Álom

Pénteken még úgy éreztem, talán megint kifelé mászok a gödörből. Eltelt az első szombat is komolyabb sírás nélkül, szám szerint ez volt az 5. mióta Szabi angyalka lett.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy az utóbbi időben nem álmodtam, vagy lehet csak felébredve már nem emlékszem. Sokáig volt egy visszatérő rémálmom, talán az egyetem alatt szabadultam meg tőle, miután összeköltöztünk I.-vel. Gyűlöltem álmodni. Verejtékben úszva, hol nyöszörögve, hol kiabálva telt nagyon sok éjszakám, nemegyszer frászt hozva ezzel I.-re. Aztán egyszer csak vége lett. Talán az agyam mélyebb rejtekébe is beférkőzött a gondolat, hogy mellette biztonságban vagyok. Persze, ha nagyon elfáradok, akkor becsúszik egy-két összevissza álom, de ez elhanyagolható.

Aztán eljött a vasárnap este, és hosszú idő után megint álmodtam. Azt álmodtam, hogy van egy babánk...

Nem tudom, fiú volt-e vagy lány, de kisbaba volt. Gondoztuk, öleltük, szerettük. Aztán felébredtem. Annyira valóságos volt, hogy még szinte éreztem a karomon súlyát, a melegét... de már nem volt sehol... 

Sírtam. Próbáltam olyan halkan, hogy I. ne ébredjen fel mellettem. Szegény így is minden nap halálra aggódja magát értem, ha látja, hogy szomorú vagyok. Tudom, hogy neki is fáj, de valahogy jobban tudja kezelni.

Tegnap egész nap kérdezgette, hogyan tudna nekem segíteni, de sajnos erre én sem tudom a választ. Azt hiszem, ebben senki nem tud segíteni. Magamban kell lezárnom a dolgot, csak úgy nyugodhatok meg. Viszont hogy ez mikor lesz, azt végképp nem tudom.

Napközben próbáltam lefoglalni magam, hogy ne gondoljak az álmomra, de este rám telepedett egy mázsás súly. Amikor I. megkérdezte, hogy szeretnék-e beszélni róla, kitört belőlem, hogy nem akarok aludni. Nem akarom mégegyszer átélni az ébredést. I. elgondolkodott és némi unszolásra elmondta, hogy szerinte igenis jó, hogy ezt álmodtam, mert ez lehet a jövőnk. Talán igaza van. Viszont, amíg nem kerül belátható közelségbe ez a jövő, addig számomra ez az álom, vagyis inkább az abból való ébredés, maga a pokol.