Érzések

Eddig a szüléssel kapcsolatban csak a tények ismertetésére szorítkoztam, de most megpróbálom szavakba önteni az elmúlt időszakban átélt érzéseimet is.

Csak, hogy az elején kezdjem, kicsit visszaugrok a szülés előtti posztom idejére, amikor azt írtam: "Határozottan a végét járjuk a szimbiózisunknak a csajszival". Utólag belegondolva, mennyire igazam volt! A szülést közvetlenül megelőző pár nap életkedv szempontjából borzasztó volt. Arról nem is beszélve, hogy I-vel egyre többször került elő a "mihez fogunk vele kezdeni" téma és semmi okosat nem tudtunk kigondolni. Bizonytalanság - ez volt az egyetlen, amit éreztem a jövővel kapcsolatban.

Aztán jött. Olyan gyorsan, hogy megijedni is csak utólag volt időm. A lélekjelenlétemet erőszakkal visszanyervén követtem a protokollt és igazából nem is tudom, mikor tudatosult bennem igazán, hogy most bizony szülünk, innen már nincs visszaút. Az első igazi pánikot akkor éltem meg, amikor másodjára a ctg lekapcsolása helyett megjelent a főorvos. I-vel folyamatosan figyeltük a gépet, így láttuk az ugráló szívritmust is, de mivel nem esett le vészesen, ezért azt gondoltam, ez a normális. A segédinfúzió után azonban helyreállt a rend (a dokik arcán is), így kicsit fellélegeztem, már amennyire ezt a fájások engedték.

7 és fél óra. Anyós szerint könnyű szülésem volt (rövid és varrni sem kellett), én pedig ahogy ezt kijelentette, szar alaknak éreztem magam, mert nekem egyáltalán nem tűnt olyan könnyűnek. Tény, hogy az igazi fájások későn jöttek, de az utolsó két óra (gyakorlatilag a kitolási szakasz) pédának okáért - még így visszagondolva is - kimondottan durva volt. Egy idő után már nem számoltam, hányszor csúszott vissza a feje, két tolófájás között zokogni lett volna kedvem és többször úgy éreztem: ennyi, nem bírom tovább. Persze tudtam, hogy innen nincs visszaút, muszáj végigcsinálni. Amikor pedig megakadt a kijáratban és a Hebamme mondogatta, hogy ne nyomjak, várjam meg a következő fájást, én meg majd elájultam a fajdalomtól, fogalmazzunk úgy: nem kívántam a közeljövőben mégegyszer szülni. Aztán csak kibújt...

Azt hittem sírni fogok, ha meglátom. (Mondjuk azt is hittem, hogy képes leszek csendben szülni. Ennyit erről.) Ehhez képest csak megkönnyebbülést éreztem, meg némi bűntudatot, látván, hogy I bezzeg zokog, mint egy taknyos kölyök. Aztán a mellkasomra került és gyönyörködtem benne, vártam a mindent elborító ködöt, az anyai érzéseket, de semmi. Megint bűntudat. (Megjegyzem, ma három hete, hogy anya vagyok és egyelőre a bűntudat az anyaságom legjellemzőbb érzése.) Utóbb, a szülést követő második napon, amikor először kerített hatalmába a "szerelem", persze rájöttem, miért nem jött a mámor jóval előbb: Nekem ennyi idő kellett, hogy felfogjam, ezúttal tényleg sikerült.

A kórházi napok egészen jók voltak, leszámítva a kék fényes közjátékot, amiről már írtam az előzőben. Mondjuk az akkori kiborulásom már sejtethette, hogy itthon sem lesz felhőtlen a hozzáállásom, de ezen a fene gondolkodott abban a helyzetben.

Hazajöttünk és első éjjel rádöbbentem: ez a kicsi tőlem függ. Azt hittem készen állok egy gyerekre, mégis hirtelen megrémített a felelősség. Fáradt voltam, minden tagom sajgott, de a csajszit el kellett látni, ráadásul - mintha ez nem lenne éppen elég - jöttek az elvárások. Pl. a kijárós nővértől: 

Miért adok neki tápszert? (Első éjjel egyszer kapott, mert nem volt elég tejem.) - Többet nem kapott tápszert. 

Miért használok üveget? (Próbáljak csak szoptatni, nincs szükség utólag a lefejttel pótolni.) - Elhagytam az üveget is. 

Miért kell a bimbókiemelő?

Na itt sokalltam be. Minden egyes alkalommal irtó büszke voltam magunkra, erre mindig jöt valami újabb "javítanivaló".

Ezen a kellemesnek nem mondható alaphangulaton nem sokat dobott az sem, hogy végre szemrevételezhettem magam teljes életnagyságban a tükörben és az sem, hogy nem gyógyultam olyan ütemben, ahogy az elvárható lett volna. Úgy éreztem felörlődök az elvárások között, legyen szó másokéról, vagy éppen a sajátjaimról. Ideges lettem, ha nem sikerült valami elsőre, vagy ha nem tudtam azonnal megnyugtatni a kiscsajt. Ha láttam, hogy I milyen sztoikus nyugalommal képes kezelni a helyzeteket, csak még mélyebb bűntudatba zuhantam. Meggyőződésem volt, hogy nem vagyok jó anya.

Így vágtunk neki az orvosi kanossza-járásnak, aminek eredménye - szintén már említett - egy 2-es fokozatú diszplázia és egy 2mm-es lyuk a szívpitvarok között. Az eszemmel tudom, hogy egyik sem súlyos, nem tragédia, de ettől még marad a bűntudat, hogy ezúttal sem sikerült teljesen egészséges babát világra hoznom. Kezdem komolyan hinni, hogy valami baj van velem/velünk. Arról nem is beszélve, hogy 3 terhességből 3 komplikált: 1 fejlődési rendellenesség, 1 vetélés, 1 koraszülés (még ha nem is volt igazán korai). Szép kis előzménysor.

Pár napja aztán nem bírtam magamban tartani a fentieket és kiöntöttem a lelkem. A kapott válaszok által megerősödve sokkal jobban érzem magam (de legalábbis normálisnak) és a bűntudat is tűnőben van (kivéve a betegségek miatti, de majd azon is dolgozom).

Az egyik beszélgetésben megjegyeztem, hogy ezeket senki nem mondta, senki sem készített fel, mire a beszélgetőpartnerem közölte, hogy de ő mondta. Utólag belegondolva tényleg mondhatta, csakhogy - bár bizonyára meghallottam - nem fogtam fel, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. Talán hiába is mondaná mindenki, amíg az ember nem szembesül vele saját maga, addig úgysem tudja elképzelni/elhinni. Legalábbis egy olyan ember, mint én (saját maga felé maximalista), biztos nem.