Walking away

Hát ez is eljött. Az utolsó nap a munkában. Nem mondanám, hogy túl jól viseltem...

Három év. 

Olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy először beléptem a kapun, félelemmel vegyes kíváncsisággal: vajon képes leszek-e helytállni? Elfogadnak-e a kollégák? ...és a gyerekek? 

Aztán belendült a gépezet és én tudtam: erre születtem, itt a helyem. A fizetés szar, a munka rengeteg, a stressz pedig talán még annál is több. Sok a problémás gyerek, egyes szülők szintúgy... De én imádtam!

Nem mondom, hogy nem akadtam ki néha (mondjuk, amikor az osztályomból senki sem akart szerepelni az ünnepi műsorban, vagy amikor a "kölkeim" harmadának nem sikerült megtalálni a fehér inget, vagy a fekete nadrágot, és minden értekezleten, ahol vagy tanulmányi, vagy hiányzási szempontból a feketelista élére kerültünk), de amikor egy diák sírva fakad azért, hogy menjek vissza tanítani őket, vagy saját készítésű sütit hoz be a nyári szünetben hálából, amiért közbenjártam az érdekében, vagy csak ad egy szív alakúra hajtogatott papírfecnit Valentin-napon azzal a felirattal: "Szeretjük Tanárnő!", minden rosszat elfeledtet.

Az elmúlt három évben nekik és velük éltem, és most úgy érzem, elvették a fél életem. 

I. szerint az egészet...

Fáj...

Az élet kegyetlen játékos. Amikor már azt hiszed, kezd minden rendbe jönni, kapsz tőle egy istenes pofont, hogy észhez térj.

Gratulálok, Tanárnő! - mondta ma egy végzős diák a suliban. Szegény nem tehet róla, hiszen szakmás lévén egyébként sem volt sokat a sulin belül, ráadásul mivel végzős, április óta csak vizsgázni jött be. Az ő utolsó infója az volt, hogy babát várok... Nem haragszom rá, hiszen nem tudhatta, sőt alapvetően ez egy nagyon kedves gesztus volt tőle, de mintha a szívemet tépték volna ki.

...és hogy ne csak észhez térjek, hanem padlót is fogjak: Nemrég hívott a kolléganőm hogy akkor hétfőn tartanák meg a búcsúztatómat. Az, hogy esetleg én nem is akarom, hogy szervezett formában köszönjenek el, meg sem fordult a fejükben. Nem akarom megbántani őket, így hallgatok, de a hátam közepére sem hiányzik most egy megható, könnyes búcsú, amivel akaratlanul is arra emlékeztetnek:

Se gyerek, se állás...

Két hónap

Már két hónap telt el...

Éljük az életünket. Dolgozunk, gondozzuk a kertet, játszunk Igorral (a mi "jelentéktelen" méretekkel rendelkező kaukázusink - azt hiszem őt még nem említettem). Péntek óta én is bejárok a munkahelyre. Az első nap nagyon rossz volt, de azóta tűrhető. 

Még csak két hónap telt el...

Egy más életet élünk, mert már semmi sem ugyanaz. Igorral csak az udvaron belül játszunk, mert sétálni képtelen vagyok vele elmenni (utoljára még négyen mentünk). Péntek óta én is bejárok a suliba. Csinálom, amire megkérnek, de már nem jelent számomra semmit a munka. Mindig úgy gondoltam, hogy ezt a szakmát csak szívvel-lélekkel lehet jól csinálni. Éppen ezért most úgy hiszem, a továbbiakban nem lennék jó tanár, mert a világon semmi nem érdekel.

Két hónap telt el...

Genetikai eredmény még mindig nincs, ez azt is jelenti, hogy a boncolási jegyzőkönyvet sem kaptuk még meg. Mikor már??? Úgy érzem, addig esélyem sincs a teljes talpraállásra. Arról nem is beszélve, hogy kedden kell mennem a Lelki Gondozóba... Nem tudom, jót fog-e tenni? Félek, hogy csak visszaránt.

http://www.youtube.com/watch?v=KrGOAR4NEHU

A nevetés a legjobb orvosság.

Bár valószínűleg Paks összes terhes nője eljött, de mindent összevetve feledhetetlen élmény volt. 

Köszönöm Anyu!

Érzések

Húzós hétvégénk volt:

Szombaton anyósomékat, vasárnap anyuékat láttuk vendégül, szóval három napig tartó sürgés-forgáson vagyunk túl. Ahhoz képest, hogy szombaton reggel pityergéssel indítottam, sikerült összeszednem magam és végül remekül sikerült minden.

Mióta Szabi nincs velünk, ez volt az első olyan hétvége - egyébként a 7. - , amikor egyik nap sem sírtam (kivéve, amikor megláttam anyukám ajándékát, de az nem számít...), és most sincs ingerem rá. Az első olyan napok, amikor a gondolataim nem csak Szabi körül forogtak, és emiatt még bűntudatom sem volt/van.

Azt hiszem nagyon jó ötlet volt a tetoválás, mert azóta ha eszembe jut a kisfiunk, csak ránézek a pillangómra, vagy végigsimítok rajta, és elmosolyodok. Azzal, hogy tudom, mindig velem van, képes lettem fájdalom nélkül emlékezni rá. Ez persze közel sem azt jelenti, hogy nem hiányzik! Csupán annyit, hogy talán elfogadtam, ami velünk történt, és azt hiszem készen állok a továbblépésre. Fáj, de beletörődtem, hogy Őt nem kaphatjuk már vissza és az életünk már sosem lesz ugyanaz. I és én is véglegesen megváltoztunk, ahogy az egymáshoz való viszonyunk is. Erősebbek lettünk és már nem csak az egymás iránt táplált érzések, hanem a közösen átélt tragédia és gyász is összeköt minket.

Anyósom mondta a koccintáskor: "Igyunk arra, hogy jövő ilyenkor már nem ihatsz!" - Hiszem, hogy igaza lesz. Jövő ilyenkor már egy újabb kis élet fog növekedni a szívem alatt, és mivel rajtunk kívül már Szabi is vigyáz rá, csak egészséges lehet majd!

Leltár

28 év leélt év
2 testvér
1 anya
2 igaz barát
1 elveszített barát
1 ház
1 kutya
2 vadászgörény

140 és fél hónap I.-vel
9 és fél hónap házasság

1 terhesség
1 angyalka
1 pillangó

Őrangyal

Tegnap megtörtént, amit már vagy 10 éve mondogatok: tetovált lettem. Eddig valahogy soha nem vitt rá a lélek. Mindig volt valami kifogás: örökre szól, drága, munkahelyen kifogásolják, stb. Most viszont nem kerestem kibúvót, hiszen Szabolcsnak ott a helye a szívem fölött, ha már másképpen soha nem lehetett igazán velünk. Ha már egyszer sem adta meg a sors a lehetőséget, akkor majd így ölelem magamhoz.

Szóval a kérésemre a húgom rajzolt egy teljesen egyedi pillangót, ami Szabit jelképezi. Ezt a pillangót fogjuk majd a gyerekszobába a kiságy fölé festeni, és ezt a pillangót hordom tegnap este óta a mellkasomon. 

Viszont amíg a tetoválás készült, történt valami, amit nem tudok - de igazából nem is akarok - megmagyarázni.

Nagyon régóta nem vagyok vallásos, talán soha nem is voltam igazán. Azért nem azt írtam, hogy nem hiszek Istenben, mert semmilyen más tényezőjét sem hiszem el az általam ismert vallások tanainak. Ebből következik, hogy nem igazán vagyok fogékony a spirituális élményekre.

A tetoválószalonban körbe a falakon sablonok voltak kiragasztva: a szamurájtól a virágokon keresztül a sárkányig. Ahogy a kicsit hátrabillentett ágyon feküdtem, egy harcos angyal nézett velem farkasszemet. Nagyon szép rajz volt. A szárnyai kiterjesztve, mindkét kezében kard. Erőteljes, mégis békés. Amikor a srác elkezdte, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy borús volt az idő.
Aztán, ahogy haladt a kontúrral, úgy kezdett egyre kellemetlenebbé válni a procedúra. Szabira koncentráltam, hogy érte csinálom, és ezentúl láthatóan mindig velem lesz. Akkor figyeltem fel igazán az angyalra. Ugyanis kisütött a nap és az egyik ablakon keresztül éppen azt világította meg. A kép mellett, alatt és fölött is voltak rajzok, de csak az angyal úszott fényben, és ez így is maradt, amíg a srác nem végzett a pillangó körvonalával.

Persze meg tudom racionálisan is magyarázni: felhős idő, beesés szöge, stb.... de nem akarom. Mennyi esély volt rá, hogy pont egy angyal kerül szemmagasságba (főleg, hogy először a másik ágyra akart fektetni, de aztán meggondolta magát), hogy pont arra az időre süt ki a nap, amíg bent vagyunk és csak addig, amíg éppen ezt a képet világította meg (amikor már elhaladt volna róla a fénycsóva, újra beborult)?

Még mindig nem vagyok vallásos, nem hiszek egy felsőbb erőben és nem hiszek a keresztény egyház által hirdetett túlvilágban, sem pedig a hagyományos angyal-képben. Viszont hiszek abban, hogy Szabi nem hagyott itt minket teljesen. Őszintén hiszem, hogy ez egy jel volt, amit Ő küldött nekünk. 

Jelezte, hogy velünk van, vigyáz ránk és legyünk erősek.

Up!

Ismét felfelé...

Csütörtökön egész nap anyukámmal voltam, vásároltunk, fagyiztunk és rengeteget dumáltunk. Hosszú idő óta először tényleg jól éreztem magam. Aztán este I. némi nógatás után kibökte, bár nagyon örül annak, hogy végre kimozdultam itthonról, kicsit rosszulesett neki, hogy ezt nélküle tettem meg (magyarázat: még hétfőn el akart vinni valahová, de én elutasítottam, mert nem akartam emberek közé menni). Szóval volt mit megbeszélni, mert be kellett látnom, valahol igaza van. Mióta ez a borzalom elkezdődött, csak orvoshoz mentünk együtt. A csütörtöki nap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ha mellettem van, nem tudok másra gondolni, csak az átéltekre. Ha együtt vagyunk akarva-akaratlanul állandóan előkerül a téma és szinte nem is beszélünk másról. Vállalva annak kockázatát, hogy megbántom, elmondtam neki mindent. Azt hiszem megértette és elfogadta. Mindenesetre ha vasárnap jó idő lesz, bepróbálkozunk egy kis kiruccanással kettesben, hiszen a puding próbája az evés.

A tegnap délután is nagyon jól telt, hiszen a "majdnem elveszettnek" hitt kolléganőmmel söröztünk és beszélgettünk egy hatalmasat. Annyira jó volt, hogy neki elmondhattam a félelmeimet anélkül, hogy megszidott volna amiért nem mindig állok pozitívan a dologhoz. Szuper délután volt, és csak menet közben döbbentem rá, mennyire is hiányoznak ezek a traccspartik vele.

Szóval összességében azt hiszem, beengedek egy kis fényt a "takaró" alá. Azt is megbeszéltük I-vel, hogy addig adok magamnak időt, amíg vissza nem megyek dolgozni. Addig legális a szomorkodás, antiszociálisság, semmittevés, stb., utána pedig teljes gőzzel előre! (...és tudom, hogy ez szép álom, de egy próbát megér.)