Ismét felfelé...
Csütörtökön egész nap anyukámmal voltam, vásároltunk, fagyiztunk és rengeteget dumáltunk. Hosszú idő óta először tényleg jól éreztem magam. Aztán este I. némi nógatás után kibökte, bár nagyon örül annak, hogy végre kimozdultam itthonról, kicsit rosszulesett neki, hogy ezt nélküle tettem meg (magyarázat: még hétfőn el akart vinni valahová, de én elutasítottam, mert nem akartam emberek közé menni). Szóval volt mit megbeszélni, mert be kellett látnom, valahol igaza van. Mióta ez a borzalom elkezdődött, csak orvoshoz mentünk együtt. A csütörtöki nap kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ha mellettem van, nem tudok másra gondolni, csak az átéltekre. Ha együtt vagyunk akarva-akaratlanul állandóan előkerül a téma és szinte nem is beszélünk másról. Vállalva annak kockázatát, hogy megbántom, elmondtam neki mindent. Azt hiszem megértette és elfogadta. Mindenesetre ha vasárnap jó idő lesz, bepróbálkozunk egy kis kiruccanással kettesben, hiszen a puding próbája az evés.
A tegnap délután is nagyon jól telt, hiszen a "majdnem elveszettnek" hitt kolléganőmmel söröztünk és beszélgettünk egy hatalmasat. Annyira jó volt, hogy neki elmondhattam a félelmeimet anélkül, hogy megszidott volna amiért nem mindig állok pozitívan a dologhoz. Szuper délután volt, és csak menet közben döbbentem rá, mennyire is hiányoznak ezek a traccspartik vele.
Szóval összességében azt hiszem, beengedek egy kis fényt a "takaró" alá. Azt is megbeszéltük I-vel, hogy addig adok magamnak időt, amíg vissza nem megyek dolgozni. Addig legális a szomorkodás, antiszociálisság, semmittevés, stb., utána pedig teljes gőzzel előre! (...és tudom, hogy ez szép álom, de egy próbát megér.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése