2012. augusztus 28., kedd

Évforduló(k)

Tegnap volt az első házassági évfordulónk. 

I. egy szál rózsával (állítólag minden évben eggyel többet kapok majd) és egy éttermi vacsival lepett meg. Nagyon jólesett és kellemesen is éreztük magunkat, annak ellenére, hogy abba az étterembe mentünk, ahol utoljára még hármasban voltunk. Azt mondta, hogy szándékosan vitt oda, és amikor látta, hogy kicsit szomorkás vagyok, már bánta. Aztán összeszedtem magam, mert azt hiszem ezzel talán az újrakezdést akarta kifejezni. Mindenesetre ezek után még inkább azt gondolom, hogy távol a megszokott helyektől/emberektől könnyebb lesz tovább lépni, a múltat nem elfelejtve, de lezárva.

Ma 12 éve, hogy együtt vagyunk.

Még leírva is sok, nemhogy kimondva. Csodálatos 12 év, a maga zökkenőivel és harcaival, örömével és bánatával. Szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk a lelkünk másik felét, és itt a fél szó nem túlzás. Tényleg két test és egy lélek vagyunk már hosszú ideje és ezt csak erősítette a közösen átélt tragédia. Éppen ezért félünk egy kicsit az elválástól, ami vészesen közeledik. Már nincs vissza két hét sem!!! Mi lesz velünk a másik nélkül?

Bár nem vagyok egy romantikától csöpögős alkat, de ennek itt a helye:

Életem legjobb része Te vagy!



2012. augusztus 20., hétfő

Choices

Korábban már írtam, hogy nem vagyok fogékony a spiritualitásra. Mindig úgy gondoltam, hogy az ember életét a választásai és azok hatásai befolyásolják. Vagyis minden döntésünket úgy kell meghoznunk, hogy számolunk a saját és mások életét befolyásoló következményekkel. 

Az egyik sorstársunk honlapjára azt írta egy jóbarátja, hogy kiválasztottak vagyunk. Azt hiszem, teljes mértékben igaza van. A félreértések elkerülése véget: nem gondolom, hogy különbek lennénk másoknál! Csupán azt, hogy a belső fejlődés egy olyan szintjét tapasztalhatjuk meg, amit azok a szülők, akiknek nincsen angyalkájuk, valószínűleg nem. Hiszen a gyermekünk elvesztése természetellenes, ennélfogva a folyamatok, amelyek ezután lezajlanak bennünk, szükségszerűen szintén természetellenesek lesznek. Például azt mondják, az alaptermészete nem változik meg az embernek. Hát az angyalszülők erre szerintem igencsak rácáfolnak. 

Nem tudom, másoknál ez hogyan zajlott le, de mi teljesen kifordultunk önmagunkból. Alapjainkban változtunk meg, és ezalatt ugyanúgy értem a tulajdonságainkat, gondolkodásmódunkat, értékrendünket, mint az élet dolgaihoz, vagy más emberekhez való hozzáállásunkat. A neheze azonban csak ezután jön, hiszen nemcsak a társunk változásaival kell megbarátkoznunk, hanem az új önmagunkat is el kell fogadnunk (ha meg nem is szeretjük soha). Számomra az egész olyan, mintha egy nagyon torz tükörképet látnék magam helyett. Utálom a szomorúságát, a megtörtségét, de legfőképpen a dühét. És ez ÉN vagyok!!! Nem értem, hogy fordulhat ki ennyire önmagából valaki. 
Aztán lassan elfogadjuk, és más emberként élünk tovább. Másképpen szemléljük az életet, legyen szó a miénkről, vagy akár másokéról.

Egyszer (vagy inkább többször) már írtam arról is, hogy könnyebb, ha értelmet keresünk a  velünk történt tragédiában (legalábbis ezt mondják), mert úgy talán könnyebb elfogadni. Írtam, hogy már nem félek a szüléstől, és hogy erősebb lett a kötelék köztem és I. között. Sajnos ez engem csak ideiglenesen "nyugtatott", hiszen ezek (bár fontos dolgok) elenyészőek a történtek súlyához képest. Kell valami, ami méltó hozzá. 
Ha nem találok ilyet, akkor csak egyetlen megoldás van: Mi adunk értelmet neki. Ha már nem lehet minden a régi, akkor semmi se legyen az!

Sokszor eszembe jut, hogy hátha Szabi megérezte, hogy nem szeretem a mostani életemet. Talán ezért nem akart megszületni. Tudta, hogy neki ez nem lenne jó.
Ha ide és most nem születhetett gyermekünk, akkor máskor és máshol talán nagyobb eséllyel indulunk. Új én mellé új élet.... Eleinte csak  munkahely és a pénz végett gondolkodtam a határainkon túl, most viszont napról-napra erősebben érzem, nekünk itt nincs jövőnk.

Szóval döntést hoztunk. Életünk talán legkomolyabb döntését. Újrakezdjük úgy , ahogy mi szeretnénk. Távol mindentől, ami a régire emlékeztet minket. Felépítünk egy olyan életet, ahová egy gyermek boldogan születhet meg. Jobb eséllyel egy békés, boldog, sikeres és ami a legfontosabb: egészséges életre.

Ettől persze még nem lettünk képesek felfogni a felfoghatatlant, de azt hiszem, ez soha nem is fog változni. Mindössze lehetőséget teremtünk. Lehetőséget magunk és leendő gyermekeink jövőjére. 

...és tudom, érzem, hogy Szabi is áldását adja ránk.

2012. augusztus 10., péntek

An angel...

Az eredeti kép forrása:http://www.flickr.com/photos/thefirefly/3038364615/

Deep in hate

Az elmúlt három és fél hónapban az alábbi dolgokat sikerült meggyűlölnöm:

-Az Elevit reklámjai, főleg az új.

- A kismamák látványa.
- A gyermekükkel veszekedő szülők látványa.
- Okoskodó emberek.
- "Beszédfüggő" emberek.

/ Na jó, ne szépítsünk: úgy általában az emberek. Kellően utálok is már közéjük menni.../

- A magyar egészségügy, különös tekintettel a várakozási időkre.

- Lassan saját magamat is.

Egy külföldi honlapon találtam ezt az idézetet: "Things will be normal again, Just not the same normal you knew." 
Nagyon igaz.

Ma mertem megfogalmazni I.-nek azt, amit már napok óta érzek. Mélyen vagyok, nagyon mélyen. Úgy érzem legalább odáig süllyedtem vissza, ahonnan elindultam. Hogy miért? Nos azt hiszem, most kezdem el igazán felfogni, mi is történt velünk, és azt, hogy ez megmásíthatatlan. Amikor Pestről jöttünk hazafelé még Szabival a pocakomban azt mondtam I.-nek, hogy olyan ez az egész, mintha ez nem is velünk történne. De sajnos velünk történt. 
Ahogy közeledik a  szülés kiírt időpontja, egyre reálisabb és fájdalmasabb a kisfiunk hiánya. Úgy gondolom, ezt a folyamatot az indította el, hogy anyósom odaadta azokat a holmikat, amiket Szabinak vettek. Ahogy a kezembe vettem őket, belém nyilallt a gondolat: ezeket soha nem használhatja, hordhatja! Kezdem felfogni a történtek súlyát, és azt, hogy bizony soha nem lesz már úgy, mint azelőtt. Végérvényesen megváltozott az életünk, ahogyan megváltoztunk mi is. 
Szóval tényleg mélyen vagyok, de ez most másfajta mélység. Meg kell ismernem és előbb-utóbb elfogadnom az új önmagamat, annak minden keserűségével és rejtett gyűlöletével együtt. Úgy érzem, nem lesz egy könnyű menet.

2012. augusztus 9., csütörtök

május ... július ... szeptember

Amikor kiengedtek a kórházból, azt mondta a genetikus, hogy a boncolási jegyzőkönyvet majd megkapom, ha jövök kontrollra. A felülvizsgálat egy hónap múlva meg is történt, de a jegyzőkönyv sehol. Azt mondta a patológia és a genetikai labor túlterhelt, ezért majd csak két hónap múlva (azaz összesen már három) érdeklődjünk.

Eljött a július vége és én nem mertem telefonálni. Féltem attól, hogy felkavar majd, ha készen van és attól a bizonytalanságtól is, amibe az "el nem készültsége" taszíthat. Aztán ma végre elszántam magam.

Még mindig semmi. Mivel augusztus van, biztos, hogy szeptemberig nem is lesz, mert sokan szabadságon vannak. Telefonáljak szeptember elején, akkor majd megsürgeti a patológiát.

Szeptemberben 5 (!!!) hónapja lesz, hogy Szabitól el kellett válnunk... Nem hiszem el, hogy ennyi idő kell egy nyamvadt genetikai vizsgálathoz! Ennyi idő alatt nem romlik meg a minta, vagy tudomisén... 

Csak abban vagyok biztos, hogy ez így nem fair! Az ember már lezárná, vagy legalább megnyugodhatna, hogy tényleg nem volt öröklődő probléma, és merhet még gyermeket vállalni, de nem... Úgyhogy majd inkább telefonálok szeptemberben, meg októberben, meg lehet decemberben is...Hátha annyi idő már elég lesz nekik....

2012. augusztus 7., kedd

Kislányuk lesz...

A családom egy részéről eddig szándékosan hallgattam. Ma azonban eljött az ideje, hogy szóba hozzam őket. A rokoni szálakat nem bogozom ki, mert elég bonyolult, de a lényeg, hogy nagy családról van szó, három gyerek és azoknak a gyermekei.

A legidősebb testvér fiú, a társa elég fiatal, de nagyon aranyos. Az első babájukat az első harmadban elveszítették. A második egészségesen született és gyönyörű kislány volt. Nem volt még négy hónapos sem, amikor szenteste napján belázasodott és fél nap leforgása alatt angyalka lett belőle. Egy láthatatlan, kivédhetetlen gyilkos vette el őt tőlük: az agyhártyagyulladás. Nagyon padlón voltak, ami tökéletesen érthető is. Hihetetlen erővel azonban újra talpra álltak, és megfogant harmadik babájuk, a most  nemsokára egyéves Dorina. Tündéri, mosolygós és egészséges baba.
Hogy miért írtam róluk? Nos, mert őszintén magamba nézve ők az egyetlenek akik, ha eszembe jutnak, nem érzek irigységet. Ők igazán megérdemlik, hogy végre boldogok legyenek!

A legfiatalabb testvér lány. Nálam egy évvel fiatalabb. Az első babájuk váratlanul és igen rosszkor döntött úgy, márpedig ő jönni akar, ugyanis a lány hormonkezelés alatt állt a pajzsmirigy-problémái miatt. Az orvos még külön ki is emelte, hogy ebben az időszakban ne legyen terhes. De hát a gólya hozta, visszaküldeni nem akarták, hát megszületett. Szerencsére makk egészséges, és már az óvónénik idegein táncol a kissrác (mert igen eleven gyerekre sikeredett).
...és megint babát vár. Azt hiszem, októberre van kiírva. Szabi elvesztése óta képtelen voltam meglátogatni őket. A kismamák látványára összeszorul a szívem. Igyekszem leküzdeni a neki miért, ha nekem nem érzést, de egyszerűen nem megy.
Hogy miért írtam róluk? Mert nincs semmijük, és mégis gazdagabbak, mint mi. Nincs saját házuk, autójuk és kilátásban sincs, hogy lesz. Jelenleg a lány szüleinél laknak egy szobában. A lánynak azt hiszem, nincs munkája sem. Mégis boldogok, és már úton van a második babájuk is. Ha rájuk gondolok, mindig eszembe jut, hogy a veszélyeztető körülmények ellenére egészséges a gyerekük, míg a miénk egészségéért mindent megtettünk, és mégis... De ez sem igazán irigység. Egy pillanatig sem akartam nekik rosszat, nem sajnálom a boldogságukat. Ahogy már egyszer írtam is, azt sajnálom, hogy nekünk ez a boldogság nem adatott meg.

...és, hogy miért most írok róluk? Mert a boldog apuka pont most írta ki facebookon, hogy: "Most tudtam meg hogy kislányom lessz!! Hihi"