Mióta kiderült a - jelenlegi - terhességem, minden erőmet megfeszítve igyekszem pozitív lenni.
Egy kívülállónak (Értem ez alatt elsősorban azokat, akiknek az első mondatuk a hozzáállás fontosságáról szól.) valószínűleg halvány fogalma sincs, mekkora munka ez, és itt a munkát szó szerint értem. Van olyan nap, hogy mind mentálisan, mind fizikailag nullára szív le az erőlködés, hogy elhessegessem a negatív gondolatokat.
Azonban bármennyire fontosnak tartom én is a babánkba vetett hitet, fenntartok magamnak egy kiskaput. Egy olyan vészkijáratot, ami segít majd megőrizni az ép eszemet, ha esetleg megint nem lesz szerencsénk.
Egészen másfél héttel ezelőttig nem beszéltünk I-vel arról, hogy mi van ha... Akkor azonban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egyszer (és tényleg csak egyszer) átbeszéljük a kilátásainkat és a lehetséges verziókat. Persze én hoztam fel a dolgot, magától biztos nem kezdett volna bele soha. Ő az a fajta, aki inkább nem beszél róla, mert akkor biztos nem is fog bekövetkezni. (Amikor a barátnőm itt volt a múlt héten és a genetikai betegségekről/vizsgálatokról kérdezgetett - megjegyzem Szabitól teljesen függetlenül -, I olyan dühös lett, hogy vagy fél óráig nem is szólt hozzánk, mert minek kell ilyenekről beszélni?) Valószínűleg nem is mentem volna bele ebbe a témába, ha nekem nem lenne annyira fontos, hogy tudjam, bárhogy döntünk, végigcsinálja velem. Hogy miért? Mert ezúttal tényleg minden másképpen lesz. Ha esetleg ki is derül, hogy beteg, szeretnék neki esélyt adni, vállalva minden következményt, ezt viszont egyedül képtelen lennék végigcsinálni.
Azon túl, hogy biztosított a támogatásáról nem igazán értette, hogy miért kellett felhoznom ezt az egészet még a vizsgálat előtt. Azt mondta, olyan mintha már most "leírnám" a babánkat. Akkor ezzel nagyon megbántott. Persze nem haragszom rá, mert tudom, hogy ő elfedéssel védekezik, csak fájt.
Ugyanis egyáltalán nem arról van szó, hogy eleve betegnek feltételezem a babánkat, hanem arról, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy teljes boldogságban és az egészségessége felőli szent meggyőződéssel fekszem fel a vizsgálóágyra. Miért nem? Mert még egyszer nem élném túl, ha a felhők közül pottyannék a pokolba. A pozitív, de racionális gondolkodás az, ami megmenthet a teljes becsavarodástól, HA esetleg mégis baj van, de ez nem azt jelenti, hogy úgy megyek oda: úgyis beteg.
Kemény beszélgetés volt, sok sírással. Tudom, hogy a teljesen eltérő gondolkodásmódunk, védekezési technikánk, ami a mindennapokon olyan jól kiegészíti egymást (amikor az egyikünk nagyon elhúz az egyik irányba, a másik visszatereli), ezúttal hátráltat is. Igazából csak attól félek, hogy nem sikerült megértetnem vele, miért is van szükségem a betegség tudatos belekalkulálására, és azt hiszi rólam, már most lemondtam a piciről. Attól is félek, ha tényleg baj lesz, nehogy ez miatt az én hibámnak tartsa. Nem bírnám elviselni még ezt a súlyt is.
http://www.joegerstandt.com/2012/04/what-is-your-stance-toward-difference/
Kemény dolgok ezek...
VálaszTörlésMegértelek Téged is, és I-t is. Az én férjem pont ilyen: majd ha kiderül, akkor lesz egy új helyzet, majd akkor ahhoz alkalmazkodunk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem rágódik rajta ő is (és szerintem I. is), egyszerűen csak azt hiszi, hogy ha nem beszél róla, akkor nincs.
Kata mondta, hogy igyekezett nem kötődni a kisfiához, amíg meg nem született. Neki ez volt az önvédelem, bár azt állította, hogy Ádám esetében fel sem merült benne, hogy baj lehet (persze, akkor miért nem akart kötődni?). Szerintem jó, hogy eldöntötted előre, hogyan reagálsz, ha esetleg baj lesz. Persze, nem lesz baj, de mégis, ez is önvédelem. Teljesen érthető és sajnos jogos a Te esetedben is.
Viszont azt is hiszem, hogy babát várni csak valamilyen naiv pozitivizmussal lehet, hiszen maga az utódnemzés valahol a jobb világba vetett hitet is szimbolizálja, nem? Úgyhogy szerintem lassan megengedhetnéd magadnak a gondtalanság luxusát...
Vagy majd a vizsgálat után?
Akárhogy is: nagyon szurkolok. :-)
Azt hiszem egyelőre képtelen vagyok elengedni a félelmeim és fenntartások nélkül hinni. A genetikai UH-tól várom a megváltást. (Bár Kicsinap szerint ez sem mindig jön be. ...mármint neki is elmaradt a felszabadultság a kritikus idő elhagyása után.)
TörlésAmi a kötődést illeti, én nem érezném fernek (még a saját védelmemben sem), hogy ettől megfosszam. Beszélek hozzá, mesélünk neki, zenét hallgatok vele, esténként mesélünk neki. Mindezek mellett azonban igenis számolok a betegség lehetőségével, mert még egyszer tényleg nem tudnám naívan végigcsinálni.
Akkor a férjed tényleg pont olyan. I. is azt mondja, hogy majd akkor beszélünk róla, ha már tény. Viszont nekem fontos, hogy higgadtan tusjam végiggondolni az egészet, mert ha már ott a baj, akkor senki sem tud igazán racionális lenni. Nekem ez az önvédelem.
A luxusról pedig majd aug. 13. után nyilatkozom. :)
Köszi a szurkolást!
Timi! Ez így van, nem lettem felszabadultabb. Talán a 37. hét után ici-picit jobb lett. Szerintem nem kell görcsösen törekedni a pozitív szemléletre. Persze, az ember remél, ha nem remélne nem vágna bele újra, nem? Szóval remél, de fél, mit fél, retteg. Én az első trimesztert vettem könnyedén, nekem utána lett nehéz, különösen akkor, amikor a a gyerekek rájöttek, hogy baba van a pocakomban. V. a 25. héten született meg, na az a hét egyenesen katasztrófa volt. Nem tudom véletlen-e, vagy tényleg az ember totál kivan, de pont 25+2-nél volt egy-két keményedésem, az egész éjszakát teljesen ébren töltöttem, lesve az órát, hogy jön-e újabb. SZinte lélegezni is alig mertem. És az volt karácsony hete. Nagyon kemény volt.
VálaszTörlésA kötődés olyan, hogy van, hiába küzd ellene az ember. Én nem vagyok a pokcakomhoz beszélő, meg éneklő típus, talán az első gyereknél csináltam párszor, a többediknél eleve erre nagyon kevés is az idő. Dehallgatott mesét is, éneket is, mert a nagyoknak meséltem és énekeltem.
Most viszont ezerszer többet kap, mint a bármelyik másik gyerekem, mindent könnyebben elviselek (mármint a babázás nehézségeit), bátrabban merem kényeztetni, meg ilyenek.
Amúgy az én férjem sem szeretett beszélni az aggodalmaimról, meg félelmeimről, azt mondta, hogy ő érzi, hogy nem lesz baj, míg V.nél az elejétől rossz érzése volt, és ezzel lerendezte a dolgot.
Hát én nagyon ráérek neki mesélni, és azt hiszem ez számomra amolyan terápia is, hiszen végre valakinek legalább részben odaadhatom azt a szeretetet, ami Szabi és Manó után bennünk ragadt. Az éneklést viszont inkább kihagyom, lehet idő előtt kibújna, csak hogy szabadulhasson... :)
TörlésÚgy tűnik ezek a pasik ilyen szempontból tényleg egyformák, Kata is hasonlóan nyilatkozott az övéről. :)