Az életünk jobbára a korlátaink feszegetéséből áll. Mindig jobbat, többet, szebbet szeretnénk és ezért előfordul, hogy olyan dolgokra is képesek vagyunk, amiről nem is gondoltuk. Vannak emberek akiknek megadatott, hogy mások rekordjait döntögessék, de legtöbbünknek csupán a személyes eredményeink átlépése/javítása jut, ami persze nem kevésbé becsülendő, még a tapsvihar elmaradása ellenére sem.
Tegnap este én is egyéni csúcsot döntöttem: az eddigi leghosszabb terhességem rekordját. Szabi 18+6 volt, amikor búcsúztunk tőle, a babó a pocakomban ma tölti a 19. hetet. Az élet kegyetlen (?) játéka, hogy bár előtte is éreztem némi magzatmozgást, mindketten a 18+6-ot szemelték ki az első igazi rúgás megfelelő idejének. Ahogy tavaly áprilisban, ezúttal is sírva fakadtam.
Szeretnék örülni (valamennyire örülök is), de azért csak ott bújkál a háttérben a tudat, hogy talán nem azért ez a leghosszabb, mert ő a legegészségesebb, hanem azért, mert később végzik a vizsgálatot. Még két hét...
De, hogy ne rémisszem újfent halálra az olvasóimat, mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy a tegnapi szomorkodást leszámítva jól vagyunk. Az éjjel végre aludni is tudtam, mert megérkezett a várva-várt enyhülés. (Mondjuk mostanra már nyoma sincs, de nem vagyok telhetetlen, azt az alvásmennyiséget hajlandó vagyok megint beosztani pár napig.)
A pocak a tökmaggal tök nagy. :) Hétfőn vettem egy csini ruhát is, mert ha ilyen meleg lesz, akkor az eredetileg betervezett legging-tunika kombóban elolvadok a barátném hétvégi esküvőjén.
Tehát nyugalom, eléggé meghasadt a személyiségem ahhoz, hogy egy frusztrált és rettegő idegroncs mellett elférjen egy lelkesterhes, néha önkéntelenül pocaksimogató, mosolygós kismama!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése