2012. november 30., péntek

Kifordulva

Mióta Imi kijött, nagyon jól éreztem magam. Nem sírtam, és bár talán érzéketlenül hangzik, de nem gondoltam annyit Szabira.  Illetve gondoltam, de nem fájt, nem sírtam és végül mindig oda lyukadtam ki, hogy nemsokára eljön a tesó ideje. Annyira vártam a napot, hogy végre bevehessem az első szem terhesvitamint...

Aztán eljött végre: Imi első munkanapja, az első tabletta... és ezzel együtt beköltözött a rettegés is a szívembe.

Először az hittem, csak Imiért izgulok, hogy ne érje kudarc, ne törjön le a lelkesedése. Aztán, hogy az új munkaköröm (kassza) miatt vagyok feszült. De ma már péntek van és be kell látnom, az előbb említetteknek nagyon kevés köze van a lelkiállapotomhoz.

A nap minden percében sírással küzdök, nem tudok aludni, sem koncentrálni. Írtam egy genetikai tanácsadónak, aki azt válaszolta, hogy annál többet, amit mi teszünk, nem lehet tenni egy baba egészségéért, de nem nyugtatott meg. Kértem időpontot egy itteni dokitól, de amikor elmentem hozzá kiderült, hogy megbetegedett, erre kitört belőlem a sírás. Elvileg ma már rendel, de a gyomrom már megint egy csomóban van...

Nem így képzeltem. Azt hittem, hogy boldog leszek, hogy minden nap mosolyogva ébredek majd fel. Hiszen annyira vártam már ezt! Azt hittem, majd csak akkor jön a félelem, ha már lesz kit félteni...
Megijeszt a gondolat: ha most ennyire rosszul viselem, mi lesz, ha majd megérkezik a pocakomba? Nem akarok úgy visszaemlékezni majd a terhességemre, hogy egy merő rettegés volt az elejétől a végéig! Nem akarom, hogy minden nap azzal a gondolattal keljek és feküdjek, hogy mikor bújik már ki!

Azt hiszem, kevés ennél szörnyűbb dolog a világon: rájönni, hogy még a testedben sem tudod megvédeni a legdrágább kincsedet, és ezzel a tudattal nekiindulni egy újabb terhességnek/leélni egy életet...

2012. november 26., hétfő

1.

I. első munkanapja.

Az első, amikor én kísértem ki I.-t az állomásra.

Az első napom egyedül a közös albérletben.

Az első szem vitamin.

2012. november 10., szombat

Everything's Alright

Hát itt van végre...

...és ez szolgáljon mentségemre, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem. 

"Röviden" összefoglalva az elmúlt 1 hetet:

Átköltöztünk. A lakás tök jó, csendes, és tényleg nagyon közel van minden. Szerda óta már van internetünk is. A fűtéssel akadt egy kis problémánk, mert fordítva vannak bekötve a a csövek. Melegnek meleg van, csak bizonyos fokozaton szét akar esni a radiátor. Vicces, hogy az előző albérlőnek ez nem tűnt fel. Na mindegy! Jövő héten jön a szerelő és kibogozza a dolgokat.
Vettünk egy mosógépet is, ez az első közös nagy értékű új holmink, amit mi vettünk, örömködtünk is rendesen. Érdekes, hogy egy bútorozatlan albérletben, felfújható matracon aludva is boldogabb vagyok, mint otthon...

Meló. Hát az vicces, mert bár most már végleg eldőlt a sorsom: maradok abban a mekiben, ahol kezdtem, mégis már harmadik napja kisegítőként az újban gürizek. Szerencsére holnap végleg búcsút vehetek tőlük. Egyetlen szóval jellemezve az ottani helyzetet: katasztrófa.
Amúgy a fáradtságnak köszönhetően az elmúlt pár napban sikerült beszereznem az eddigi legdurvább konyhai sérüléseimet (égés, vágás). Ha folytatom ezt a tendenciát, jövő hétre nem lesz bal kezem... :)

Egyébként egészen más így I.-vel. Eddig is jól éreztem magam, most pedig valósággal madarat lehetne fogatni velem, csak előbb nem ártana kialudnom magam, mert jelenleg a karom alig bírom felemelni... :)
A német nekem már nagyon megy, és I. is érti már annyira, hogy egyedül tud állás után járni. Sajna eddig nem sok sikerrel, de nem keseredek el, mert a kedvenc menedzserem megígérte, hogy december elején lesz helye nálunk. (Úgy néz ki, kinevezik étteremvezetőnek, és ha így lesz, felveszi I.-t.)

Végre anyu is megnyugodhatott, a válás lezajlott, a pénz megérkezett. A héten már meg is találta álmai lakását (dunai kilátással). :)

Szóval minden sínen van. ...ideje volt már.