Titok

Tegnap délután bizonytalan lépésekkel indultam útnak. Hiába igyekeztem minden erőmmel nyugodt maradni, sorra jöttek a "mi van, ha" kezdetű mondatok, és úgy elözönlöttek, hogy még arra is képtelen voltam koncentrálni, merre megyek. Eredetileg metróval akartam eljutni a célomig, de a lábaim a munkából már oly megszokott útvonalat követték és mire felocsúdtam, már a vasútállomáson álltam. Nem fordultam vissza, igaz 10 perccel tovább tart, de ez is egy alternatíva.

Új orvos, új remény. Remény az orvosban és remény a boldogság lehetőségében. Viszont az új remény mindig magában hordozza a félelmet is. Félelmet az újabb csalódástól, az újabb fájdalomtól. Odaértem a rendelő elé. Most már mindegy, ha már eddig eljöttem, nem fordulhatok vissza. Egyébként sem futhatok el az elől, ami odabent vár. A mi döntésünk volt, vállalnom kell a felelősséget és azt, amit magával hoz, legyen az siker vagy kudarc.

 A doktornő egy tündér.

7

Ennyi hét és ennyi mm. Szívverés. Az eddigi legsikeresebb munkánk, az eddigi leghosszabb problémamentes időszak. Remény és próbálkozó boldogság.

Megszegtem a magamnak tett ígéretet a titoktartásról. Azzal mentegetem magam, hogy a családból csak anyukám tudja, a többiek (eddig szám szerint 2) pedig mind olyanok, akik 100%-ig mellettem állnak. Másrészt egyszerűen úgy érzem, megőrülök, ha nem írhatom ki magamból. A naplót viszont még nem mertem elkezdeni. A naptárba minden fontosabb időpontot bejegyeztem, de nem merem "papírra vetni", vagy nevesíteni a bennem növekvő reményt, mert félek, hogy azzal elveszíteném.

...és hogy ezúttal meddig tart a boldogságunk? Amennyit nekünk szán a sors. Egyelőre mindig csak a következő napra koncentrálok, amíg nincs komplikáció (és ennyire rosszul vagyok :) ) igyekszem pozitív maradni.