Álarc

Tegnap voltam az orvosnál a kontroll-papírokkal. 

Mivel a suliba júni közepéig még nem mehetek vissza dolgozni, mert csak az én kedvemért nem változtatják meg megint az órarendet, hogy visszakapjam az óráimat (egyébként sem erőltettem, hisz a kölköknek sem hiányzik három héttel az év vége előtt egy ilyen változás). Viszont mivel lejárt a lábadozás ideje, ezért mást kell írni a táppénzes papírra. A doki kitalálta, hogy legyen depresszió. Ezzel nincs is semmi baj, csak aztán felém fordult és közölte, hogy akkor most füllentünk egyet és diktálni kezdte: sokszor sír, kedvetlen, hangulatingadozásai vannak. Ekkor közöltem vele, hogy ez nem is igazán füllentés. Azzal védekezett, hogy nem is látszik rajtam semmi. 

Egyébként rendes doki, konkrétan nem is vele van problémám, hanem ezzel a felfogással. 

Attól, hogy valaki próbálja tartani magát mások előtt, hogy nem zokog, tépi a haját, vagy üvölti ki a bánatát a nagyvilágba, miért kellene jól lennie??? Attól, hogy nem borulok sírva minden szembejövő nyakába, nekem már nem is fáj? 

Kiborít, ha valaki azt mondja: Milyen jól viseled! Nem, nem viselem jól. Gyakran a közelemben levőknek is csak azért mondom, hogy jól vagyok, mert nem akarom, hogy aggódjanak, és talán egy kicsit én is elhiszem ilyenkor. De az igazság az, hogy a "jól vagyok" már mást jelent, mint Szabi előtt. Annak, aki nem élt át ilyen tragédiát azt jelenti: boldog vagyok, minden rendben. Számomra azt: a körülményekhez képest vagyok jól; belehalok a hiányába, de muszáj túlélnem. ...és lássuk be, nagy a különbség a két mögöttes tartalom között!

Szóval, ha bárki kérdezné: Nem, nem vagyok jól! Meghalt a kisfiunk...