2013. február 22., péntek

1 hónap - másképp

Rendhagyó, szókimondó és felkavaró poszt, mivel ezúttal a konkrétumokról is írok. Terheseknek és anyukámnak nem ajánlott!

Bár én ezúttal nem számolom, de a testem szerint eltelt egy hónap. Vártam is ezt a pillanatot, meg nem is.  Vártam, mert ehhez kötöttem az új nőgyógyász felkeresését, de féltem is tőle, mert már pontosan tudtam, milyen érzés az első egy elvesztett terhességet követően
Szabi után két dolog miatt volt nehéz átvészelni ezt az időszakot: egyrészt minden alkalommal arra emlékeztetett, hogy Ő már nincs többé, másrészt a szervezetem megbolondult, és a mennyiség kényelmetlen helyzeteket produkált. 
Most azonban belépett még egy tényező, amivel nem számoltam. Minden egyes alkalommal az átéltekre emlékeztet, és ezúttal nem átvitt értelmekről van szó. Ahányszor bemegyek a mosdóba újra és újra átélem a vetélésem. Szinte érzem, ahogy kicsúszik; látom magam előtt a véres kezeim, miután utánakaptam; látom Őt is, ahogy gondosan becsomagolom, hogy majd meg tudjam mutatni a kiérkező mentősöknek; és hallom a hisztérikus sírásom, ahogy a sarokban ülve könyörögtem a halott magzatomnak, hogy ne hagyjon itt, hogy ne kelljen ezt még egyszer átélnünk.

Akkor, amikor elveszítettük Manót, azt mondtam I-nek, nem akarok várni a következő babával, mert ezek szerint hiába telt el 8 hónap Szabi után, nincs garancia semmire. Most már nem vagyok ilyen biztos a dolgomban. Ha egy esetleges következő terhesség jut eszembe, leginkább csak félelmet érzek, de várakozást a legkevésbé sem. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék babát, de a várandósság gondolata megrémiszt. Nem tudom, képes lennék-e még egy kudarcot túlélni. Azt sem tudom, ebbe miért nem haltam bele. ...és nem, nem tudok úgy hozzáállni, hogy biztosan minden rendben lesz. Akinek ez menne, az hazudik, vagy nagyjából leszarja a halott gyerekeit és a vele/velük történteket. 
Mindenesetre jövő héten felhívom a kolléganőim által ajánlott és istenített magánorvost. Egyrészt mert mindenképpen beszélni akarok vele, másrészt azt mondják, valami gyógyszeres kúra is beköszönhet, amit el akarok kezdeni időben, hogy ha pár hét múlva esetleg másképpen látom a dolgokat, ne kelljen megint várni.

Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy fáradt vagyok és fásult. Állandó sírhatnékom van, mégsem tudok sírni rendesen. Tegnap végre kitört, de egy perc után már nem jött több könny, csak ürességet éreztem. Visszagondolva Manó elvesztése óta mindössze egyszer sírtam igazán, talán négy nappal a történtek után nem kevés alkohol és egy összebújás után (helyesebben: közben). Akkor tudtam elengedni magam, azóta egyszer sem. 
Nagyon elfáradtam.

2013. február 16., szombat

Pótlék

Az utóbbi egy hét érzelmi mélyrepülés volt. Ugyanazokon  stádiumokon megyek keresztül, mint tavasszal (agresszió, állandó sírhatnék), csak ezúttal talán kicsit gyorsabban. Azt hiszem most jön ki rajtam, amit eddig bezártam. Valószínűleg ebben igen komolyan közrejátszik az S.-val (a terhes kolléganőm) való szinte mindennapos találkozás. Sokszor le tudnám ordítani a haját, és ezt az utóbbi időben nem is nagyon tudom leplezni. Legutóbb, amikor pár napja arról kezdett panaszkodni, hogy fáj a lába, mennyi mindent nem ehet, milyen vacakul érzi magát, hát igen bunkón sikerült válaszolnom neki. Kicsit sajnálom is, nem ő tehet róla, hogy nekem nem jön össze, ráadásul még szinte gyerek, de igazán találhatna mást, akinek nyávog.

Ha pedig már a nyávogásnál tartunk: beszereztünk egy cicát, mert kell valami, ami leköt minket, amit szeretgethetünk. Szerdán hoztuk el, egy tünemény...volt. Ma már inkább egy hiperaktív kisördög, de nem lehet rá haragudni! :) Nem tudom, hogy neki köszönhetően-e, de tegnap óta megint egy kicsit jobban érzem magam, bár dolgozni még mindig nincs kedvem menni.


OFF - oltáskritikus repost

Annaorok megosztott velem egy linket, ami elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. A link tanúsága szerint a korábbi OFF posztom főszereplőjének második gyermeke nemrég meghalt. Az eszemmel tudom, hogy együtt kellene éreznem, de nem megy. A babát nagyon sajnálom, talán az anyát is egy kicsit (de tényleg csak halványan), az apának viszont őszintén remélem eszébe jutnak a saját szavai:

"Nincs az a betegség, amit le ne küzdene egy egészséges szervezet. Vagy ha van is, olyannal nem tudsz találkozni, a sors nem engedi."

Tudom, hogy szemétség, de vessen rám követ bárki, nem érdekel.
 

2013. február 4., hétfő

Kösz, jól vagyok. (Második felvonás)

Emlékszem, júniusban vártam, hogy mehessek dolgozni. Vártam, de rettegtem is tőle. Belegondoltam, hogy majd mindenki megkérdezi, mi volt, hogy volt, és én majd nem bírom sírás nélkül. Aztán eljött, és komolyan azt hittem belehalok a fájdalomba, de aztán mégis túléltem, és a második nap már könnyebben ment, a harmadik még könnyebben... Akkor azt hittem, egyszer kell csak túlélnem. Hát tévedtem.

Most nem vártam az első napot. Tudtam, milyen kegyetlenül fáj. Arról nem is beszélve, hogy ezúttal a torta tetejére habként kaptam egy terhes kolléganőt, akinek csupán két héttel fiatalabb a terhessége, mint az enyém volt. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a teszt előtti hétig bulizott, ivott, a mai napig cigizik. Tudom, hogy szemét vagyok, de persze nála minden rendben lesz...

Egyébként mindenki nagyon rendes volt, és nem nagyon feszegették a dolgot. A legtöbben csak a sajnálatukat fejezték ki, amiért borzasztó hálás is voltam. Természetesen mindenki kérdésére azt válaszoltam, jól vagyok. Nem volt kedvem belemenni a másfajta választ követő beszélgetésekbe. Bár most már határozottan kezdek belefáradni, hogy mindig meg kell játszanom magam. Szeretnék egyszer úgy igazából üvölteni és elküldeni mindenkit a francba, aki "jótanácsokkal" lát el... De nem akarom megbántani őket, hiszen végülis mind jót akar és egyikük sem tehet róla, ráadásul nem is változna semmi. Ezzel pedig el is érkeztünk a lényeghez: nincs hibás, változtatni nem tudsz, tehát törődj bele!

Visszatérve a munkahelyre: egész jól tartottam magam, csak akkor szökött könny a szemembe, amikor az egyik kolléga kérdésére azt válaszolta a kismamánk, hogy természetesen amíg lehet (június), dolgozik. 
Hát igen, minden vágyam ez volt...