Húzós hétvégénk volt:
Szombaton anyósomékat, vasárnap anyuékat láttuk vendégül, szóval három napig tartó sürgés-forgáson vagyunk túl. Ahhoz képest, hogy szombaton reggel pityergéssel indítottam, sikerült összeszednem magam és végül remekül sikerült minden.
Mióta Szabi nincs velünk, ez volt az első olyan hétvége - egyébként a 7. - , amikor egyik nap sem sírtam (kivéve, amikor megláttam anyukám ajándékát, de az nem számít...), és most sincs ingerem rá. Az első olyan napok, amikor a gondolataim nem csak Szabi körül forogtak, és emiatt még bűntudatom sem volt/van.
Azt hiszem nagyon jó ötlet volt a tetoválás, mert azóta ha eszembe jut a kisfiunk, csak ránézek a pillangómra, vagy végigsimítok rajta, és elmosolyodok. Azzal, hogy tudom, mindig velem van, képes lettem fájdalom nélkül emlékezni rá. Ez persze közel sem azt jelenti, hogy nem hiányzik! Csupán annyit, hogy talán elfogadtam, ami velünk történt, és azt hiszem készen állok a továbblépésre. Fáj, de beletörődtem, hogy Őt nem kaphatjuk már vissza és az életünk már sosem lesz ugyanaz. I és én is véglegesen megváltoztunk, ahogy az egymáshoz való viszonyunk is. Erősebbek lettünk és már nem csak az egymás iránt táplált érzések, hanem a közösen átélt tragédia és gyász is összeköt minket.
Anyósom mondta a koccintáskor: "Igyunk arra, hogy jövő ilyenkor már nem ihatsz!" - Hiszem, hogy igaza lesz. Jövő ilyenkor már egy újabb kis élet fog növekedni a szívem alatt, és mivel rajtunk kívül már Szabi is vigyáz rá, csak egészséges lehet majd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése