Tesó

Hát mégis lehetséges...

Az első pillanattól fogva éreztem, hogy megérkezett hozzánk, csak nem mertem elhinni. Attól féltem, csak beképzelem, mert annyira vágyom rá.

Utólag belegondolva, kellett ez a nyolc hónap, hogy Őt várjam és ne Szabit. Talán ezért is jött azonnal... Vagy, mert Szabi meghallgatta a kérésem és választott magának testvért... vagy mindkettő.

Hahó! Van ott valaki?

Sokáig úgy volt, hogy nem tudunk hazamenni karácsonyra, aztán mégis... Ez a váratlan fordulat azonban I.-t igen nehéz helyzetbe hozta, ugyanis kénytelen volt elmondani valamit, amire eddig nem találta a megfelelő időt. Aki ismeri az előzményeket, az már sejtheti: igen, még egy terhes van a családunkban. I. unokatestvére sikeresen összeszedte magát, de hogy mire, azt szerintem ő sem tudja. A barátjával nem is élnek együtt (soha nem is éltek), mindketten a szüleiknél laknak még. A srác tavaly vett ugyan egy házat, de az egyenlőre nincs lakható állapotban, és eddig sem akaródzott neki sietni összeköltözni. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy a csaj nem is szereti a gyerekeket. Anyósomék nevelt gyerekeit egy-egy családi ebéd erejéig sem tudja elviselni.
Meg egyébként is, senki se legyen terhes a közelemben és kész!

Egyébként egyik nap egészen úgy éreztem, mintha... aztán utána többször is... Hétfőn dől el.

Nem tudom, lehetséges-e ennyire korán megérezni, de az biztos, hogy ez lenne életem legszebb karácsonyi ajándéka.

A háziorvosom és az osztrák-török cigány története

A cím egy kicsit megtévesztő, ezért már az elején leszögezem: két külön eseménysorról lesz szó, melyek csupán egyetlen ponton kapcsolódnak egymáshoz.

A háziorvosom:

Ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, elmentem egy itteni dokihoz (háziorvos, de gyakorlatilag csak csillagászatból nincs diplomája). Csinált egy "állapotfelmérést", amibe a vérvétel is beletartozott, ennek eredményéért mentem el hozzá ma. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor először találkoztunk, tett egy nekem nem nagyon tetsző kijelentést arról, hogy az emberek meghalnak, ki előbb, ki később és ezen nem tudunk változtatni... aztán megvizsgált, elbeszélgettünk és mellette döntöttem. Ha választani kell az együttérző és a hozzáértő, alapos orvos között, akkor azt hiszem mindenki számára ez az optimális, hiszen a lelkem ápolására ott vannak a barátok, végső esetben a pszichológus, a háziorvosomtól viszont azt várom el, hogy szakmailag legyen felkészült.

A mai találkozásunk után pedig már tudom, nagyon jól döntöttem. Egy dolog, hogy széles mosollyal az arcán köszöntött (nem úgy, mint otthon a dokik: rezignáltan, unottan), de ami utána jött! Első körben kiderült, hogy igen kemény D-vitamin hiányom van. Ez azért bosszantó, mert otthon is elmentem minden vizsgálatra, vettek vért is, de senki sem figyelt fel rá. A dolog pikantériája, hogy a D-vitamin a csontok és a bőr egészsége mellett az izomfejlődés egyik alappillére is. Középiskolás biológia kérdés: Miből is épül fel az emberi szív?
Nehezen tudnám leírni, hogy mit is érzek most. Egyrészről dühöt, hiszen lehet, hogy ez is közrejátszott a velünk történtekben, csak éppen senki sem figyelt rá. Csalódottságot, hiszen most már ez sem változtat semmin. Örömöt, hogy végre kiderült és tudunk tenni ellene. De amit akkor éreztem, amikor a doki elém tette az eredményt, az színtiszta félelem volt. Hogy miért is? Mert pár napja bizony úgy döntöttem, elég volt a várakozásból. Lesz, ami lesz, innentől zöld az út a baba előtt. Jöjjön, ha szeretne, mi nem állunk többé az útjába. Ezért aztán az első gondolatom az volt, nem siettem-e el? Talán még egy kicsit várni kellett volna, hogy a szervezetemet fel tudjuk tölteni D-vitaminnal? A doki azonban rögtön meglátta rajtam, és miután kifejtettem neki az aggályaimat, teljesen megnyugtatott. A jövőre nézve pedig azt mondta,, hogy ha bármiféle félelmem támadna, azonnal hívjam fel és megbeszéljük.

Hát igen, jól döntöttem.

Az osztrák-török cigány:

A kapcsolódási pont az orvos, mert a váróban találkoztam ezzel a tüneménnyel. Annyit elöljáróban, hogy bár rengeteg itt a török (ezáltal a török nő is), 95%-uk hétköznapi ruhában jár, csupán az ünnepekre veszik fel a hagyományos buggyos nadrág / hosszú felső / sál kombinációt. Egy ilyen teljes harci díszbe öltözött hölgyemény tűnt fel az orvosi rendelő horizontján a délelőtt folyamán. Kicsit sötétnek tartottam a bőrszínét egy törökhöz képest, de itt elég nehéz belőni a származást a multikulti miatt. Aztán megszólalt... magyarul. Illetve cigány magyarul (szerintem nagyjából mindenki ismeri azt a jellegzetes hanghordozást, kiejtést). Tudom, hogy semmiségnek tűnik, de engem egyszerre bosszant és nevettet a dolog. Bosszant, mert az ország "felnevelte" és most ocsmány módon tagadja le; és nevettet, mert így legalább a törökökről lesz meg a véleménye az embereknek, ha ordenáré módon viselkedik. Ez utóbbin jobban elgondolkodva, igazán kaphatna a többi is ihletet török (vagy egyéb) népviselet vásárlására!

Kifordulva

Mióta Imi kijött, nagyon jól éreztem magam. Nem sírtam, és bár talán érzéketlenül hangzik, de nem gondoltam annyit Szabira.  Illetve gondoltam, de nem fájt, nem sírtam és végül mindig oda lyukadtam ki, hogy nemsokára eljön a tesó ideje. Annyira vártam a napot, hogy végre bevehessem az első szem terhesvitamint...

Aztán eljött végre: Imi első munkanapja, az első tabletta... és ezzel együtt beköltözött a rettegés is a szívembe.

Először az hittem, csak Imiért izgulok, hogy ne érje kudarc, ne törjön le a lelkesedése. Aztán, hogy az új munkaköröm (kassza) miatt vagyok feszült. De ma már péntek van és be kell látnom, az előbb említetteknek nagyon kevés köze van a lelkiállapotomhoz.

A nap minden percében sírással küzdök, nem tudok aludni, sem koncentrálni. Írtam egy genetikai tanácsadónak, aki azt válaszolta, hogy annál többet, amit mi teszünk, nem lehet tenni egy baba egészségéért, de nem nyugtatott meg. Kértem időpontot egy itteni dokitól, de amikor elmentem hozzá kiderült, hogy megbetegedett, erre kitört belőlem a sírás. Elvileg ma már rendel, de a gyomrom már megint egy csomóban van...

Nem így képzeltem. Azt hittem, hogy boldog leszek, hogy minden nap mosolyogva ébredek majd fel. Hiszen annyira vártam már ezt! Azt hittem, majd csak akkor jön a félelem, ha már lesz kit félteni...

Megijeszt a gondolat: ha most ennyire rosszul viselem, mi lesz, ha majd megérkezik a pocakomba? Nem akarok úgy visszaemlékezni majd a terhességemre, hogy egy merő rettegés volt az elejétől a végéig! Nem akarom, hogy minden nap azzal a gondolattal keljek és feküdjek, hogy mikor bújik már ki!

Azt hiszem, kevés ennél szörnyűbb dolog a világon: rájönni, hogy még a testedben sem tudod megvédeni a legdrágább kincsedet, és ezzel a tudattal nekiindulni egy újabb terhességnek/leélni egy életet...

1.

I. első munkanapja.

Az első, amikor én kísértem ki I.-t az állomásra.

Az első napom egyedül a közös albérletben.

Az első szem vitamin.

Everything's Alright

Hát itt van végre...

...és ez szolgáljon mentségemre, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem. 

"Röviden" összefoglalva az elmúlt 1 hetet:

Átköltöztünk. A lakás tök jó, csendes, és tényleg nagyon közel van minden. Szerda óta már van internetünk is. A fűtéssel akadt egy kis problémánk, mert fordítva vannak bekötve a a csövek. Melegnek meleg van, csak bizonyos fokozaton szét akar esni a radiátor. Vicces, hogy az előző albérlőnek ez nem tűnt fel. Na mindegy! Jövő héten jön a szerelő és kibogozza a dolgokat.

Vettünk egy mosógépet is, ez az első közös nagy értékű új holmink, amit mi vettünk, örömködtünk is rendesen. Érdekes, hogy egy bútorozatlan albérletben, felfújható matracon aludva is boldogabb vagyok, mint otthon...

Meló. Hát az vicces, mert bár most már végleg eldőlt a sorsom: maradok abban a mekiben, ahol kezdtem, mégis már harmadik napja kisegítőként az újban gürizek. Szerencsére holnap végleg búcsút vehetek tőlük. Egyetlen szóval jellemezve az ottani helyzetet: katasztrófa.

Amúgy a fáradtságnak köszönhetően az elmúlt pár napban sikerült beszereznem az eddigi legdurvább konyhai sérüléseimet (égés, vágás). Ha folytatom ezt a tendenciát, jövő hétre nem lesz bal kezem... :)

Egyébként egészen más így I.-vel. Eddig is jól éreztem magam, most pedig valósággal madarat lehetne fogatni velem, csak előbb nem ártana kialudnom magam, mert jelenleg a karom alig bírom felemelni... :)

A német nekem már nagyon megy, és I. is érti már annyira, hogy egyedül tud állás után járni. Sajna eddig nem sok sikerrel, de nem keseredek el, mert a kedvenc menedzserem megígérte, hogy december elején lesz helye nálunk. (Úgy néz ki, kinevezik étteremvezetőnek, és ha így lesz, felveszi I.-t.)

Végre anyu is megnyugodhatott, a válás lezajlott, a pénz megérkezett. A héten már meg is találta álmai lakását (dunai kilátással). :)

Szóval minden sínen van. ...ideje volt már.

Everything's Alright

Waiting...

https://plus.google.com/photos/115057064293611432124/albums/5629877672482194065?banner=pwa

Mindjárt itt lesz...

6 hónap

6 hónappal ezelőtt, nagyjából ezidőtájt született meg Szabi. Már fél éve anya vagyok, gyermek nélkül... egy fél ember.

Bár sok minden megváltozott az életemben azóta, és bizonyos szempontból akár azt is mondhatnám, "túl vagyok a nehezén", de azért van, ami azt hiszem örökre velem marad. Például, hogy nem telik el úgy óra, hogy eszembe ne jusson. Aztán az a szorító érzés a szívem körül, amikor meglátok egy kisbabát tologató anyukát, vagy felsír a vendégtérben egy kicsi. Ha kismamával találkozom, irigységgel vegyes megvetést érzek... és ezek az érzelmek csak az általános, mindennapi kísérőtársaim.

Ma úgy döntöttem elég antiszociális vagyok ahhoz, hogy gyalog menjek munkába. Átvágtam az Augartenen (hatalmas park, gesztenyés fasorokkal). Mintha az időjárás is megérezte volna, hogy ma nem illik derűsnek lennie, sűrű köd szállt le a városra, de még így is volt, aki kimerészkedett babakocsistól. Egy kisfiú -talán másfél/két éves lehetett- nem volt hajlandó az anyukája után menni, hanem leragadt az egyik padnál. Az anyuka pár hívó szó után megunta, és továbbment, gondolta előbb-utóbb csak megy majd a gyerek is. Két dolog fordult meg a fejemben: hogyan képes otthagyni; és mi lenne, ha felkapnám és elszaladnék vele. Persze nem gondoltam komolyan, de a késztetés ott volt.

Egyébként minden kisgyerekben, legyen az csecsemő vagy egy-két éves, Szabit keresem. Akkora hülyeség, tudom, hiszen meg sem született, de talán pont ezért foglalkoztat annyira, hogy vajon neki is ilyen nagy, meleg szemei lennének, vagy ilyen sűrű haja, vagy ilyen kerek pofija, vagy...

Egy ideje egyébként sem érzem jól magam. Valószínűleg ez a Szabi "születésének" időpontja, 6 hónap, Halottak napja közeledte, egyedüllét kombó kicsit sok egyszerre. Már jó rég volt, hogy egy isteneset sírtam volna, de az csak úgy megy igazán, ha odabújhatok I-hez, csakhát...

Pár napja leálltam a fórumozással is. Továbbra is minden nap olvasom őket, de nem nagyon írok, nincs kedvem. Viszont sokat gondolkodtam egy ott nemrég felvetődött problémán. Az egyik anyuka, aki lány angyalkája után éppen babát, azt írta, hogy ha fiú lenne, nem tudna neki úgy örülni. Először borzasztóan felháborított a dolog, hiszen örüljön, hogy sikerült teherbe esnie! Aztán akarva-akaratlanul visszaemlékeztem arra, mikor Szabit vártuk. Bár eleinte azt mondtam, nekem mindegy mi lesz, fiút AKARTAM. Később, amikor kiderült a betegsége, eszembe jutott az is (és tudom, hogy hülyeség), hogy én okoztam a beteges fiúhoz ragaszkodásommal. Ezt gondoltam tovább a napokban és igen megdöbbentő eredményre jutottam: még mindig fiút AKAROK. Nem tudom, fog-e ez változni, ha teherbe esek, vagy ha már kiderül, hogy lány. Biztosan szeretni fogom, de most valahogy az az érzésem, hogy nem annyira, mintha fiú lenne. Kellően szégyellem magam a dolog miatt, és próbálok küzdeni ellene. Megpróbálom elképzelni, milyen lenne egy kislánnyal, de... 

Egyébként - visszakanyarodva - a szövettan eredményt még mindig nem tudjuk. Bár ez nem is csoda, hiszen megmondta az asszisztens, hogy nem fognak értesíteni minket, majd telefonáljunk és menjük be ha kész, mert azt személyesen adják ki. Beszélgettünk már erről I-vel és arra jutottunk, hogy mivel közbejött ez a külföld dolog, nem erőlködünk. A lényeget tudjuk: nem öröklődő (és erről papírunk is van). Bár hazudnék, ha azt mondanám, néha nem érzem úgy, szeretném tudni, találtak-e valamit...

Kimondhatatlanul hiányzik!

http://www.huffingtonpost.com/simran-sethi/life-cycle-burn-baby-burn_b_137172.html

Egyperces

Mivel mostanában valahogy nem megy az írás, így vázlatolok:

-Voltam otthon. Jó volt látni I-t, a családot, Igort...

-Apám végre aláírta a megegyezést, így polgári per nélkül kimondták a válást. Most (többek közt) azzal fenyegetőzik, hogy mégsem fizeti ki az egyezségben szereplő összeget. Eső után köpönyeg... már aláírta...

-Lejárt a próbaidőm, így hivatalosan is rendelkezem az első határozatlan idejű szerződésemmel. A munka még mindig tetszik, és a főnökség is határozottan elégedett velem, szóval ez sínen van.

-Találtam lakást, így most már semmi akadálya, hogy I. november 1-jével kiköltözzön. A felmondását elfogadták, a papírokat intézi, én meg visszaszámolok. :)

-Mint kiderült, már most is jogosult vagyok a GYES-re, így aztán ha I. is túl lesz a próbaidején, azonnal belevághatunk a tesó-projektbe! :))

I. szerint azért nem tudok írni, mert gyógyulok. Nem tudom, lehet igaza van. Tényleg jól érzem magam. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jut eszembe Szabi, csak már másképp...egy elérhető jövőképpel a kilátásban. 

Mondjuk attól még megkönnyeztem az okt. 15-ei gyertyagyújtást, ahogy valószínűleg a 6 hónap betöltése sem lesz könnyű egyedül, de arra gondolok, hogy Halottak napján már együtt megyünk I.-vel mécsest gyújtani.
 

Új élet... másoké

Hát megszületett...

Korábban már írtam, hogy terhes az egyik rokonom. Nos, tegnap reggel megszületett a család legfiatalabb tagja, Jázmin Vivien. 3750gr, 58cm és egészséges. 

Irigy vagyok. Tudom, hogy vacakul hangzik és elítélendő, de egyszerűen megesz a sárga irigység. Azt hittem, ezen már túl vagyok, de úgy tűnik csak addig sikerült legyőznöm ezt az érzést, amíg nem vált kézzelfogható valósággá, hogy bizony nekik már kettő, nekünk pedig egy sem, akit ölelhetnénk...

Legszívesebben szemközt köpném magam, amiért így érzek, de egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon. Még gratulálni sem tudtam nekik. Kb. háromszor kezdtem el hozzászólni a facebookon kiírt hírhez, de mindannyiszor inkább kitöröltem. Még nem megy. Majd talán mire az első képek felkerülnek róla, összeszedem magam...

OFF - oltáskritikus

Az alábbi bejegyzésben egy kicsit más jellegű vizekre eveznék... Gondoltam ennyi marhaság már megér egy posztot.

Él egy ember Magyarországon, akinek hatalmas küldetése van. Művész, dalszerző és a saját honlapja/állítása szerint a béke utazó nagykövete. Jelenlegi elsődleges célja az állam által elvakított/lebutított szerencsétlenek megvilágosítása a kötelező oltások ügyében. Talán még emlékeztek rá, pár éve volt erről szó a tévében, megtagadta a kisfiának beoltását és ezért összeütközésbe került az ÁNTSZ-szel, illetve keresetet nyújtott be a Kormányhivatalhoz is. Emellett létrehozta az Oltáskritikus Életvédők Szövetségét/Felelősen gondolkodó szülők szövetségét, legalábbis van egy ilyen csoportja a facebookon...

Ezzel nincs is problémám, hiszen mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja. Ő abban hisz, hogy az oltásokkal (idegen anyag) csak árt a gyermekének, mert idézem:

"Nincs az a betegség, amit le ne küzdene egy egészséges szervezet. Vagy ha van is, olyannal nem tudsz találkozni, a sors nem engedi."

A sors nem engedi... hát igen, erről aztán angyalszülői minőségben szívesen eltársalognék L. Úrral!

Amit viszont túlzásnak (sőt továbbmegyek: sértésnek) tartok, hogy azokat a szülőket, akik hozzájárulnak gyermekük beoltásához, egyenesen felelőtlennek nevez! 

"A felelős szülőnek nem csak hogy lehetősége, de kötelessége megóvnia gyermekét egy ilyen méreginjekciótól."

Persze a fb.-os közösségükben ennél cifrább jelzők is elhangzanak...

Az utóbbi napokban elég mélyen elmerültem a témában. Annál is inkább, mert nemsokára szeretnénk tesót Szabinak és itt ugye nincs kötelező oltás. Igen, tényleg nincs. Nekem mondjuk sose voltak ilyen félelmeim, mint az Oltáskritikusok némelyikének, hogy a vakcinák az elsődleges eszközei egy világot irányító titkos szövetség népességcsökkentő terveinek, melyekkel szándékosan juttatnak mérget az arra kiválasztott népek szervezetébe. Mindezek ellenére nem vagyok híve az értelmetlen szúrkálódásnak, például a H1N1-re is csak legyintettem, nem is lett semmi bajom. Ha megszületik a kicsi, valószínűleg az orvossal közösen fogjuk eldönteni, mi az, ami ellen érdemes beoltani.

Éppen a fentiek miatt abszolút elfogulatlanul olvasgattam az említett úr honlapját és a fb. csoport bejegyzéseit, egészen az egyik általa közzétett képig. A szóban forgó képen egy anyuka látható, aki éppen a gépekre kötött pár napos gyermekét simogatja. mellette olvasható a történet hősünk szemszögéből, amit most az egyszerűség kedvéért bekopizok:

"Washingtonban meghalt egy kisbaba alig egy hónapos korában. A szülés után úgy engedték haza a tinikorú kismamát és gyermekét a kórházból, hogy a mama kapott egy DiPerTe oltást "biztos ami biztos" alapon, ugyanis a legutóbbit 5 évvel korábban kapta...

A szüléstől és a korai várandósságtól kissé megviselt szervezetű, kicsit náthás leányanya pertussziszos lett, azaz szamárköhögés jött ki rajta (magyarul: a "védőoltás" eredményesen megfertőzte). Pár napon belül a csecsemő is köhögni, fulladozni kezdett. Irány a kórház, ahol elválasztották fertőző anyjától, s telenyomták antibiotikumokkal, mert ugyebár egy pár napos bébinek mi másra volna szüksége... Sikerült is eltenniük láb alól, azért voltak olyan kegyesek, hogy az anyukát engedték elbúcsúzni (nálunk általában még azt sem hagyják...).

Szegény leány érthető fájdalmában bűnbakot keresett és talált az oltatlanok személyében. Mozgalmat hozott létre, melyet valóban megindító és fájdalmas tragédiájára alapoz - azonban a célja nagyon rossz irányt vett: ki akarja kényszeríteni, hogy ne csak a gyerekeket oltsák, hanem a felnőtteket is - rendszeresen - mert az oltások hatása pár év alatt elmúlik. Hazafias kötelességnek nevezi a méreginjekció felvételét, amit - szerinte - ha mindenki rendszeresen megtenne, akkor nem fordulna elő több "járvány"...

Írtam neki, kifejeztem együttérzésemet, s nagyrabecsülésemet a nemes szándékért, hogy mások életét megóvja. Bátorkodtam felvilágosítani, hogy minden valószínűség szerint a védőoltás okozta a tragédiát, ami egyébként nem véd, viszont képes még akár látensen is fertőzni - tehát pont az oltáskampánnyal segíti elő azt, ami ellen harcot hirdetett, s rengeteg felesleges szenvedést a még súlyosabb mellékhatások formájában."

A továbbiakban kampányjellegű szöveg olvasható az oltások ellen, amit én most önkényesen kihagynék.
Eleve problémám volt a hatásvadász képközléssel, de amikor rátaláltam a megjegyzések között a gyermekét elvesztő lány barátnőinek kérésére, miszerint törölje a képet, és L. úr azt válaszolta:

"this photo are public - you asked for let s everyone share - right? Do you make a campaign, do you suggested: lets share - right? Thausand users shared already, do you say to every of them "it s illegal"? How i written, i m really sorry very much your tragedy and i feel together with you in the pain. I have a 20 months old baby too, and like a responsable father i m work for delete the law which is command in my country the parents to give 34 vaccines total for them babies. Many babies have different autoimmun illnesses, leuchemia, cancer, autism after this crazy vaccines. Many families has tragical life coz this irresponsable manipulation. The vaccines are not really tested - they use them against the humanity, not against the pandemia. Pandemia created by the vaccines, many proofes shows its. We understand very much your pain, but we are working for different goal - inspirated by the same pain... You may campaign pro vaccine, but please first let s testing really scientic way its, let s do a controllable, double blind test - which is compare the vaccinated and not vaccinated people s whole life."

egy "kicsit" kiakadtam.

Hogy jön bárki is ahhoz, hogy egy gyermekét frissen elvesztett anyát zaklasson "megvilágosító" levelekkel, amelyekben a saját nézetei mellé próbálja állítani? De legfőképpen egy magát felelős szülőnek nevező ember, hogy lehet annyira érzéketlen, hogy a céljai érdekében pusztán a hatás kedvéért felhasznál egy tragédiát felidéző képet, és azt többszöri kérésre sem hajlandó törölni/mással helyettesíteni??? ...és van pofája azt írni, hogy osztozik a fájdalmában! Osztozik a nagy ló*t! Halvány lila gőze sincs arról, milyen elveszíteni egy gyermeket... hogy mekkora lelki teher... mekkora bűntudat... Csak jön és okoskodik. Kéretlenül, pofátlanul.

Már bocsánat. Aki szokott olvasni, az tudja, hogy nem szoktam ilyen agresszív/trágár lenni, de ez nagyon mélyen érintett.

Valahol Debrecenben

Egy lány éppen most éli át azt, amit mi 5 és fél hónappal ezelőtt.

Egy kisfiú épp most vesz búcsút édesanyjától, ahogy azt Szabi is tette 23 hete.

Valahol Debrecenben hamarosan angyal születik egy gyermek helyett...



http://www.angel-art-and-gifts.com/baby-angels.html

Gesztenye

Nem vagyok hívő... lassan annyiszor írom már ezt, hogy kezdek elgondolkodni.

Ma kilátogattam a központi temetőbe. Kíváncsi voltam, van-e olyan hely, ahol gyertyát gyújthatok a kisfiam emlékére. Keresgélés közben főleg gesztenyefák alatt sétáltam. Két sikeres eltévedés után nem röstelltem útbaigazítást kérni (mert ami azt illeti a szóban forgó temető nem éppen kicsi és főleg nem könnyen kiismerhető). Amikor már a vélhetően jó irányba tartottam, eszembe jutott, hogy semmit nem hoztam. Legalább egy mécsest betehettem volna a táskámba. Amint ez átsuhant az agyamon, lehullott egy gesztenye az egyik előttem levő fáról. Egy pillanatig arra gondoltam, ez nem lehet véletlen, hiszen eddig egy sem esett le, pedig vagy 20 perce alattuk sétálok. Aztán elhessegettem a gondolatot, meg úgysem találnám meg, mert a fűbe esett és nem is láttam, pontosan hova. Ebben a pillanatban úgy egy méterre előttem lehullott még egy, a becsapódáskor szétnyílt a héja, a gesztenye kigurult belőle és alig 10 centire a lábam előtt megállt.

Megértettem az üzenetet és felvettem a gesztenyét. Azt tettem az emlékműre és megígértem Szabinak, hogy legközelebb gyertyát is hozok.

Kontraszt

Én:

An ein Niegeborenes

"Wie früher
wird es nie wieder sein
-weil du warst

 

du warst
und wirst trotzdem nie sein

du wirst nie sein
und wirst trotzdem immer fehlen

du wirst mir vor augen bleiben
obwohl ich dich nie sah

du bist tot
und hast dennoch kein grab

wie früher
werde ich nie wieder sein
-weil es dich gab"

Míg valaki más:

http://www.salzburg24.at/oberoesterreichisches-findelkind-heisst-nikola-und-ist-wohlauf/3367775

Helyzetjelentés

Hát eltelt egy újabb hét.

I. itt volt a hétvégén. Nagyon jó volt végre látni, ölelni! Most egy kicsit talán rosszabb, hogy ismét el kellett válnunk, de igyekszem arra gondolni, hogy már csak 1 hónap 1 hét és együtt leszünk.

Egyébként minden rendben van. A munka rengeteg (kellően fáradt is vagyok), de szívesen csinálom, dicsérve is vagyok, a kollégákkal is jól kijövök. Már szinte minden hamburgert készítettem és csak néhányszor sikerült megégetnem magam. :)

A várost változatlanul szeretem, a nyelv egyre jobban megy, bár ettől a nagy multikulti kiejtéstől lassan falra mászok... fünf helyett funf, vagy ami még jobb: fonf... és értsem meg, mit akar! De a legviccesebb az, hogy ők meg az én hochdeutsch kiejtésemet nem értik... tehát marad a mutogatás. :)

Jelenleg a legtöbb időmet (persze a meló után) a megfelelő albérlet utáni kutatás (csak ne kérnének mindenhol 3-4 havi kauciót), illetve a betegbiztosítás útvesztőinek kibogozása tölti ki (ez utóbbihoz valószínűleg szakszerű segítséget kell majd kérnem, ha lakás kérdésköre rendeződik).

Egyébként előszeretettel osztanak be Abenddienst-re, ami annyit tesz, hogy kora délutántól (14-15 óra) késő estig (23-24 óra). Ezzel nem is lenne akkora gond, csak minden hajnalban akad valami, ami miatt megbukik a pihenés-projekt: hol a kukások csörömpölnek (heti 2 alkalom, egyenként minimum 20 perc), hol  a szobatársam készülődik "finoman" a munkahelyére (heti 3 alkalom, minimum 1 óra), hol a felettünk lakók kölke hisztizik és rohangál a lakásban fel-alá, hogy nem akar oviba menni (kb. heti 1 alkalom). Nagyjából ezzel le is fedtem minden reggelt, pedig a főbérlők szöszmötölését még számba se vettem, mert az minden reggel általános.

Persze az is lehet, sőt valószínű, hogy egyszerűen öreg vagyok már egy ilyen társbérlethez. A sok bosszantó apróság összeadódik, és már a pokolba kívánom a lakótársaimat, pedig még csak két hete vagyok itt. Elszoktam tőle. Nemhiába 5 évig éltünk együtt kettesben I.-vel... 

Az "elviselést" nehezíti, hogy a szobatársam egy 22 éves csitri (és a csitri szó itt nem az évei számára vonatkozik), a főbérlőnő pedig 3 éve elveszítette a 41 éves fiát és kerek-perec tudtomra adta, hogy az én tragédiám semmi az övéhez képest (na pont ezért nem mondom el a munkahelyemen).

Mindegy. 5 hét. Ennyit kibírok. Legfeljebb azt csinálom majd, amit a suliban húsvéttól a tanév végéig: csinálok egy számsort és minden nap letépek egyet... :)

Eine sechse bitte!

Jó régen jelentkeztem már. Mentségemre szóljon, igen mozgalmas heteken vagyok túl. Többek között azóta más ország utcáit taposom.

9-én az elhatározást tettek is követték és "kivándoroltam" kishazámból. Az első napjaimat leginkább a rohanás, félelem , stressz, fáradtság jellemezték. Egyik hivatalból ki, másik leendő munkahelyre be, a végén már köszönés helyett is a "Ich suche nach Arbeitsmöglichkeiten." jött a számra. Persze nem a semmire utaztam ide, hiszen péntekre már volt egy próbanap-előjegyzésem, de az csak részmunkaidő lett volna, így próbálkoztam más terepen is. 

Az utolsó McDonald’s-ban jól beégtem, mert nem figyeltem, hogy az önéletrajzom átírásakor életbe lépett az automatikus kiegészítés és a Word jó fej módjára megelőlegezett nekem egy aznapi dátumot a születés rovathoz. A manager jól meg is mosolygott, miközben sűrű bocsánatkérések közepette kijavítottam. Aztán annyit mondott, hogy menjek be másnap délelőtt, mert az étteremvezető beszélni akar velem, és hozzam a papírjaimat is. 

Újabb stressz-halom. Túlestünk rajta. Annyit mondtak, elküldik az anyagomat a központba, ha döntöttek, szólnak. Aznap délután már csörgött a telefonom...

Mai állás:

6 napja érkeztem, 4 napja van munkám, tegnap ledolgoztam a próbanapot a bowling-klubban, mert az is pénz. A sors fintora, hogy ma is kell mennem, mert két napra jelentettek be és -lévén hétvége- már nem lehet visszacsinálni, szóval ma 11:30-tól 20:00 meki, utána sprint mosogatni éjjel 2-3-4-ig, amíg vendég van. Aztán holnap ismét meki, remélem nem reggel 6-ra leszek beosztva...

A lényeg viszont, hogy van munkám, amit otthon 4 hónap alatt nem sikerült elérnem. Jó, nem egy álommeló, de amíg meg nem lesz a 6 hónap munkaviszony a gyeshez, addig elmegy. Jobb, mint otthon a munkanélkülit várni, aztán meg már azt sem.

Összességében:

Bécs, annak ellenére, hogy nagyváros, kimondottan tetszik. Sokkal tisztább, igényesebb, mint Pest. Azon a részen, ahol lakom, a forgalom sem vészes.

Az autósok átengednek, a boltosok mosolyognak (sőt, szép napot kívánnak), a tömegközlekedésen átadják a helyet az időseknek, terheseknek, kisgyerekeseknek. Ez csak néhány dolog, amihez már az első nap után hozzá tudtam szokni. :)

A munkahelyen az első nap nagyon elveszettnek éreztem magam, aztán a másodikon már beszélgettünk, ugrattuk egymást a kollégákkal. Kedvesek és segítőkészek, csak ahányan vannak, annyiféleképpen beszélik a németet, én meg jobbára sehogy (mármint megértem persze, de válasz igen darabosan megy még). Az első naphoz képest mondjuk már sokkal jobb, mondhatni: belejövök, mint kiskutya az ugatásba.

Egyébként itt rengeteg a kismama, illetve kisgyerekes anyuka. A rengeteget szó szerint értem. Nem is nagyon látni arab nőt egy-két-három gyerek nélkül +1 a pocakban. Azt hiszem ők direkt szülni költöznek ide... 

Először megrémültem, hogyan fogom tudni ezt elviselni, de megdöbbentően jól tűröm. Amíg otthon legszívesebben megköpködtem volna őket, itt inkább az jut eszembe, hogy már csak 6 hónap. Eddig mindössze egyszer tört el a mécses, amikor a Pennyben a sorban előttem álló anyuka felvette a kisfiát, aki aztán a gyönyörű gesztenyebarna szemeivel éppen rám nézett. Az futott át az agyamon, vajon Szabinak is ilyen szemei lennének? Abban a pillanatban elkezdtek folyni a könnyeim, én meg nem győztem törölgetni, hogy mire a pénztároshoz érek, ne kelljen magyarázkodnom, hogy jól vagyok.

Ja, egyébként a mekis kollégáim naná, hogy egyenként kérdezték meg, van-e gyerekem. A nagy többségnek azt mondtam, hogy nincs. Így könnyebb, nem kell magyarázkodni. Csak az egyik török kolléganőm (a kedvencem) kérdésére válaszoltam azt: Schon nicht. Nem mondott semmit, de a pillantásában minden együttérzése benne volt. Valahogy megéreztem, hogy neki elmondhatom, mert nem fog kérdezősködni, felesleges közhelyeket ontani.

Egyelőre ennyi, így is regény lett.

Folyt. köv.

Ui.: I.! Nagyon hiányzol!!!

http://www.youtube.com/watch?v=VRq566rQgDo

Eredmény/telenség

Tegnap megint telefonáltam Pécsre...aztán ma is, kétszer.

Jó hír: A vérvizsgálat eredménye negatív. 46xy - mondta az asszisztens, mire én közöltem vele, hogy ez nekem nem mond semmit. Hát lefordította: "Genetikai torzulás nincs, fiú."

Hát ennyi a kisfiunk számukra... 46xy.

Persze örülünk, hiszen ez azt jelenti, a második egészséges is lehet.

Rossz hír: egészséges is lehet... Vagyis nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy miért alakult így, mitől tartsunk. Annál is inkább, mert a szövettannak még nincs eredménye, bár őszintén kétlem, hogy bármi konkrétumot kihoznak majd belőle.

Tudom, hogy most simán telhetetlennek tűnök, hogy az udvaron fel-alá kellene rohangálnom azt visongva, hogy nem öröklődő...

De egyszerűen belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy tényleg csupán szerencsétlen véletlen. Nem múlhatott pusztán ennyin a gyermekünk élete! Nem is tudom, mit vártam ettől a vizsgálattól, de hogy nem nyugodtam meg, az tuti. 

Így hogyan óvjam meg a második babánkat? Mondjon már valaki valamit!!!

Évforduló(k)

Tegnap volt az első házassági évfordulónk. 

I. egy szál rózsával (állítólag minden évben eggyel többet kapok majd) és egy éttermi vacsival lepett meg. Nagyon jólesett és kellemesen is éreztük magunkat, annak ellenére, hogy abba az étterembe mentünk, ahol utoljára még hármasban voltunk. Azt mondta, hogy szándékosan vitt oda, és amikor látta, hogy kicsit szomorkás vagyok, már bánta. Aztán összeszedtem magam, mert azt hiszem ezzel talán az újrakezdést akarta kifejezni. Mindenesetre ezek után még inkább azt gondolom, hogy távol a megszokott helyektől/emberektől könnyebb lesz tovább lépni, a múltat nem elfelejtve, de lezárva.

Ma 12 éve, hogy együtt vagyunk.

Még leírva is sok, nemhogy kimondva. Csodálatos 12 év, a maga zökkenőivel és harcaival, örömével és bánatával. Szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk a lelkünk másik felét, és itt a fél szó nem túlzás. Tényleg két test és egy lélek vagyunk már hosszú ideje és ezt csak erősítette a közösen átélt tragédia. Éppen ezért félünk egy kicsit az elválástól, ami vészesen közeledik. Már nincs vissza két hét sem!!! Mi lesz velünk a másik nélkül?

Bár nem vagyok egy romantikától csöpögős alkat, de ennek itt a helye:

Életem legjobb része Te vagy!

http://www.youtube.com/watch?v=gtMRtHzAH1s

Choices

Korábban már írtam, hogy nem vagyok fogékony a spiritualitásra. Mindig úgy gondoltam, hogy az ember életét a választásai és azok hatásai befolyásolják. Vagyis minden döntésünket úgy kell meghoznunk, hogy számolunk a saját és mások életét befolyásoló következményekkel. 

Az egyik sorstársunk honlapjára azt írta egy jóbarátja, hogy kiválasztottak vagyunk. Azt hiszem, teljes mértékben igaza van. A félreértések elkerülése véget: nem gondolom, hogy különbek lennénk másoknál! Csupán azt, hogy a belső fejlődés egy olyan szintjét tapasztalhatjuk meg, amit azok a szülők, akiknek nincsen angyalkájuk, valószínűleg nem. Hiszen a gyermekünk elvesztése természetellenes, ennélfogva a folyamatok, amelyek ezután lezajlanak bennünk, szükségszerűen szintén természetellenesek lesznek. Például azt mondják, az alaptermészete nem változik meg az embernek. Hát az angyalszülők erre szerintem igencsak rácáfolnak. 

Nem tudom, másoknál ez hogyan zajlott le, de mi teljesen kifordultunk önmagunkból. Alapjainkban változtunk meg, és ezalatt ugyanúgy értem a tulajdonságainkat, gondolkodásmódunkat, értékrendünket, mint az élet dolgaihoz, vagy más emberekhez való hozzáállásunkat. A neheze azonban csak ezután jön, hiszen nemcsak a társunk változásaival kell megbarátkoznunk, hanem az új önmagunkat is el kell fogadnunk (ha meg nem is szeretjük soha). Számomra az egész olyan, mintha egy nagyon torz tükörképet látnék magam helyett. Utálom a szomorúságát, a megtörtségét, de legfőképpen a dühét. És ez ÉN vagyok!!! Nem értem, hogy fordulhat ki ennyire önmagából valaki. 

Aztán lassan elfogadjuk, és más emberként élünk tovább. Másképpen szemléljük az életet, legyen szó a miénkről, vagy akár másokéról.

Egyszer (vagy inkább többször) már írtam arról is, hogy könnyebb, ha értelmet keresünk a  velünk történt tragédiában (legalábbis ezt mondják), mert úgy talán könnyebb elfogadni. Írtam, hogy már nem félek a szüléstől, és hogy erősebb lett a kötelék köztem és I. között. Sajnos ez engem csak ideiglenesen "nyugtatott", hiszen ezek (bár fontos dolgok) elenyészőek a történtek súlyához képest. Kell valami, ami méltó hozzá. 

Ha nem találok ilyet, akkor csak egyetlen megoldás van: Mi adunk értelmet neki. Ha már nem lehet minden a régi, akkor semmi se legyen az!

Sokszor eszembe jut, hogy hátha Szabi megérezte, hogy nem szeretem a mostani életemet. Talán ezért nem akart megszületni. Tudta, hogy neki ez nem lenne jó.

Ha ide és most nem születhetett gyermekünk, akkor máskor és máshol talán nagyobb eséllyel indulunk. Új én mellé új élet.... Eleinte csak  munkahely és a pénz végett gondolkodtam a határainkon túl, most viszont napról-napra erősebben érzem, nekünk itt nincs jövőnk.

Szóval döntést hoztunk. Életünk talán legkomolyabb döntését. Újrakezdjük úgy , ahogy mi szeretnénk. Távol mindentől, ami a régire emlékeztet minket. Felépítünk egy olyan életet, ahová egy gyermek boldogan születhet meg. Jobb eséllyel egy békés, boldog, sikeres és ami a legfontosabb: egészséges életre.

Ettől persze még nem lettünk képesek felfogni a felfoghatatlant, de azt hiszem, ez soha nem is fog változni. Mindössze lehetőséget teremtünk. Lehetőséget magunk és leendő gyermekeink jövőjére. 

...és tudom, érzem, hogy Szabi is áldását adja ránk.

An angel...

Az eredeti kép forrása:http://www.flickr.com/photos/thefirefly/3038364615/

Deep in hate

Az elmúlt három és fél hónapban az alábbi dolgokat sikerült meggyűlölnöm:

-Az Elevit reklámjai, főleg az új.

- A kismamák látványa.

- A gyermekükkel veszekedő szülők látványa.

- Okoskodó emberek.

- "Beszédfüggő" emberek.

/ Na jó, ne szépítsünk: úgy általában az emberek. Kellően utálok is már közéjük menni.../

- A magyar egészségügy, különös tekintettel a várakozási időkre.

- Lassan saját magamat is.

Egy külföldi honlapon találtam ezt az idézetet: "Things will be normal again, Just not the same normal you knew." 

Nagyon igaz.

Ma mertem megfogalmazni I.-nek azt, amit már napok óta érzek. Mélyen vagyok, nagyon mélyen. Úgy érzem legalább odáig süllyedtem vissza, ahonnan elindultam. Hogy miért? Nos azt hiszem, most kezdem el igazán felfogni, mi is történt velünk, és azt, hogy ez megmásíthatatlan. Amikor Pestről jöttünk hazafelé még Szabival a pocakomban azt mondtam I.-nek, hogy olyan ez az egész, mintha ez nem is velünk történne. De sajnos velünk történt. 

Ahogy közeledik a  szülés kiírt időpontja, egyre reálisabb és fájdalmasabb a kisfiunk hiánya. Úgy gondolom, ezt a folyamatot az indította el, hogy anyósom odaadta azokat a holmikat, amiket Szabinak vettek. Ahogy a kezembe vettem őket, belém nyilallt a gondolat: ezeket soha nem használhatja, hordhatja! Kezdem felfogni a történtek súlyát, és azt, hogy bizony soha nem lesz már úgy, mint azelőtt. Végérvényesen megváltozott az életünk, ahogyan megváltoztunk mi is. 

Szóval tényleg mélyen vagyok, de ez most másfajta mélység. Meg kell ismernem és előbb-utóbb elfogadnom az új önmagamat, annak minden keserűségével és rejtett gyűlöletével együtt. Úgy érzem, nem lesz egy könnyű menet.

május ... július ... szeptember

Amikor kiengedtek a kórházból, azt mondta a genetikus, hogy a boncolási jegyzőkönyvet majd megkapom, ha jövök kontrollra. A felülvizsgálat egy hónap múlva meg is történt, de a jegyzőkönyv sehol. Azt mondta a patológia és a genetikai labor túlterhelt, ezért majd csak két hónap múlva (azaz összesen már három) érdeklődjünk.

Eljött a július vége és én nem mertem telefonálni. Féltem attól, hogy felkavar majd, ha készen van és attól a bizonytalanságtól is, amibe az "el nem készültsége" taszíthat. Aztán ma végre elszántam magam.

Még mindig semmi. Mivel augusztus van, biztos, hogy szeptemberig nem is lesz, mert sokan szabadságon vannak. Telefonáljak szeptember elején, akkor majd megsürgeti a patológiát.

Szeptemberben 5 (!!!) hónapja lesz, hogy Szabitól el kellett válnunk... Nem hiszem el, hogy ennyi idő kell egy nyamvadt genetikai vizsgálathoz! Ennyi idő alatt nem romlik meg a minta, vagy tudomisén... 

Csak abban vagyok biztos, hogy ez így nem fair! Az ember már lezárná, vagy legalább megnyugodhatna, hogy tényleg nem volt öröklődő probléma, és merhet még gyermeket vállalni, de nem... Úgyhogy majd inkább telefonálok szeptemberben, meg októberben, meg lehet decemberben is...Hátha annyi idő már elég lesz nekik....

Kislányuk lesz...

A családom egy részéről eddig szándékosan hallgattam. Ma azonban eljött az ideje, hogy szóba hozzam őket. A rokoni szálakat nem bogozom ki, mert elég bonyolult, de a lényeg, hogy nagy családról van szó, három gyerek és azoknak a gyermekei.

A legidősebb testvér fiú, a társa elég fiatal, de nagyon aranyos. Az első babájukat az első harmadban elveszítették. A második egészségesen született és gyönyörű kislány volt. Nem volt még négy hónapos sem, amikor szenteste napján belázasodott és fél nap leforgása alatt angyalka lett belőle. Egy láthatatlan, kivédhetetlen gyilkos vette el őt tőlük: az agyhártyagyulladás. Nagyon padlón voltak, ami tökéletesen érthető is. Hihetetlen erővel azonban újra talpra álltak, és megfogant harmadik babájuk, a most  nemsokára egyéves Dorina. Tündéri, mosolygós és egészséges baba.

Hogy miért írtam róluk? Nos, mert őszintén magamba nézve ők az egyetlenek akik, ha eszembe jutnak, nem érzek irigységet. Ők igazán megérdemlik, hogy végre boldogok legyenek!

A legfiatalabb testvér lány. Nálam egy évvel fiatalabb. Az első babájuk váratlanul és igen rosszkor döntött úgy, márpedig ő jönni akar, ugyanis a lány hormonkezelés alatt állt a pajzsmirigy-problémái miatt. Az orvos még külön ki is emelte, hogy ebben az időszakban ne legyen terhes. De hát a gólya hozta, visszaküldeni nem akarták, hát megszületett. Szerencsére makk egészséges, és már az óvónénik idegein táncol a kissrác (mert igen eleven gyerekre sikeredett).

...és megint babát vár. Azt hiszem, októberre van kiírva. Szabi elvesztése óta képtelen voltam meglátogatni őket. A kismamák látványára összeszorul a szívem. Igyekszem leküzdeni a neki miért, ha nekem nem érzést, de egyszerűen nem megy.

Hogy miért írtam róluk? Mert nincs semmijük, és mégis gazdagabbak, mint mi. Nincs saját házuk, autójuk és kilátásban sincs, hogy lesz. Jelenleg a lány szüleinél laknak egy szobában. A lánynak azt hiszem, nincs munkája sem. Mégis boldogok, és már úton van a második babájuk is. Ha rájuk gondolok, mindig eszembe jut, hogy a veszélyeztető körülmények ellenére egészséges a gyerekük, míg a miénk egészségéért mindent megtettünk, és mégis... De ez sem igazán irigység. Egy pillanatig sem akartam nekik rosszat, nem sajnálom a boldogságukat. Ahogy már egyszer írtam is, azt sajnálom, hogy nekünk ez a boldogság nem adatott meg.

...és, hogy miért most írok róluk? Mert a boldog apuka pont most írta ki facebookon, hogy: "Most tudtam meg hogy kislányom lessz!! Hihi"

tik-tak

Vészesen rohan az idő. Nem egészen egy hónap múlva betöltjük I.-vel a 12. évet és túl leszünk az első házassági évfordulónkon is. Szabi pedig már több, mint három hónapja nincs velünk...

A múlt héten kifulladásig a kazánházon dolgoztunk, ezzel gyakorlatilag lemondva I. egyhetes szabadságának áldásos részéről. Ma már dolgozik, így ismét egyedül vagyok. Idén még egyszer sem jutottunk el strandolni, pedig talán 5 km-re sincs tőlünk Dombori.

...és az óra ketyeg tovább: Holnap lejár a szerződésem és még mindig nincs másik melóm. Annyira terhes szeretnék lenni, hogy azt elmondani nem tudom! Szinte nincs olyan 5 perc a napban, amikor ne jutna eszembe, hogy már próbálkozhatnánk. Mindegy, hogy takarítani, vagy szalagmunkára vesznek fel, de 

nekem kell egy nyamvadt állás!!!

(Vissza)tekintés

Tegnap megtaláltam egy korábbi irományomat. Május végén egy külföldi blogon indult el egy ott szinte már hagyománynak számító kezdeményezés, aminek a lényege, hogy a gyermeküket elveszített szülők leírják, éppen hol tartanak a gyászukban. Ezen felbuzdulva én is írtam, aztán lefordítani már nem volt erőm. Amikor most újra rátaláltam, átolvastam és rájöttem, azóta is ugyanitt tartok...

Csalódott vagyok és dühös.

Csalódtam a sorsban, az emberekben és magamban. A sorsban azért, mert az igazságosság szikrája is hiányzik belőle. Másként hogyan engedhetné meg, hogy egyetlen családban pár éven belül 3 gyermek váljon angyallá? Az emberekben azért, mert amikor a leginkább szükségünk lenne barátokra, akkor válnak köddé. …és magamban, mert úgy tűnik nem tudtam mindent megadni a kisfiunknak, hogy egészségessé fejlődjön és, mert nem tudtam életem szerelmét apává tenni.

Dühös vagyok azokra, akik szerint egy magzat elvesztése nem nagy dolog. Azokra, akik nyafognak a terhesség alatti rosszullétek, fáradtság, elhízás, stb. miatt. Azokra, akik panaszkodnak, ha az egészséges gyermekük sír, vagy rosszalkodik. De legfőképpen azokra, akik megszülik aztán eldobják a gyermeküket, vagy megtartják, de nem foglalkoznak vele.

Nem értem, miért nem teljesülhetett az álmunk. Mi elfogadtuk volna, akár betegen is, ha lett volna esélye egy tűrhető életre. Persze úgy indultunk neki a gyerek-projektnek, hogy egészséges babát szeretnénk, de ha már ezt osztotta a sors, elfogadtuk volna. Azonban úgy tűnik, még ennyit sem érdemeltünk.

A legnehezebb az, hogy nekünk kellett kimondani a halálos ítéletét, csupán azért mert rossz helyre született volna. Ha olyan országban élnénk, ahol fejlettebb az egészségügy, akkor talán lett volna esélye a normális életre, de itt – szívátültetés nélkül – csak gépekre kötve élhetett volna pár évet. Eleinte biztos voltam a döntésünk helyességében, mostanában viszont sokat gondolok arra, hogy talán mégis megérdemelt volna egy esélyt. Persze, tudom, hogy ezzel csak szenvedést okoztunk volna neki, és legjobb esetben is legfeljebb négy-öt évet lehetett volna velünk, azt is csak a kórházban, de mégis…

Fáj, hogy egyetlen percig sem volt igazán az enyém. Hogy nem láthattam az arcát, nem foghattam a kezemben, nem puszilhattam meg. Nem tudom, kire hasonlított volna, milyen tanuló lett volna, szeretett volna iskolába járni, horgászni?

Elment, és ezen nem változtathatunk. Tovább kell lépnünk, még akkor is, ha a lábainkat láthatatlan mázsás súlyok húzzák vissza. Lassan visszatérek én is a munkámhoz, és egyszer majd lesz második gyermekünk is, de az első mindig Szabi marad. Más emberek lettünk. Tanuljuk az életet a halála után. 

 
http://thevinethatwrites.wordpress.com/tag/grief/
 

Vízválasztó

Ma három hónapja...

Teljesen magunk alatt vagyunk. Azt hiszem erre az eleve nehezen viselhető teherre nem segít rá túlzottan, hogy még mindig nem kaptam egy normális állásajánlatot sem (a Zepteres és egyéb ügynökösdit nem tekintem túl biztos munkának...). Elvileg mostantól próbálkozhatnánk baba-ügyben, de a fent említettek miatt ki tudja meddig maradunk az elmélet síkján. 

Pedig ma hajnalban megint álmodtam. Hogy pontosan mit, azt már nem tudom, de az ébredésemkor egyetlen név harsogott a fejemben: Attila. Ha Szabinak lesz öccse, így fogják hívni.

Gondolatok

Érdekes fajta az ember. Bár közéjük tartozom, mégis néha egyáltalán nem tudom megérteni néhányukat.

A kiindulási helyzettel szerdán találtam magam szembe, amikor bementem a suliba leszámolni. Eleve vacak állapotban voltam, hogy mennyire, azt nem áll szándékomban ecsetelni, szerintem mindenki el tudja képzelni. A HR-es csaj mindig kedves szokott lenni, most sem volt ez másként. Amikor végeztünk a papírokkal, odafordult hozzám és elkezdte mondani: "Hallottam, mi történt veletek, nagyon sajnálom!..." - éreztem, itt nem fog megállni és már nyitottam a szám, hogy elébe menjek a dolgoknak, de elkéstem. A vállamra tette a kezét és azt mondta: "De még fiatal vagy...." Befejezni már nem hagytam. Annyit mondtam neki: "Enikő ezt ne!" Megköszöntem mindent és megpróbáltam a lehető leggyorsabban kijutni az irodából.

Most pedig kiöntöm magamból, ami ezzel kapcsolatban megfogalmazódott bennem az elmúlt időszak alatt:

1. Tudom, hogy most ismétlem magam, de aki fiatal, annak nem fáj ugyanúgy egy gyermek elvesztése? Hiszen nem arról van itt szó, hogy lehet-e még, hanem arról, hogy Ő nincs. Ő, és nem egy másik. Persze tudom, lehet még 20, ha okosan beosztjuk, de Szabit már sosem kaphatom vissza! Nekem nem általánosságban egy gyerek hiánya fáj, hanem konkrétan az Övé.

2. Persze kedves volt tőle, hogy kinyilvánította az együttérzését, és elhiszem, hogy kívülállóként nem tudják mit mondjanak. Voltam már én is olyan helyzetben, hogy részvétet nyilvánítottam, de valami még kívánkozott volna a végére. Most már tudom, jobb, ha az ember csendben marad. Bőven elég, ha valaki együttérez és pont. Nem kell közhelyeket, okosságokat, jótanácsokat osztogatni.

3. A fentiek kapcsán eszembe jutott, hogy amikor elvesztettük Szabit, az igazgatónőm felajánlotta, hogy elmondja a tanáriban, így mire visszamegyek, nekem már nem kell magyarázkodnom. A nem pedagógusoknak mondanám, hogy a tanári pont olyan, mint a falu fodrásza: elég egyetlen elejtett mondat és a nap végére már nemcsak az összes tanár, de már a diákok is tudnak mindent.

Hát erről nem tudtak. Nemhogy a diákok, de az óraadó kollégák sem! Aki nem volt ott, amikor bejelentésre került, mind megkérdezték, minek jöttem vissza terhesen? Valahogy ez a téma mindenkinek kínos. Még ahhoz is, hogy pletykáljanak róla. A sorstársaim közül sokan írták, illetve olvastam is róla, hogy ami velünk történt, tabunak számít. Persze tapasztalom én is, hogy a tágabb környezetem már két hét után úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a helyzettel és azt gondolják, az ilyet jobb minél előbb elfelejteni.

Nos, én másképp gondolom. Azt hiszem, ha nagyobb nyilvánosságot kapna ez a téma, akkor talán jobban fel tudnánk rá készülni. Persze nem azt mondom, hogy minden kismama úgy vágjon bele a terhességbe, hogy tele legyen félelemmel, de ha csak a saját példámból indulok ki, jó lett volna, ha akkor tudok beszélni valakivel, aki átélt ilyesmit. Amíg rá nem találtam az angyalokszülei.hu-ra, hiába kerestem bármi kapaszkodót, és ez már Szabi elvesztése után volt. Arról nem is beszélek, hogy a döntésünk előtt is jó lett volna, ha olyasvalakiket tudok megkérdezni, akik már túlestek ezen. Lehet, hogy akkor is így döntünk, de legalább a lehetőségek tükrében tettük volna ezt. A terhességgel foglalkozó, illetve a babás-mamás oldalak 99%-nak még a fórumjában sem találtam magzati betegségekkel,  korahalállal foglalkozó témát. Talán félnek a rontástól... Értem én, hogy a kismamák egy részét felesleges lenne ilyenekkel riogatni, de így ha baj van, magára marad az ember.

Valamit tenni kellene... de magam sem tudom, mi lenne a jó megoldás.