2:13

2 év házasság, 13 év együttlét. Előre szólok: szentimentális leszek.

Az egyik ismerősünk odaírta I évfordulós facebookos bejegyzése alá: "Mintha tegnap lett volna.".  Hát ezt én is így érzem, csak nem a házasság, hanem a kapcsolatunk éveit illetően. Bár az érzéseink törvényszerűen átalakultak, de a lángoló szerelem hamvaiból valami egészen egyedi kötődés kelt életre, ami a kamaszos csapongó érzelmekkel ellentétben napról-napra, évről-évre erősebb, kiforrottabb lesz. A legnagyobb bókot ezzel kapcsolatban M. esküvőjén kaptuk, amikor a ceremónia után odamentünk gratulálni, és ő annyit mondott: csak annyira legyen jó a házasságuk, mint a miénk.

A mai napig nem tudom, miért is működik ez ennyire jól. Talán, mert neki én vagyok élete szerelme (eddig :) ), akit éveken át csak távolról mert szemmel tartani. Talán, mert nálam ez teljesen másképp, barátságból indult, és a meglévő bizalom csak később alakult át szerelmes kötődéssé. Talán, mert annyira mások vagyunk, de képesek vagyunk nyitni a másik felé. Talán, mert már az elején sem volt egyszerű, később pedig még több ellenállással, nehéz helyzettel, tragédiával kellett szembenéznünk. Talán, mert nálunk mindig számít a másik véleménye, és mindent megbeszélünk, még ha esetleg kényelmetlen is. Talán, mert nem félünk bocsánatot kérni és beismerni, ha hibáztunk. Talán, mert becsüljük és tiszteljük egymást. ...vagy talán csak szimplán egymásnak lettünk rendelve.

Azt hiszem, nem is kell tudnunk, mitől, a lényeg, hogy működik, és remélem ez mindig így is marad.

Zárásul álljon itt a vers, amivel anyósom köszöntött minket az évfordulónk alkalmából:

"E két szív régóta egymásért dobog,

Jóban, rosszban kitartottatok,

egymás felé őszinték maradtatok.

Ha valaki megkérdezné tőlem mi az igaz szerelem?

Annyit mondanék: nézzen rátok s megérti teljesen.

Ahogy egymás szemébe néztek,

szinte látni a lángolást köztetek.

Ha sétáltok egymás kezét fogva,

hogy szeretitek egymást mindenki tudja.

Ti ketten egymás részei vagytok,

A bánatban egymásnak vigaszt nyújtottatok,

örömben együtt vigadtatok.

Bár az élet sok akadályt gördített elétek,

szerelmetekkel mindet legyőztétek.

Az élet bármerre is sodor minket,

mindig szeretni fogunk titeket.

Ezért csak egyet kérünk legyetek nagyon boldogok,

amíg csak lehet."

And the winner is ... !

Az utóbbi időben borzasztó büszke voltam magamra, amiért szinte már-már normálisan tudok létezni. Abba a hitbe ringattam magam, hogy akkor innentől nem tud felkavarni semmilyen megjegyzés, vagy reakció a velünk történtekkel kapcsolatban. Hát - mint már annyiszor - ezúttal is tévedtem.

Ha valakivel megosztottam a "reprodukciós odüsszeiánkat", gyakorta szembesültem azzal, hogy a hallgatóság veszettül kotor az agyában a családjában/ismerősi körében elszenvedett hasonló gyötrelmek után, hogy vigasztalásképpen azt mondhassa: "x is y gyereket vesztettek el és most z számú van nekik..." Ezzel tulajdonképpen nincs is sok bajom, mert bár néha a fene kíváncsi rá, más mennyit szenvedett mielőtt boldog lett, azért tudom, ezeket a példákat jószándékból hozzák.

A minap azonban másképp alakult a helyzet. A szituáció a következő: adott vagyok én, aki elment a férje elé a munkahelyünkre. A másik szereplő egy munkatársunk (nevezzük B-nek), aki - papírral bizonyítottan - csökkent IQ-val rendelkezik, de ez egyáltalán nem kelt zavart az életében, és rendelkezik négy gyermekkel, akikről csak annyit tudunk, hogy nem tud tőlük pihenni. Tehát a sztori: ülök a fenekemen, várva, hogy I. végezzen. B épp az asztalokat takarítja, meglát, odajön és megkérdezi: Te már nem dolgozol? 

Magamban jót kuncogtam: 4 hónapos reakcióidő (ennyi ideje vagyok táppénzen) - ez igen! Mondom: Nem, mert terhes vagyok. 

Mire ő: De hát már voltál terhes, aztán meg már nem! 

Újabb magamban kuncogás, bár ezúttal már nem volt annyira őszinte. Éreztem, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni, de azért belementem: Igen, mert már két babát elvesztettünk. 

Ekkor megjelent az arcán a fent említett jellegzetes emlékkotorászós torzulás, szóval lélekben már rá is készültem. Ehelyett azonban olyan meglepetés ért, amitől kis híján leestem a székről. A megfelelő infó megtalálása után olyan vehemens, büszke hangsúllyal, a számot még az ujjaival is mutatva vágta ki: A nemtomkim 4-et vesztett el.
...és pont. Semmi folytatás, semmi megnyugtató hepiend, semmi. Csak nézett rám és várta, hogy felvegyem a beszélgetés fonalát.

Tisztában vagyok vele, hogy nincs minden rendben a kis agyában, vagyis valószínűleg fel sem fogja, hogy milyen bántó volt, amit és ahogy mondta. Belőlem viszont olyan elemi gyűlöletet váltott ki az általa használt "Ezt übereld b*meg!"-stílus, hogy csak reménykedni tudok benne: sikerült elrejtenem és nem ült ki azonnal az arcomra. Az egész olyan volt, mintha valami groteszk gyerekhalál-maratont futnánk, vagy pókereznénk: Kettő? Tartom és emelek még kettővel.

Nem hiszem, hogy a közeljövőben beszélgetésbe elegyedek vele, és azt sem, hogy mostanában bárkit beavatok a mi kis titkunkba. Azt hiszem ez az eset visszavetette a fejlődésemet egy pár hónappal...

Egy mozgalmas hét

Még egy hét eltelt, még egy héttel közelebb kerültünk a célszalaghoz. Mondjuk elég eseménydús hét nap volt.

Mert ugye, miért is menne minden simán? Második trimeszter, kisebb esélyű vetélés, végre csekély nyugalom...vagy miért is ne dobhatnánk fel ezt az időszakot egy jó kis fertőzéssel? Már úgyis kezdtem unatkozni. Szerencsére még időben elkaptuk a dolgot, így elvileg csak egy 6 napos kúrát kell végigcsinálnom, de azért nem örülök.

Ráadásként a hétvégén átéltem az eddigi legszörnyűbb 24 órámat is. Szombat este a babó egy jól irányzott rúgást intézett a kijárat felé (aminek köszönhetően rögtön koraszülést vízionalizáltam), és aztán eltűnt 24 teljes órára. Vasárnap nagyjából 10 percenként jött rám a sírhatnék. Aztán este végre bejelentkezett, aminek köszönhetően naná, hogy megint bőgésben törtem ki...

De nem cséplem tovább a szót, hiszen a lényeg a tegnap, amikor is genetikai UH-ra mentünk. Elvileg megvan mindene, és ott, ahol kell. Amikor a szívéhez értünk és láttam a határozottan kirajzolódó szívkeresztet, ismét könnyek szöktek a szemembe. Most már biztosan leányzó, és igen nagy lábon él... :)

Persze tudom, hogy még ezer dolog közbejöhet (amiktől természetesen majd parázni is fogok, ahogy egy fajtabélimnek illik), de talán most megengedek magamnak egy keveset abból a bizonyos "felhőtlen luxusból". Ennek bizonyítékául pedig ma veszünk is valamit a csajszinak, aztán szeptembertől mehet a szoba-projekt.

Aprólék

Tegnap (de lehet, hogy tegnapelőtt - összefolynak a napok) belegondoltam, hogy ma betöltjük a 20. hetet. Kicsit elpityeredtem: Manó és a korai vérzés után nem gondoltam, hogy valaha eljutunk idáig. Talán kicsit tartok az ismeretlentől.

A hétvégén megvolt M. esküvője. Szerencsére a meleg ellenére nagyon jól sikerült, a lagziban falrengető volt a hangulat. Kicsit irigykedtem is, mert én nem nagyon mertem táncolni, csak egy-két lassú számra, de hát nekem most nem is ez a dolgom, hanem, hogy vigyázzak a "csipetkére" -ahogy anyukám mondaná-. M. egyébként csodaszép volt és nemcsak olyan "minden menyassszony szép" értelemben, hanem tényleg. ... és sugárzott a boldogságtól. Olyan jó volt látni! Ő pedig hasonlóan örült annak, hogy végül sikerült elmennünk, szóval ez így volt kerek.

Két hete megírtam Apunak, hogy terhes vagyok. (Nem akartam, hogy mástól tudja meg.). Tegnap válaszolt, az utóbbi időhöz képest meglepően normálisan. Lehet, hogy szeptemberben meglátogatjuk. Még gyűjtöm a lelkierőt.

Már több, mint egy hónapja tart ez a rohadt hőség. Kétnaponta mosom az ágyneműt, napi 3* zuhanyzom, izzadok, zihálok. Még jó, hogy az utolsó hónapjaim a késő őszbe csúsznak... Mikor lesz már vége?