Péntekkel betöltöttük a 34. hetet is. A csajszival ilyentájt írtam, hogy határozottan a végét járjuk a szimbiózisunknak és azt hiszem, ez most sincsen másképp.
Bár lényegesen könnyebben veszem az akadályokat, mint akkor (cipőbekötés, felkelés), a héten többször megszédültem (le is kellett ülnöm, hogy jobban legyek), megjelentek a keményedések és nemegyszer úgy zihálok, mintha lefutottam volna a maratont. A "könnyebbséget" egyébként a csajszinak tudom be, hiszen folyamatosan edzésben tart, míg vele annó szinte csak feküdtem. Ebből fakad egy új félelmem is, miszerint hogyan fogom tudni megszülni a tesót, ha eleve dögfáradtan esek be a kórházba?
A vizesedésnek ugyan még nincsenek látható jelei, de az utóbbi két hétben alig járok pisilni és felugrott másfél kiló (ezzel együtt tartok 5,5-nél, szóval azért nem fakadok sírva). Viszont tegnap tovább csíkosodtam, na ezen kicsit nekibúsultam.
A vizesedésnek ugyan még nincsenek látható jelei, de az utóbbi két hétben alig járok pisilni és felugrott másfél kiló (ezzel együtt tartok 5,5-nél, szóval azért nem fakadok sírva). Viszont tegnap tovább csíkosodtam, na ezen kicsit nekibúsultam.
Az előjelek - és a rosszullétek - miatt szentül megígértem hát I-nek, hogy a csavargást befejeztük, maximum a sarkon lévő játszóházig viszem a csajszit, a pajtik meg házhoz jönnek, ha hiányzunk. Tegnap összepakoltam a kórházi táskám is, még egy-két dolgot kell vennünk, de holnap menetkészen áll majd mindkettőnk (a másik Nadine-é) pakkja.
Azért nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok. Látok némi igazságot abban a mondásban, miszerint az első szüléstől azért parázik az ember, mert fogalma sincs, milyen, a másodiktól meg azért, mert már van. :-)
Amúgy - a fáradtságot leszámítva - egészen jól vagyunk. Szorítsatok még 3 hétért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése