A születés

Hát eljött  a mi időnk is, igazi szülők lettünk.

November 30-án reggel I szokás szerint munkába ment, Enzo szokás szerint nyafogott utána, én szokás szerint odahívtam magamhoz dajkálásra, aztán 7 órakor - nem egészen szokás szerint - elfolyt a magzatvizem...

5 pánikkal telt perc után nyugalmat erőltettem magamra, próbálkoztam a száraz ruhával is, de az esélytelen volt. Hívtam I-t, de nem vette fel, úgyhogy hívtam egy betegszállítót, előkészítettem a táskám, papírjaim. I-t végül már a mentőből sikerült értesítenem a meki irodáján keresztül. Vicces volt, mert amikor mondtam az asszisztensnek, hogy odahívná-e I-t a telefonhoz, megkérdezte, visszahívhat-e 5 perc múlva? Persze igent mondtam, végülis csak nem pottyan ki olyan gyorsan... :)

A kórházba érve rögtön a szülőszobára toltak. Összeismerkedtem a Hebamme-val, akihez be lettem osztva. Rámtették a ctg-t egy fél órára, közben I is odaért. Mivel mindent rendben találtak magunkra hagytak. Egy ideig még kimondottan kellemes volt a hangulat, főleg, hogy a fájásaim nem is voltak igazán fájósak, rendszeresek meg végképp nem, szóval elvoltunk, beszélgettünk I fényképezgetett. Kb. 10 után megint rám tették a tappancsokat, de a fél óra leteltével sem kerültek le rólam, hanem megjelent két doki (az ügyeletes és a főorvos), egy ideig csak nézték az értékeket, aztán elmondták, hogy valami nem az igazi, mert a fájásaim nem olyanok, mint kellene (pedig akkor már kimondottan úgy éreztem) és a baba szívhangján is látszik, nem érzi jól magát (120 és 150 között ugrált), ezért fájásgyorsítót javasoltak. Plusz antibiotikumot is kaptam, mert a 36+3-mal még koraszülésnek számít.

Olyan dél körül kezdett hatni a cucc, hát nem volt valami kellemes. A Hebamme felemelte az ágyat, így mellette állva rá tudtam könyökölni a fájásoknál. I velem szemben ugyanezt tette, én meg a kezét marcangoltam. Aztán egyszer csak elkezdett remegni a lábam, nem bírtam tovább állva, fekve sem volt az igazi, mert úgy éreztem a, jobb csípőm menten kifordul a helyéről. Ekkor villant be az isteni szikra, térdelni akarok! A Hebamme függőlegesig emelte az ágy fejtámláját, így azon tudtam "csüngeni". Az utolsó másfél óra ebben a pozícióban telt. A csajszi amilyen gyorsan meg akart szabadulni tőlem reggel, olyan bizonytalan volt a finisben. A kitolási szakasz hosszú volt és nyögvenyelős, többször visszacsúszott és a feje két fájás között meg is akadt a kijáratban. Nem mondom, hogy nem volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem: ennyi, nem bírom tovább. Aztán csak kibújt. Egy lélegzetvételnyi ideig élveztem a megkönnyebbülést, majd oldalra pislantva ránéztem I-re. Nem hiszem, hogy szavakba tudnám önteni, amit láttam. A Hebamme segítségével felvettem a kislányunkat és elfeküdtem az ágyon, így pihegtünk, amíg megszabadultam a lepénytől. Aztán még vagy három órát ott lehettünk hármasban, csak néha nézett be valaki egy súlymérés, vagy ellenőrzés erejéig. Ott feküdt a mellkasomon egy közel három kilós kis csoda, mázasan, lilán, csúcsfejjel, de egyszerűen nem tudtuk levenni róla a szemünket.

Aztán átmehettünk a szobánkba. Először szerencsének gondoltam, hogy kétágyasba kerültünk, később kiderült, nem volt sok köze a szerencséhez, a koraszüléshez annál inkább. A délután fennmaradó részét és az estét szobatárs híján abszolút családi körben, meghitten töltöttük. 

A kórházi napokról folyt. köv. ...