Mert jogod van hozzá

Rendhagyó poszt következik.
Nemrégiben A. megkért, hogy nyújtsak segítséget egy sorstársnak, aki szeretné kikérni a 24 hétnél fiatalabb magzatát. A kezelőorvosa és a kórház nem bizonyult segítőkésznek, a betegjogi képviselő sem épp a beteget látszott képviselni, a patológia pedig leginkább tanácstalanul állt az egészhez. Ők úgy tűnik végül sikerrel jártak, de azt gondoltam, másoknak is jól jöhet egy kis tapasztalat.

A probléma egyébként nem új keletű, évekkel ezelőtt cikk és film is született már róla: 

http://mindennapi.hu/cikk/kultura/megrazo-a-magzat-temeto-szulok-kalvariaja/2011-07-09/4863

A mi sztorinkat szerintem az itt olvasók többsége már ismeri, a kikérés menetéről azonban még nem írtam, ezt szeretném itt pótolni.

Hónapokon keresztül minden telefonáláskor hitegettek minket a genetikai tanácsadóban a "következő hónap"-pal, aztán egyszer meguntam és felhívtam közvetlenül a patológiát, ahol a nevem és Szabi "születésének" dátuma alapján sikerült kideríteni, kihez tartozik az ügyünk. Kaptam egy másik számot, amin másnap el is értem az illetékes doktornőt. Ekkor derült fény arra, hogy 9 hónapon keresztül semmi - és tényleg semmi - nem történt Szabival a patológián, így megérett bennem a döntés, miszerint nem érdekel az eredmény, csak adják oda. Jeleztem a dokornőnek, hogy szeretnénk a fiunkat kikérni, erről pedig hivatalos kérvényt is fognak kapni. Megírtam a kérvényt, amit a patológiai intézet igazgatójának küldtem el, egy szkennelt változatot pedig az említett doktornőnek. 

Nekünk szerencsénk volt, nem álltak az utunkba. Értesítettek minket, amikor készen álltak a kiadásra (csodás módon jutott végre idő a vizsgálatokra is), mi felvettük a kapcsolatot egy temetkezési vállalkozóval, aki elhozta Szabit és elintézte a hamvasztást.

Amint viszont a bevezetőben említettem, nem mindenki ilyen szerencsés. Fontos tudni, hogy JOGUNK van a gyerekeinkhez, bármilyen aprók is voltak. Ha a kezelőorvos/genetikai tanácsadó nem segítőkész, meg lehet kerülni őket - ahogy mi is tettük -, a testek kiadása ugyanis már a patológia hatásköre, vagyis ha velük dűlőre jutunk, nyert ügyünk van. Szintén fontos, hogy hivatalos, írásos kérvény szülessen, amelyet a patológia vezetőjének küldjünk. Ebből - az ellenállás mértékétől függően - kaphat a kórházigazgató, illetve a kórház jogi osztálya is.

A kérvény alapja az 1999. évi XLIII. törvény a temetőkről és a temetkezésről, 24. §, 4. cikkelye:

"Korai vagy középidős magzati halálozás esetén az elhalt magzat halottvizsgálati bizonyítvány nélkül, a szülő írásbeli nyilatkozata alapján temethető vagy hamvasztható el. A nyilatkozat alapján a maradványokat ki kell adni, a szülő azok eltemettetésére köteles."

 A korai vagy középidős magzat meghatározása a 1997. évi CLIV. törvény 216. § e) pontjában található:

"Korai vagy középidős magzati halál: a 24 hétig vagy annál rövidebb ideig az anya méhében lévő magzat, ha az anya testétől történt elválasztás után az élet semmilyen jelét nem adja; vagy ha a magzat kora nem állapítható meg, és a magzat testtömege az 500 grammot vagy a testhossza a 30 cm-t nem éri el, ide nem értve azon ikerszülés esetét, ahol legalább az egyik magzat élve született"

A kérvény végén érdemes nyilatkozatot tenni a baba eltemettetésének szándékáról, ahogy a fentebbi törvény is előírja.

Az idézett törvények teljes terjedelemben megtalálhatóak a http://net.jogtar.hu/ címen.

Reményeim szerint egyszer eljutunk odáig, hogy minden magzatot/babát elvesztett szülő saját elképzelése, döntése szerint méltón búcsúzhat el gyermekétől, mert ez igenis szerves része a gyászfolyamatnak, még akkor is, ha a mai társadalom meg is próbálja elbagatellizálni.

Meghitt, békés búcsút kívánok mindenkinek, aki még előtte áll!

Érzések (2nd version)

Ez a szülés is hasonlóan indult/zajlott, mint Nadine-nál. Előtte életkedv nuku, saját magam is alig bírtam elviselni, aztán hasonló villámtempó, sőt! Ezúttal tényleg nem volt időnk felfogni sem. Pl. nagyon féltem attól, hogy megint gond lesz a szívhanggal, de ugye a második ctg-re már sor sem került.

3 óra. Anyós most aztán irigykedhet. :) Amilyen gyors volt, olyan intenzív is, persze még mindig jobb, mint 1-2 napig vajúdni. Bár bevallom őszintén, kicsit szomorú vagyok, hogy nekem nincs időm "megélni" ezt az egészet. Az ilyen villámszülésekből hiányzik a meghittség. Nem akarok telhetetlennek tűnni, szóval itt be is fejeztem az efeletti sajnálkozást, elvégre az a lényeg, hogy gond nékül kint legyen, nem pedig a módja/tempója.

...és hát kint volt. 37+2, közel 3,5kg. Szerintem nálam nem 40 hét egy terhesség, mert mindkét kölök szép számokkal született, másnak időre sincs ennyi a gyereke.

...és fiú. Ezúton csókoltatom a vajákos asszonyt!

Sírás ezúttal is csak I részéről volt, bár kicsit pityeregtem én is. A rózsaszín sem jött, csak másnap. A különbséget mégis zongorázni lehetne, mert már tudtam, mire számítsak, így nincs bűntudatom semmiért. Felemelő érzés, annyi szent.

Hab a tortán, hogy a szoptatással semmi gondunk nem adódott, szóval még némi sikerélmény is került a csomagba.

A szülést követő 2. nap estéjén már itthon voltunk. Fáradt voltam, de nagyon boldog.

Aztán elkezdtem "nem jól lenni". I nagyon aggódott, és most utólag bevallom, én is. Semmi kedvem nem lett volna visszamenni a kórházba (adott esetben 2 gyereket otthon hagyni), vagy akár ambulánsan egy kisműtétet még a nyakamba. Végül ebben is szerencsésnek bizonyultunk. Nem mondom, hogy 100%-os vagyok, de jó úton afelé.

Ami a külsőmet illeti, nos az pont olyan, mintha két év alatt négy terhesség és két szülés lenne mögöttem. Attilával mindössze 7kg-ot híztam, jelenleg néggyel vagyok kevesebb, mint a terhességi indulósúlyom, szóval mondhatni elégedett vagyok.

Nadine jól fogadta a tesót, a feszültséget inkább rajtam vezeti le. Erről viszont írok inkább egy külön posztot, mert kb. kitesz annyit az elmúlt hetek tapasztalata.

Ami pedig a "szívügyünket" illeti: Hát megint betalált. A kórházi napokról szóló posztomban nem véletlenül voltam ezzel kapcsolatban olyan tárgyilagos, nem akartam ott belemenni a dolgokba, ahhoz túl hosszú?/bonyolult?/friss?... nem is tudom. Annyit most már biztosan tudok, hogy a gond velünk van és ez alapjaiban változtat bizonyos dolgokon. Leginkább a jövőnkön.
I a kezdetektől 3 gyereket akart, én kettőt. Nadine születése után azonban elbizonytalanodtam. Komolyan fontolgattam, hogy ha sikeresen zárul a tesó projekt, akkor egy hosszabb szünet után visszatérünk a kérdésre. Mondjuk kapuzárás előtt, amikor a két kicsi már két nagy lesz, még egyszer, utoljára babáznék.

Nos ebből nagy valószínűséggel semmi nem lesz. Nem szeretek hazárdírozni és jelen állás szerint Nadine és Attila is csak a szerencsének köszönhető. Nem vállalom a veszélyét egy beteg, vagy még egy halott babának, ezt elég volt egyszer átélni. Így sincs okunk panaszra, hiszen van két gyönyörű gyerekünk, ráadásul lány-fiú párosítás, a leghőbb vágyam is teljesült, szóval azt hiszem, boldog vagyok. Viszont hosszútávon felfetődött bennem egy kérdés:

Vajon az általunk a gyerekeinkben összehozott hibás gén mennyire fogja rányomni a bélyegét a következő generációra?