Tegnap voltunk Pécsen, kontrollon. Amikor az orvos megkérdezte, hogy miért is kellett megszakítani a terhességet, hirtelen leblokkoltam. Venticularis septum defektus. Vagy két hétig minden nap az internetet bújtam okok, következmények, esélyszámok után kutatva. A végén már ezzel a három gyűlöletes szóval álmodtam. Most pedig egyszerűen nem találtam őket az agyamban. Nem olyan szokványos "itt van a nyelvem hegyén" érzés volt, hanem egyértelműen falba ütköztem. Tudtam, hogy tudom, de mintha valami megmagyarázhatatlan erő nem engedné, hogy rátaláljak. Nem tudom, mennyi időbe telt, amíg végre sikerült foszlányokat összekaparnom az elmúlt egy hónapból és annyit nyögtem ki: kamrai sövényhiány.
De az a szívembe markoló latin kifejezés csak hosszú órákkal később volt hajlandó előjönni a rejtekéből.
Egyébként velem minden rendben, de a genetikai vizsgálatnak csak hónapok múlva lesz eredménye. Ez csak ront a helyzeten, mert addig esélye sincs annak, hogy le tudjam zárni magamban a dolgokat. Elvileg két hónap múlva próbálkozhatnánk, csak az a baj, hogy addigra pont nem lesz munkám. A semmiből pedig nem lehet egy terhességet végigcsinálni, sem pedig egy gyermeket eltartani. Vagyis marad továbbra is a bizonytalanság. Úgy érzem, beleőrülök!
De az a szívembe markoló latin kifejezés csak hosszú órákkal később volt hajlandó előjönni a rejtekéből.
Egyébként velem minden rendben, de a genetikai vizsgálatnak csak hónapok múlva lesz eredménye. Ez csak ront a helyzeten, mert addig esélye sincs annak, hogy le tudjam zárni magamban a dolgokat. Elvileg két hónap múlva próbálkozhatnánk, csak az a baj, hogy addigra pont nem lesz munkám. A semmiből pedig nem lehet egy terhességet végigcsinálni, sem pedig egy gyermeket eltartani. Vagyis marad továbbra is a bizonytalanság. Úgy érzem, beleőrülök!
Meglátogattuk a pécsi barátnőmet is, aki pont ugyanaznap szülte meg a kisfiát, amikor én. Jobban viseltük, mint vártam. Valahogy a kismamák látványa jobban megvisel, mint a babáké. Talán azért, mert normális esetben még én is csak pocakos lennék. Egyébként a kissrác nagyon helyes. A barátnőmékkel pedig nagyon jó volt végre élőben beszélgetni, annyi hónap üzenetváltás után.
A múlt héten egy másik babát is meglátogattam. A volt osztálytársnőm, akinek az első babája szintén angyalka lett, most egy 6 hónapos tündéri kisfiú aggódó édesanyja. Bár régen (a középsuliban) nem volt felhőtlen a viszonyunk, amikor hosszas vívódás után felvettem vele a kapcsolatot, szeretettel fogadott, és szívesen meghallgatott, beszélgetett velem. A szívtipró kisfiát pedig kineveztem a terápiás babámnak, mert Ő volt az első, akire képes voltam pityergés nélkül ránézni (persze csak kb. fél óra után), sőt még meg is dajkáltam. Elvileg pénteken megint meglátogatom őket.
Visszakanyarodva Szabihoz: Sokszor gondolok arra, hogy mi lett volna, ha nem így alakulnak a dolgok, vagy ha másképpen döntünk. Bűntudatom van. Nem arról van szó, hogy megbántam volna, mert az eszemmel tudom, hogy helyesen cselekedtünk, csak nagyon nehéz elszámolni azzal, hogy nekünk kellett dönteni a sorsáról.
Nagyon sokan azt mondják, szerencsések vagyunk, mert mennyivel rosszabb lett volna, ha megszületik és végig kell néznünk, ahogy szenvedések közepette hal meg. Való igaz, ilyen szempontból tényleg szerencsések vagyunk. Mindazonáltal azt hiszem, bármelyik időszakban veszíti el egy szülő a gyermekét, mindegyiknek megvan a maga nehézsége. Ha már megszületett, reálissá válik, vannak róla emlékek. Ha a születés előtti pár héten veszítik el, akkor már minden készen áll az érkezésére, mégsem fekhet a kiságyban, nem játszhat a csörgőkkel, nem hordhatja a ruhákat... szóval ott volt, de mégsem.
A mi esetünkben pedig, ahogy feljebb írtam, az a nehéz, hogy nekünk kellett kimondani: Jobb lesz neki így.
...és ez egyáltalán nem olyan könnyű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése