Hát ez is eljött. Az utolsó nap a munkában. Nem mondanám, hogy túl jól viseltem...
Három év.
Olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy először beléptem a kapun, félelemmel vegyes kíváncsisággal: vajon képes leszek-e helytállni? Elfogadnak-e a kollégák? ...és a gyerekek?
Aztán belendült a gépezet és én tudtam: erre születtem, itt a helyem. A fizetés szar, a munka rengeteg, a stressz pedig talán még annál is több. Sok a problémás gyerek, egyes szülők szintúgy... De én imádtam!
Nem mondom, hogy nem akadtam ki néha (mondjuk, amikor az osztályomból senki sem akart szerepelni az ünnepi műsorban, vagy amikor a "kölkeim" harmadának nem sikerült megtalálni a fehér inget, vagy a fekete nadrágot, és minden értekezleten, ahol vagy tanulmányi, vagy hiányzási szempontból a feketelista élére kerültünk), de amikor egy diák sírva fakad azért, hogy menjek vissza tanítani őket, vagy saját készítésű sütit hoz be a nyári szünetben hálából, amiért közbenjártam az érdekében, vagy csak ad egy szív alakúra hajtogatott papírfecnit Valentin-napon azzal a felirattal: "Szeretjük Tanárnő!", minden rosszat elfeledtet.
Az elmúlt három évben nekik és velük éltem, és most úgy érzem, elvették a fél életem.
I. szerint az egészet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése