A választott kórházam abszolút baba-mama barát és vezérelve a természetesség: rooming in, szoptatás, császár csak nagyon indokolt esetben, gátvédelem, stb. Bár meg kell jegyezzem, nem ezek miatt választottam ezt az intézetet, hanem mert a dokim ott dolgozik.
A fentieknek megfelelően a kiscsaj 0-24-ben velem volt. Mivel a tejem nem indult be az istennek sem, ő pedig még igen gyengécske volt, ezért ő kaphatott tápszert, ráadásul üvegből, mivel állítólag a korababák meg tudják különböztetni a mellet a cumitól (...és tényleg!). Ami a fogyasztását illeti, gyakorlatilag naponta duplázott 10-20-40ml. Harmadik nap ugyanaz a nővérgárda volt, mint a szüléskor és amikor 50ml-t kértem neki, nem akarták elhinni. A kis zabagép ennek ellenére első két nap rohamosan fogyott, a második mérésnél már ott topogtunk a még éppen normálisnak mondott 10%-nál, úgyhogy kicsit aggódtam is, aztán másnap reggelre produkált +50 grammot, így megnyugodtam, erre pár órával később közölték, hogy bizony sárgul. A szoptatós szobában a kanapén ülve pont ráláttam az inkubátorra: fejtem neki a tejet és közben zokogtam. A nővér vigasztalt, hogy éppen a határon vannak az értékei, semmi komoly, csak elővigyázatosságból kezelik. Végül tényleg szerencsénk volt - gondolom annak is köze van hozzá, hogy addigra megindult a tejem és a fejt mennyiség elég volt neki, így a tápszert elhagyhattuk - és másnap reggelre helyreállt a rend, a csajszi kezdte visszanyerni az egészséges színét. Ennek több szempontból is nagyon örültem: egyrészt, mert minden rendben volt vele és végre ismét velem lehetett, másrészt mert előtte délután át kellett költöznünk a kényelmes és meghitt kétágyasból egy négyágyas szobába, ahol megütöttem a főnyereményt egy török és egy bio-indián szobatárs képében, terjedelmes rokonsággal - akik természetesen nem vették észre a látogatási időt korlátozó táblát -, szóval fogalmazhatunk úgy, hogy egy kissé vágytam már haza...
Mivel a szülést követő 4. napon mindent rendben találtak ezért kérésemre kiengedtek (normál esetben a koraszülés jogán 5-7 napot tölthet bent az ember lánya). A biztonság kedvéért kirendeltek egy házhoz járós nővért, plusz a korábbi távozás okán igényelhettem egy szintén kijárós Hebamme-t, szóval az első napokban rendesen szemmel voltunk tartva.
Az első itthon töltött éjszakánk kissé zúzósra sikeredett, mivel én még nem igazán voltam toppon, I azt se nagyon tudta, mit kezdjen egy ekkora babával, a csaj meg nyűgös volt az utazás végett. Másnap megjött anyu, így lényegesen könnyebbé vált a dolog, de így is elég keveset tudtam aludni, mivel a szoptatás még mindig nem nagyon ment, így a pelenkázás-etetés-fejés háromóránként másfél óra, én meg baromi rossz alvó vagyok ugye, vagyis a fennmaradó másfél órából talán felet, ha sikerült pihennem. Azért elgondolkodtam, mi lenne, ha Nadine nem lenne ilyen jó baba...
Letudtuk az első orvosi vizsgálatokat is. Nem mondom, hogy örülünk az eredményeknek, de alapvetően nincs nagy gond - csakhát jobb lenne, ha ezek sem lennének -. A csajszinak mindkét oldalon kötött a csípője. Amikor a háziorvos megultrahangozta és mondta, valami nem okés, már sejtettem, hogy ez lesz a baj (a saját példámból kiindulva). Az orthopédiai vizsgálaton 2-es típust mutatták ki, jól korrigálható, terpeszpelus és 4 hét múlva kontroll. Megjegyzem: nagyon viccesen néz ki ebben az ún. Strickwindel-ben, tisztára, mintha plusz egy megkötős tundrabugyit adtunk volna még rá... Viszont abszolút díjnyertes találmány, szinte nem is korlátozza a mozgásban és tök puhi, szerencsére maradványaiban sem emlékeztet arra a szado-mazo szettbe illő szíjcsodára, amivel 30 évvel ezelőtt engem kötöttek gúzsba.
A másik szakorvosi látogatásunk előtt még ennyire sem voltunk nyugodtak, ugyanis a házidoki beutalt minket szívultrahangra, mondván, hogy kék a gyerek talpa. Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni, milyen érzés volt ott várakozni. Végül egy 2mm-es lukat találtak a két pitvar között, de a doktornő nyugtatott minket, hogy ez teljesen normális és egy éves koráig kell beforrjon, addig nem kell vele semmit sem csinálni, kontrollra is legközelebb csak akkor kell mennünk. Elvileg megnyugodtunk, gyakorlatilag pedig elkeseredtem, de erről majd egy kicsit később írok.
Egyébként tényleg nagyon jó baba. Néha van kis nyűgösködés és a kajáért veszettül tud kiabálni, de tüneményes, rengeteget alszik, nem sír sokat és már a fürdés sem akkora mumus, mint az elején.
(Fogalommagyarázat: bio-indián - magzatvízelfolyós, kórházba érve már 9 centire tágulós, egy óra alatt fájások nélkül megszülős, gyerek nemét nemtudós, de még név sem levős.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése