Nem értem, mert én soha nem tenném.
Két olyan ember is él a világban, akit pár hete még igaz barátomnak mondtam volna. Eleve nem tartottam belőlük sokat, mégis úgy tűnik, a kevésből is tudnak kopni.
Hogy miért gondolok rájuk másképp az utóbbi időben? Mert egyszerűen nem jelentkeznek.Az egyikük még akkor sem, ha én próbálom felvenni vele a kapcsolatot. Azt mondja, nincs ideje és annak meg nem látja értelmét, hogy fél percet beszéljük telefonon, ezért inkább nem is hív...
A másik, akivel egészen a műtét napjáig telefonos kapcsolatban voltam, és nem mellesleg a kolléganőm, szintén nem ír, nem hív. Róla nem feltételezem, hogy rosszindulatból teszi. Inkább arra gondolok, hogy talán nem akar felzaklatni azzal, hogy kérdezget. Csak így akár azt is hihetem, hogy nem érdekli, mi van velem.
Mi az, amit soha nem tennék? Nem hagynám, hogy a barátom, aki átélt egy ilyen, vagy akár ehhez nem mérhető kisebb traumát, azt higgye, nem állok mellette. Mert erre valók a barátok. Addig hívogatnám, amíg el nem hajt a francba, vagy meg nem kér, hogy jegeljük kicsit a dolgot. Persze az is simán előfordulhat, hogy túl sok időm van gondolkodni. Mindazonáltal létezik egy mondás: "Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél" !
Viszont, hogy ne csak nyafogjak, el kell ismernem, hogy az utóbbi időben két másik, régen elveszettnek hitt ismeretségem született újjá poraiból. Az egyikükkel a terhesség, a másikukkal éppen annak elvesztése hozott össze. Talán a sors akarja így. Nekik kimondhatatlanul örülök.
Értük pedig a szívem szakad meg.
...és továbbra sem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése