Visszatekintő - november

Majdnem két hónapja már, hogy utoljára írtam, soha nem fordult még elő ilyen. Egy ideje már komolyan gondolkodtam rajta, hogy lezárom a blogot, mert bár sokszor lenne mit írnom, de egyszerűen nincs időm rá, amikor meg lenne, akkor annyira fáradt vagyok, hogy inkább pihenek, agyzsibbasztok. Mielőtt azonban végső döntést hoztam volna, nosztalgiáztam egy picit, és visszaolvastam az elejétől az egészet. Hogyan is zárhatnám le ezt? Hiszen annyi mindent adott nekem az írás! Volt időszak, amikor gyakorlatilag csak ez tartotta bennem a lelket, hogyan válthatnék meg tőle? Hát sehogy. Most írok két összegzőt, bepótolandó az elmúlt két hónapot, aztán majd meglátjuk. Nem valószínű, hogy lesz 5-6 bejegyzés egy hónapban, mint régen, de azért néha bejelentkezem, bízva abban, hogy csendesen, a háttérben meghúzódva még akad valaki, aki olvas, és lesznek még olyanok, akik idetévedve olyasmit találnak, ami érdemes.

Tehát, a november:

Megvolt a genetikai ultrahang és pluszban még egy spéci szívultrahang is. Mindenhol mindent rendben találtak, így a továbbiakban visszavanzsáltam "normális" terhessé. Közben megmozdult Pocak is, pár nappal azután, hogy panaszra nyitottam a szám a lustaságát illetően. Pocak, mert változatlanul nem tudjuk (és nem is akarjuk tudni) a nemét. Itt muszáj megjegyeznem, hogy simán érdemes lenne egy szociológiai vizsgálatot végezni ebben a témakörben, mert bár az emberek nagy százaléka azt mondja, neki aztán mindegy, csak egészséges legyen, mégis sajnálkozva nyugtatgatnak, hogy "Nemsokára kiderül majd, ne aggódj!", aztán amikor tisztázom a hozzáállásunkat, a legtöbben értetlenkednek, de olyan is akadt, aki szörnyülködött.

Legtöbb esetben poénnal ütöm el a dolgot, de akkor itt és most leírom, mi is az OK. Ez a 4. terhességem, ebből az első biztosan fiú volt és nagyon beteg, a másodiknál minden kérdőjeles, a harmadik lány, lyukas szívvel született, de ott bent szuszog a kiságyában. Ha most kiderülne, hogy a jelenlegi befutó fiú, az atyaúristen speciális ultrahangja és professzora sem tudna megnyugtatni afelől, hogy minden rendben van vele. Inkább bízom abban, hogy egészséges és majd meglátjuk, mi van (vagy épp nincs) a lába között, mint végigrettegjem az egészet megint. Persze így is vannak hullámvölgyek, de összességében azt hiszem egészen lelkesterhes vagyok, bár ebben nagy segítségem Nadine, aki sem időt, sem energiát nem hagy az aggódásra. Amíg nem volt ilyen bálna hasam, csomószor arról is megfeledkeztem, hogy babát várok.

A utolsó héten annyi időpont, elintézendő tömörült össze, hogy I úgy döntött, itt az idő meglátogatnia a dokit a hónapok óta fájó csuklójával, hátha kap egy kis plusz szabit. A művelet olyan jól sikerült, hogy vele sokkal többet ültünk várótermekben, mint a csajszi, vagy az én vizsgálataim miatt. kiderült ugyanis, hogy az a "csak húzódás lesz az", amit félvállról odavetett nekem a tavasszal, amikor én kínlódtam a kezemmel, az valójában ínhüvelygyulladás, csak neki nem volt olyan szerencséje, mint nekem és nem múlt el magától. Végül kapott injekciót, attól jobb lett, hosszútávon meg majd meglátjuk.

30-án Nadine betöltötte az egy évet. Hihetetlen, mekkora már! A tortáját nagyon kis úrinő csippentésekkel vizslatta, semmi szétkenem, megrágcsálom, trancsírozom. Igazából alig evett belőle, pedig lett volna mivel, hiszen 8 foggal vigyorog már. 77cm, 9.5kg, filigrán, örökmozgó kiscsaj. 4 nappal a szülinap előtt elindult önállóan, azóta meg sem áll, így gondoskodik az én karbantartásomról is. Jókedvű, nagyon barátságos (túlságosan is), imádja, ha dögönyözzük. Itthon viszont, ha kettesben vagyunk, még mindig matrica, ezzel nem könnyíti meg a mindennapi teendők elvégzését. Igazán kíváncsi vagyok, mi lesz, ha megszületik a tesó...