Apu

A cím beszédes. Amint arra nemrég utaltam, már egy ideje érik ez a poszt, hát the time is here...

APU, így csupa nagybetűvel, valójában nem a vér szerinti rokonom. Az eredeti ősömtől édesanyám pár hónapos koromban költözött el nagyanyámékhoz, ezzel megmentve engem a jövőben rám váró mindennapos veréstől. Tudta jól, mit hagy ott és nekem más sorsot szánt. Soha nem sajnáltam, hogy így alakult, csupán néha fájt, hogy a "nemzőm" szintén soha nem volt rám kíváncsi, pedig egyetlen gyermeke volnék. A kamaszkorom elég meghatározó élménye volt ez, de mára már nyoma sem maradt a hiányának.

Négyéves lehettem, amikor anyu megismerkedett a későbbi nevelőapámmal. Kedves, rendes volt, bár egészen addig agglegény (30+). Mivel jól kijöttek, engem meg egyenesen imádott, hát három évvel később anyu hozzáment. Bármennyire erőlködöm, nem tudom felidézni, hogy mikor kezdett elmérgesedni a dolog. Arra emlékszem, hogy a panelt nem bírta, ezért költöztünk vidékre, ahol viszont anyu utált és ebből volt vita, de ez még talán a belefér kategória. Aztán már soha semmi nem volt elég jó. Mindig neki kellett igaza legyen. Ő látástól-vakulásig dolgozott, mi szerinte semmit sem csináltunk. Az általa családi megbeszélésnek nevezett programok abból álltak, hogy ő üvöltve elmondott minket mindennek, mi pedig az évek során eleinte ketten, majd hárman, végül négyen ültünk csendben, fülünket-farkunkat behúzva a szoba lehető legtávolabbi sarkaiban. 

Mindig szigorúan voltam fogva: nem mentem bulizni, nem maradtam ki éjszakára, rengeteget kellett otthon segítenem, jól tanulnom. A fentiek nem választható opciók voltak, hanem kőkeményen betartandó szabályok. A délutánjaim 90%-át a kertben töltöttem anyuval még nyáron is. Jó, ha havonta egyszer-kétszer találkoztam a barátnőimmel. Minden programért könyörögnöm kellett, és ez szó szerint értendő. Az elkéretőzésnek sajátos procedúrája volt, amit itt most nem részleteznék, elég annyi, hogy gyerekként még elmegy, de kamaszként már megalázó.

Jó tanuló voltam, sokáig osztályelső, de később is az élvonalban maradtam. Bár gimiben a kémia nagyon nem ment, de attól megszabadulva kitűnőre érettségiztem, és elsőre felvettek az egyetemre. Szinte soha nem dícsért meg. Ha négyest (!) vittem haza, már kérdőre vont, ha ötöst, akkor az a természetes. Amikor elmentem hatosztályosba, azzal nyüstölt, hogy menjek át majd szakközépbe, mert mi van, ha nem lesz jó az érettségim (ekkor még kitűnő volt a bizonyítványom). Amikor meglett az érettségi, azzal jött, hogy mi van, ha nem vesznek fel az egyetemre? Felvettek. Miért ilyen béna szakra jelentkeztem? Miért nem lettem jogász, közgazdász, vagy pszichológus (azok legalább keresnek)? Komolyan tanítani akarok, hiszen még a húgomat sem bírom elviselni?!

Aztán egyszer elegem lett. Az egyik ilyen nyektetős felszólalása után elmondtam neki, hogy én ezt az utat választottam és eddig semmi nem jött be a vészmadárkodásaiból, úgyhogy hagyjon békén. Valójában azonban rettegtem tőle, a véleményétől, és attól, hogy egyszer véletlenül igaza lesz, és akkor nem állok meg a lábamon előtte. Ezért is nem mondtam el neki, amikor leadtam a töri szakot és csak a magyart vittem tovább. Hogy bebiztosítsam magam, otthon közöltem, hogy innentől csak a gyerektartás összegét fogadom el és dolgozni fogok, hogy kiegészítsem azt. Úgy éreztem, így biztosabb talaj lesz a lábam alatt, ha szembe kell vele szállnom. Ezzel párhuzamosan kezdődött az I-probléma is, tudniillik a mai napig nem képes elfogadni a párválasztásomat sem (oka nincs rá, a válasz mindig az volt, hogy egyszerűen nem bírja elviselni). Egy idő után annyira elmérgesedett a helyzet, hogy I nem tehette be a lábát hozzánk. Kicsit sem volt vicces: Pécsen együtt laktunk, otthon meg elbúcsúzhattunk a kapuban...

Az egyetemen lassan elkoptak az óráim és mivel I otthon kapott állást, hát én is hazaköltöztem. Négy év együttélés után mindenki ment a saját szüleihez. Előfordult, hogy amikor apu dolgozott I átlógott hozzánk (csak megjegyzésképpen: ekkor már ugye 20 felett voltunk mindketten), és sajna nem voltunk elég elővigyázatosak, elöl maradt a papucsa. Az öcsém próbált nekünk falazni, de apu nagyon csúnyán bánt vele. Nem, nem verte meg, csak a szokásos kis lelki terrorját alkalmazta: Ő megpróbál mindent jól csinálni, de mi semmibe se vesszük, mindenki ellene van, stb. Az öcsémen láttam, hogy a kiborulás szélére került, és ekkor léptem. Közöltem apámmal, ennyi volt, megyek anyósjelöltemékhez. Mondanom sem kell, hogy innentől én lettem a fekete bárány, főleg mert anyukám sosem bocsájtotta meg neki, hogy miatta mentem el így.

Többször próbáltam helyrehozni köztünk a dolgokat, elvégre felnevelt, és bármilyen furán hangzik a leírtak után, de tudom, hogy szeretett. Sőt, jobban szeretett, mint a saját gyerekeit. Talán éppen ez volt a baj, ezért nem tudott elengedni. Azonban hiába erőlködtem, minden közeledésem kudarcba fulladt. Amikor bejelentettük az esküvőt, annyit kérdezett, hogy jól meggondoltam-e, és azt mondta, talán eljön. (Egyébként ott volt, de az anyakönyvvezetőnél hangosan felszisszent az asszonynevem hallatán - felvettem a férjem nevét -.) Szabi érkezésének hírére csak egy grimasszal válaszolt. Hívtam UH-ra, hogy lássa az első unokáját, de amikor hozzátettem, hogy természetesen I is ott lesz, grimaszolt és válaszra sem méltatott.

Tavaly áprilisban a többiek sem bírták tovább, elköltöztek és anyu beadta a válókeresetet. Apu még aznap megjelent a házunknál és az utcán, a szomszédok füle hallatára engem tett felelőssé a történtekért és arra kért, felejtsem el őt örökre. Azt hiszem ekkor pattant meg bennem valami. Éveken keresztül én békítettem őket a veszekedéseik után, meghallgattam minden nyűgjét és problémáját a saját anyámmal kapcsolatban, és ezek után volt pofája engem hibáztatni, velem kiabálni úgy, hogy tudott a veszélyeztett mivoltomról. Ennek megfelelően Szabi elvesztését már nem közöltük vele. Amikor a fülébe jutott, megjelent nálunk, bocsánatot kért, majd számonkérte, hogy miért nem szóltunk neki, aztán három órán keresztül anyut szapulta, amiért elvitte a gyerekeit.

A kapcsolatunk jelenleg is nagyjából itt tart, vagyis minden e-mailben panaszkodik anyura, a tesóimra, meg úgy általában mindenre és fenyegetőzik, többnyire öngyilkossággal. Májusban írtam neki utoljára levelet, amiben kifejtettem, hogy ideje lenne lassan túllépni a váláson, illetve a továbbiakban nem vagyok kíváncsi az anyuról alkotott véleményére; azóta nem válaszolt, én meg nem írtam.

Lehet, hogy önző dög vagyok, de nem érdekel. Nekem és a babónak most nyugalomra van szükségünk és egyébként is belefáradtam ebbe az egészbe. A szélmalmokat meghagyom Don Quijote-nak.