Ajándék

Mit köszönhetünk az elvesztett gyermekünknek? Mi értelme volt az Ő létezésének?

Nemrégen a fórumon is előkerültek ezek a kérdések és I.-vel is beszélgettünk már róla. Mind tudjuk, hogy könnyebb elfogadni egy tragédiát, ha megpróbáljuk a "pozitív" hozadékait nézni. Persze, akik átéltek már ilyet, azok azt is tudják, ez a világ egyik legnehezebb dolga. Már eleve a kérdés is borzasztóan hangzik: Milyen pozitív változást hozott az életedbe a gyermeked halála?

Sokat gondolkodtam ezen. Magamban talán meg is fogalmaztam pár olyan dolgot, amivel más/jobb lettem.

Ma azonban meglátogattam a terápiás babámat és az anyukájával beszélgetve szintén előkerült ez a téma. Elmondta, hogy Ő mit tart az első babája ajándékának.

...és akkor kimondtam. Hangosan, nyugodtan, sírás nélkül, valakinek, aki nem I.: "Egyrészt a kapcsolatunk még erősebb lett I.-vel. ... De talán, ami ennél nagyobb változás, hogy már nem félek a szüléstől."

Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok Szabival, minden másnap eszembe jutott a szülés. Rettegtem tőle. Nem is igazán a fájdalomtól, hanem inkább attól, hogy nem tudom majd méltósággal viselni. Attól, hogy sírni vagy kiabálni fogok.

Már nem félek. Ha jobban is fog fájni, mint Szabi születése, akkor sem fogok egy hangot sem adni, mert tudni fogom, hogy van értelme a kínlódásnak. Talán még a lélegzetemet is visszatartom majd, nehogy lemaradjak egyetlen rezdüléséről.

...és erre a Kisfiam tanított meg. Köszönöm!