viszont mivel lejárt a lábadozás ideje, ezért mást kell írni a táppénzes papírra. A doki kitalálta, hogy legyen depresszió. Ezzel nincs is semmi baj, csak aztán felém fordult és közölte, hogy akkor most füllentünk egyet és diktálni kezdte: sokszor sír, kedvetlen, hangulatingadozásai vannak. Ekkor közöltem vele, hogy ez nem is igazán füllentés. Azzal védekezett, hogy nem is látszik rajtam semmi. 

Egyébként rendes doki, konkrétan nem is vele van problémám, hanem ezzel a felfogással. 

Attól, hogy valaki próbálja tartani magát mások előtt, hogy nem zokog, tépi a haját, vagy üvölti ki a bánatát a nagyvilágba, miért kellene jól lennie??? Attól, hogy nem borulok sírva minden szembejövő nyakába, nekem már nem is fáj? 

Kiborít, ha valaki azt mondja: Milyen jól viseled! Nem, nem viselem jól. Gyakran a közelemben levőknek is csak azért mondom, hogy jól vagyok, mert nem akarom, hogy aggódjanak, és talán egy kicsit én is elhiszem ilyenkor. De az igazság az, hogy a "jól vagyok" már mást jelent, mint Szabi előtt. Annak, aki nem élt át ilyen tragédiát azt jelenti: boldog vagyok, minden rendben. Számomra azt: a körülményekhez képest vagyok jól; belehalok a hiányába, de muszáj túlélnem. ...és lássuk be, nagy a különbség a két mögöttes tartalom között!

Szóval, ha bárki kérdezné: Nem, nem vagyok jól! Meghalt a kisfiunk...

1. hónap

Túl vagyunk az első hónapon Szabi nélkül. Nagyon hiányzik!

Tegnap voltunk Pécsen, kontrollon. Amikor az orvos megkérdezte, hogy miért is kellett megszakítani a terhességet, hirtelen leblokkoltam. Venticularis septum defektus. Vagy két hétig minden nap az internetet bújtam okok, következmények, esélyszámok után kutatva. A végén már ezzel a három gyűlöletes szóval álmodtam. Most pedig egyszerűen nem találtam őket az agyamban. Nem olyan szokványos "itt van a nyelvem hegyén" érzés volt, hanem egyértelműen falba ütköztem. Tudtam, hogy tudom, de mintha valami megmagyarázhatatlan erő nem engedné, hogy rátaláljak. Nem tudom, mennyi időbe telt, amíg végre sikerült foszlányokat összekaparnom az elmúlt egy hónapból és annyit nyögtem ki: kamrai sövényhiány.
De az a szívembe markoló latin kifejezés csak hosszú órákkal később volt hajlandó előjönni a rejtekéből.

Egyébként velem minden rendben, de a genetikai vizsgálatnak csak hónapok múlva lesz eredménye. Ez csak ront a helyzeten, mert addig esélye sincs annak, hogy le tudjam zárni magamban a dolgokat. Elvileg két hónap múlva próbálkozhatnánk, csak az a baj, hogy addigra pont nem lesz munkám. A semmiből pedig nem lehet egy terhességet végigcsinálni, sem pedig egy gyermeket eltartani. Vagyis marad továbbra is a bizonytalanság. Úgy érzem, beleőrülök!
 

Meglátogattuk a pécsi barátnőmet is, aki pont ugyanaznap szülte meg a kisfiát, amikor én. Jobban viseltük, mint vártam. Valahogy a kismamák látványa jobban megvisel, mint a babáké. Talán azért, mert normális esetben még én is csak pocakos lennék. Egyébként a kissrác nagyon helyes. A barátnőmékkel pedig nagyon jó volt végre élőben beszélgetni, annyi hónap üzenetváltás után.

A múlt héten egy másik babát is meglátogattam. A volt osztálytársnőm, akinek az első babája szintén angyalka lett, most egy 6 hónapos tündéri kisfiú aggódó édesanyja. Bár régen (a középsuliban) nem volt felhőtlen a viszonyunk, amikor hosszas vívódás után felvettem vele a kapcsolatot, szeretettel fogadott, és szívesen meghallgatott, beszélgetett velem. A szívtipró kisfiát pedig kineveztem a terápiás babámnak, mert Ő volt az első, akire képes voltam pityergés nélkül ránézni (persze csak kb. fél óra után), sőt még meg is dajkáltam. Elvileg pénteken megint meglátogatom őket.

Visszakanyarodva Szabihoz: Sokszor gondolok arra, hogy mi lett volna, ha nem így alakulnak a dolgok, vagy ha másképpen döntünk. Bűntudatom van. Nem arról van szó, hogy megbántam volna, mert az eszemmel tudom, hogy helyesen cselekedtünk, csak nagyon nehéz elszámolni azzal, hogy nekünk kellett dönteni a sorsáról.

Nagyon sokan azt mondják, szerencsések vagyunk, mert mennyivel rosszabb lett volna, ha megszületik és végig kell néznünk, ahogy szenvedések közepette hal meg. Való igaz, ilyen szempontból tényleg szerencsések vagyunk. Mindazonáltal azt hiszem, bármelyik időszakban veszíti el egy szülő a gyermekét, mindegyiknek megvan a maga nehézsége. Ha már megszületett, reálissá válik, vannak róla emlékek. Ha a születés előtti pár héten veszítik el, akkor már minden készen áll az érkezésére, mégsem fekhet a kiságyban, nem játszhat a csörgőkkel, nem hordhatja a ruhákat... szóval ott volt, de mégsem. 

A mi esetünkben pedig, ahogy feljebb írtam, az a nehéz, hogy nekünk kellett kimondani: Jobb lesz neki így. 

...és ez egyáltalán nem olyan könnyű.

Elkopott barátságok

Nem értem.

Nem értem, mert én soha nem tenném.

Két olyan ember is él a világban, akit pár hete még igaz barátomnak mondtam volna. Eleve nem tartottam belőlük sokat, mégis úgy tűnik, a kevésből is tudnak kopni.

Hogy miért gondolok rájuk másképp az utóbbi időben? Mert egyszerűen nem jelentkeznek.Az egyikük még akkor sem, ha én próbálom felvenni vele a kapcsolatot. Azt mondja, nincs ideje és annak meg nem látja értelmét, hogy fél percet beszéljük telefonon, ezért inkább nem is hív...

A másik, akivel egészen a műtét napjáig telefonos kapcsolatban voltam, és nem mellesleg a kolléganőm, szintén nem ír, nem hív. Róla nem feltételezem, hogy rosszindulatból teszi. Inkább arra gondolok, hogy talán nem akar felzaklatni azzal, hogy kérdezget. Csak így akár azt is hihetem, hogy nem érdekli, mi van velem.

Mi az, amit soha nem tennék? Nem hagynám, hogy a barátom, aki átélt egy ilyen, vagy akár ehhez nem mérhető kisebb traumát, azt higgye, nem állok mellette. Mert erre valók a barátok. Addig hívogatnám, amíg el nem hajt a francba, vagy meg nem kér, hogy jegeljük kicsit a dolgot. Persze az is simán előfordulhat, hogy túl sok időm van gondolkodni. Mindazonáltal létezik egy mondás: "Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél" !

Viszont, hogy ne csak nyafogjak, el kell ismernem, hogy az utóbbi időben két másik, régen elveszettnek hitt ismeretségem született újjá poraiból. Az egyikükkel a terhesség, a másikukkal éppen annak elvesztése hozott össze. Talán a sors akarja így. Nekik kimondhatatlanul örülök.

Értük pedig a szívem szakad meg.

...és továbbra sem értem.

Felemás nap

Tegnap csaptunk Anyukámmal egy csajos napot. Persze igyekeztünk összekötni a kellemest a hasznossal, így aztán belefért az orvosnál tett látogatástól a szülinapi ajándékvásárláson át a forró csokizásig minden. A poszt címének megfelelően kettébontanám a nap eseményeit:

Pozitív: Szabi elvesztése óta most először voltunk kettesben, így egy csomó a szüléssel kapcsolatos dolgot is meg tudtunk beszélni. Nem mondom, hogy nem sikerült kicsit pityergősre, de alapvetően örülök a tapasztalatcserének.

Végül úgy döntöttem, hogy a csajos napba belefér a diákjaim meglátogatása is. Bár kicsit bizonytalan voltam, hiszen a hangulatom napok óta nem igazán fényes, de erőt vettem magamon és bementem az iskolába. Teljesen jól viseltem! Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy igyekeztem az ő dolgaik felé terelni a témát...

Negatív: Kiderült, hogy apu fel akar keresni. Annak fényében, hogy az utolsó találkozásunkkor a kapu előtt a szomszédok füle hallatára közölte velem, hogy én vagyok a felelős a válásukért, hogy ekkora hálátlanságot nem várt tőlem és felejtsem el, hogy ő valaha is létezett... Mondjuk úgy, hogy nem nagyon várom a látogatását. Hozzáteszem, amikor ezt a kedélyes beszélgetést megejtette, még terhes voltam, és nagyon jól tudta, hogy veszélyeztetett vagyok.

Gondolom azért akar jönni, mert bűntudata van, csakhogy nekem erre nincs szükségem! Sajnálatból ne tegye itt nekem a szépet! Még nem tudom, mit fogok neki mondani, de abban már most biztos vagyok, hogy nem azt, amire ő számít.

Még egy dolog történt tegnap, amit egyik kategóriába sem tudnék besorolni. Találkoztam gyermekkorom legjobb barátnőjével, aki 23 hetes terhes. Nagyon örülök a boldogságának, de mintha szíven döftek volna. Főleg annak tudatában, hogy egy másik barátnőm pedig ugyanaznap szülte meg kisfiát, amikor mi elveszítettük Szabit. A gyerekkori barátnőm pedig csupán egy héttel fogja előbb magához ölelni a gyermekét, mint ahogy én ki voltam írva...

Nem tudom, mennyit bírok még elviselni. Úgy érzem ott vagyok, ahonnan elindultam, amikor kijöttem a kórházból. Minden nap hallok, vagy látok valamit, ami felzaklat, de összeszorítom a fogam, és megyek tovább.

Csak belül zokogok megállíthatatlanul...

Két lépés előre...

...és egy vissza.

Hát tévedtem a múlt heti mélypontot illetően. Azt hittem, már egészen jól vagyok, de igazuk volt azoknak, akik ezen már átestek: soha nem lehet tudni, mikor jön egy újabb hullámvölgy. Szombat este kicsit megroppantam, és vasárnap is sokszor sírva fakadtam. Pedig ha belegondolok a kiváltó oknak inkább örülnöm kellett volna, mintsem, hogy bőgjek miatta. Az egész azzal indult, hogy mint azt már az előző posztomban írtam, anyósomék két nevelt gyermekére vigyáztam. Délután megjött I. (a férjem) is. Estig nem igazán történt semmi, bár egyszer-egyszer elfacsarodott a szívem, ha a gyerekekre néztem, hiszen a szüleik hagyták, hogy elvegyék őket tőlük (mármint nem voltak képesek megváltoztatni az életmódjukat, hogy megtarthassák őket).

Aztán eljött a vacsoraidő és túl meleg lett a pizzaszelet. I. leült a kislány mellé és csíkokra vágta neki a pizzát, hogy gyorsabban hűljön. ...én pedig csak néztem és nem tudtam tovább tartani a könnyeimet. Hiszen úgy viselkedett, mint egy igazi apa. Megérett rá. Nekünk mégsincs kiről gondoskodnunk!

Hiányzol Szabi!

Három hét

Egy újabb hét eltelt Szabi nélkül. Fizikailag már semmi nyoma sincs, hogy valaha terhes voltam. Már lelkileg is sokkal jobban vagyok, bár még akadnak mélypontok. Összességében igyekszem összeszedni magam és úgy tűnik, hogy sikerül, még ha lassan is.

Heti leltár:

Minden babaholmit becsomagoltam és feltettük a padlásra. Mindössze három zsepit használtam el közben, bár egész idő alatt alig kaptam levegőt.

Anyósomékhoz két új jövevény érkezett, egy testvérpár (5 és 6 évesek). Most éppen rájuk vigyázok, mert anyósomék már nem tudták lemondani a programjukat. Nem mondom, hogy nem szorul el néha a szívem, amikor rájuk nézek, de azt hiszem egészen jól viselem.

A hét legmélyebb gödrébe tegnap kerültem, mert valaki (és a személy tényleg mindegy) azt mondta, hogy minek akarom elkapkodni a következő babát, mert még annyira ráérek. Ja, és hogy a mai fiatalok nem készülnek fel eléggé az anyaságra, mert az már a fogantatástól nagy felelősség. Ergo én egy felelőtlen, bulizós, alkoholt vedelő fiatal vagyok, aki részben magának köszönheti a gyermeke betegségét... El sem tudom mondani, hogy ez mennyire hiányzott a lelki világomnak! Ráadásul anyu tegnapelőtt elmondta apámnak, hogy mi történt (magyarázat: válnak, így nem laknak már együtt), erre ő meg számonkérte, hogy miért nem szóltunk időben. Nem tudom, minek szóltam volna, amikor nem volt hajlandó eljönni az UH-ra se, arról nem is beszélve, hogy április első hetében kvázi kitagadott. ...de miért nem szóltam... Ehhez a röhejes helyzethez már kevés az én humorérzékem.

Na mindegy, túl vagyok rajta. Talpon vagyok és ott is maradok. Jövő héten megpróbálom meglátogatni a "kölkeimet", azaz a volt osztályomat. Remélem, jól veszem majd az akadályt!

Első lépések a régi kerékvágás felé

Tegnap volt anyák napja. Anyósoméknál ebédeltünk, ahol az egyik sógornőmék is ott voltak. Nekik két gyermekük van. Kicsit féltem, milyen lesz, hogyan fogom viselni. Meglepően jól ment!
Talán csak két olyan pillanat volt, amikor legszívesebben elmenekültem volna:

Az egyik, amikor anyósomék nevelt ikerlányai megmutatták, mit készítettek anyák napjára...

A másik, amikor a sógornőm megkérdezte, hogy jól vagyunk-e. Persze értékelem a gesztust, de lehet ilyen helyzetben jól lenni??? Nem akartam beszélni róla, ezért aztán csak annyit mondtam: "aha...". Azt hiszem ráérzett a mögöttes tartalomra és a nap további részében nem került elő a téma, amiért rendkívül hálás vagyok nekik.

Összességében abszolút büszke vagyok magamra, hogy ilyen jól viseltem. Persze nem tudom, jó taktikát követek-e egyáltalán. Majd az idő eldönti.

Két hét

Ma két hete, hogy elment. Már nem sírok. Legalábbis közel sem annyit, mint eleinte. Persze szinte nincs olyan óra, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, de már nem kell zsepi. Nem tudok sírni...és ez talán még rosszabb, mert csak ürességet érzek, iszonyatos hiányt.

Napok óta úgy érzem, mintha ülne valaki a mellkasomon. Nehéz levegőt venni és a szívem dobbanása is szinte fáj. Nem tudom, mikor lesz jobb.

Tegnap nevettem először mióta ez a rémálom elkezdődött, aztán rögtön sírva is fakadtam. Szégyelltem magam, hogy egy pillanatra nem Ő volt a gondolataim középpontjában. A férjem átölelt és annyit mondott: szabad nevetni. Megérezte, amire gondolok. Nem is tudom, mit csinálnék, ha nem állna mellettem. Eddig is nagyon kiegyensúlyozott és boldog volt a kapcsolatunk, de az utóbbi pár hétben tényleg szavak nélkül is megértjük egymást. Ha már ennek az egésznek így kellett lennie, akkor legalább ennyi jó származzon belőle.

Csak annyira akartuk Őt! Olyan sokáig vártunk a megfelelő időre, amikor majd azt mondhatjuk, mindene meglesz. Most minden megvan...csak Ő nincs sehol.